Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 5. szám · / · FIGYELŐ

SZEGI PÁL: PAP KÁROLY

A mesék az Óperenciás-tengeren túl kezdődnek s ott érnek véget, ahol hőseikről lefoszlanak a kalandok és egyszerűen addig élnek, míg meg nem halnak. Az óperenciás kezdet és az óperenciás halál két titka zárja körül a mesét. Nem erről a két titokról szól a mese, de a lelkiismeretes mesemondó e két titok küszöbéről fordul az élet felé. A művészet nem tépte ki magából soha annak az ősi rokonságnak belső kapcsait, melyek a valláshoz és a filozófiához fűzik.

Pap Károly művészete mindenekelőtt ennek a hármas rokonságnak bizonyítja folyton megújuló termékeny elevenségét.

Vallásosnak lenni és művésznek lenni, mély belső ellentmondás feloldását feltételezi: a művészet pogány érzékiségét és a vallás érzékfeletti igazság-áhítatát kell összebékíteni egymással. De ugyanilyen mély ellentmondás belső feloldását kell elvégezni a gondolkozó művésznek, a filozófia értelemkereső tisztasága és a művészet kaotikus ösztön- és élmény-világa között. Ezek a belső ellentétek teljesen soha nem oldódnak egymásba. A vallásos és gondolkodó művész munkáiban épp ezért lelhetünk állandóan stíluszavarokat, ha tiszta kategóriák rideg feltételeit szabjuk eléjük.

Pap Károly nem filozófus és nem próféta. De művészetének etikus igényei vannak és élményanyagának a kezdet és a vég óperenciás titkain túl fakadt forrása.

Furcsa és visszás helyzetben van a művészettel. Mesemondó, akit nem a mese izgat, hanem a mese előtt és a mese után tátongó sötétség. Azért vallásos, mert az élet ősgyökerét akarja megtalálni. Ezért megy el a kezdet kezdetéig. Visszaviszi az első lépés őskonfliktusáig a lelket. Így jut istenközelbe minden hőse.

S fürkésző nyugtalansága mindig ugyanerre a pontra megy vissza, mert az Istennel való szembenállásnak víziója művészete alapélménye. Alapélménye és nem monomániája. Mert ebből az alapélményből gazdag és minden hasonlóság ellenére is változatos, befelé gazdaguló világ kel életre. Kritikusai azzal vádolták, hogy sokat ismétel, többször mondja el ugyanazt, s hogy ezek az ismétlések szinte sablonná merevedve, mint kihült, élettelen állóképek térnek vissza folyton írásaiban. Ha összehasonlítjuk első nagyszabású művének, a «Megszabadítottál a haláltól» című «regénynek» párhuzamos fejezeteit (melyeket bírálói hat egymásmellé fűzött novellának mondtak), látnunk kell az egész mű titkának lépésről-lépésre, fejezetről-fejezetre, vagy ha úgy tetszik: «novelláról-novellára» való tisztább, teljesebb kibontakozását. S látnunk kell, hogy a «Mikáél, az ács» című záródarab monumentalitásáig az előző darabok kísérletei és eredményei emelték fel a regényt. Pap Károly ismételgető konoksága az alapélmény megközelítéséről való le-nem-mondás. S hogy az utolsó fejezetben is lényegében nyitva marad problémája, az a probléma természetében rejlik, s nem a problémafelvetés hibájában. Mi volna, ha az alkotó merészség sohase kísérelné meg a lehetetlen feladatokat is megoldani?

Pap Károly művészete csodára vállalkozott. Felfogása szerint az élet sem más, mint a csodáért való küzdelem.

A csodák Pap Károly művészetében jelentkezésük külsőségeiben egyszerűek és reálisak. Az egyszerű szavak varázsereje teszi elfogadhatóvá a legendát, a szárnyaló képtelenséget bennük. Szavainak hétköznapi szigorával bűvöli földi életre a csodát. Csak belső fénye van ezeknek a csodáknak, nem a köntösük csillogó. Kívülről nézve mindig természetesek. Ez a kettősség árnyalja Pap Károly csodáit realitásokká, de állítja egyben realitásait a mitológia küszöbére. Képzeletének állandóan fel és le hullámzó ritmusa emeli és ejti a csoda és a valóság végletei között. Mint az álom és a fölébredés egymást váltó folytonossága, olyan a szellemnek ez a kettős világot egymásba szövő kalandja. Mint a napsütötte víz kalandja, melyről azt mondja Pap Károly, hogy fölszáll az ég felé titokban, de ott összegyüjtik a szelek és visszaküldik a föld belsejébe. S a föld belseje felszorítja megint a földre, ahonnan újra az égbe emeli a napsütés. «Lám, szüntelenül két munkát végez az ember.»

Pap Károlyt a csodáknak az életre hullása érdekli, a misztikus körforgás, képzeletét ez izgatja igazán. Nem az emberek, hanem a legenda. Hőseit sose «jellemzi» részletező gondossággal. Az emberi arcokra nem is kíváncsi. Talán nem kíváncsi magára az emberre se, csak arra a titokzatos lelki torzulásra, melyben a lélek az istent elveszti, vagy megleli önmagában.

De szabad-e, művészileg ökonómikus-e csak az Istent látni mindenben, illetve minden helyett? Aki a napba néz, pillanatokig vakká lesz utána. Ennek a fényvakságnak pátosza ragadja el a misztikusokat. S Pap Károly ereje, művészete abban diadalmaskodik, hogy a legnagyobb magasságokba emelkedve se veszti el maga alatt a földet.

Sőt új regénye, a «Nyolcadik Stáció» [*] , ha nem éri is el a «Megszabadítottál a haláltól» belső gazdagságát, lelki mélységét és szellemi magasságát, mégis zártabb, következetesebb formaigénnyel készült. A valóság keményebb, határozottabb keretet zár itt a legendára, mint első művében.

Bár itt is a legenda érdekli igazán.

Leviát, a fiatal festő Krisztus kálváriáját festi egy falusi templom számára. A készülő kép a nyolcadik stáció. A hívők áhítatos várakozása úgy lesi munkáját, úgy várja az Édes Jézus megjelenését a képen, mint valami kinyilatkoztatást. Csupa gyermekes hozzánemértés és csupa lángoló áhítat ez a várakozás. A szent együgyűség csodát vár, s a festő nem érzi magát elég erősnek. A képnek, amit fest, legalább olyan szépnek, olyan jézusinak kellene lenni, mint az az együgyű hit, mellyel a hívők várják a kép csodáját. A festőnek Istent kellene teremteni.

Leviát, a festő, Pap Károly új regényhőse, nem az ótestamentum legendaterhes atmoszférájában él, nem a csodák szülőföldjén, mint Mikáél az első regényben, hanem egy magyar faluban, Ágasházán. Itt kell csodát tennie. Ez a csoda kisebb, szerényebb, külsőségeiben jobban lefokozott, azaz jobban a realitáshoz közelített, mint aminőt a bibliai Támánban vagy Libbániában szoktak elkövetni Pap Károly hősei. És mégis nehezebb. Ott az elvarázsolt környezet segített a csodát létrehozni: a szél titokzatos zúgása, a folyó hullámzásának rejtelme, a tűzvész lángvarázsa is csodákkal volt terhes. Egynemű volt a miliő a csodaváró s csodateremtő lélekkel. Ágasházán a miliő pozitívabb és ridegebb. A csodát nem fogadja fentartás nélkül. A hívők várakozó áhitatával szemben áll a józan ridegség. A főbíró nyugtalanító szemfényvesztést, veszedelmes hamiskodást lát a szentkép varázslatában. De gyanus, bizonytalan, ellenőrizhetetlen kalandnak tartja az egész művészetet is. A rend ellen való merényletnek érez minden csodát, gyanus forradalmat lát a lelkek minden lángolásában.

Érdekes, hogy a főbíró a regény leghatározottabb, legreálisabban jellemzett, legvalóságosabb alakja. Nincs benne semmi a bizonytalan kétértelműség ingadozásából. Pap Károly, aki a vízcseppet mindig a párolgás, égfelé illanás, a testetlenné bomlás transzfigurációjának kalandjával együtt érzékelte, a főbíró alakjában olyan tócsát ábrázol, mely végleg földhöz ragadt. Ez a lelket vesztett vízcsepp, mely a rossz, páratelt levegőben nem tud fölemelkedni a nap felé, s a szikes talajban nem tud leszivárogni a földbe.

A főbíró szembeszegül a csodával. Megtiltja a falunak, hogy csodát várjon. Megtiltja a festőnek, hogy «megzavarja« az «együgyűeket» és «hiszékenyeket». Van-e olyan erős a csoda, mint a csendőrszurony?

A készülő oltárkép körül valóságos forradalom kerekedik.

A csoda nem születik meg. De magával sodorja és elpusztítja a főbírót is. Egy exaltált, lázadó hívő fojtja meg. A felbőszült jóság öli meg. Mert a jóság is ismeri az önvédelmet.

A regény befejező részében a cselekmény külső izgalma, drámai sűrűsége és életgazdagsága kétségtelen bizonyítéka annak, hogy Pap Károly tudja azt is; milyen a szabályos regény, a regényszerű regény. Hogy a «Nyolcadik stáció» külső izgalmainál mégis jobban, illetve mélyebben érdekelte annak a csodát-kereső belső izgalomnak a rajza, mellyel a festő a szentkép, az igazi szentkép létrehozásán vergődött - az Pap Károly fantáziájának, világlátásának alaptermészetéből következik.

Leviát Krisztus arcát, Krisztus igazi arcát akarja a képre varázsolni. Azt az arcot, melyben ráismernek istenükre az együgyű lelkek. De maga Leviát is rá akar ismerni! S itt lesz a furcsa piktor viaskodása a képért, istenért való viaskodássá.

Melyik az igazi arca Krisztusnak? A leroskadt Jézus körül álló síró asszonynépek arcában az ágasházi öregasszonyok áhítatos arcát festette meg. De hol találhatná meg modelljét Jézus arcának? Jézus arcát is egy szájból, két szemből, orrból és fülekből kell összeállítani a művésznek. Melyik az a száj, melyik az a szem, fül, orr és melyik az az összhang, mely istenivé teszi ezeket a részeket?

Isten a maga képmására alkotta meg az embert. Kell valami öröknek lenni minden arcban. Az öregasszonyok arcában is valami örök jelet, valami titokzatos sors bélyegét látta és festette meg Leviát. Egyik a «testet öltött magány», másik az árvaság, harmadik a beletörődés, negyedik az özvegység örök arcát mutatta meg neki. S így álltak a képen Jézus körül az öregasszonyok. A marcona római fegyveresek arcában a Részegség, Bujaság, az Erő, a Tagadás pogány ábrázatát festi meg. Saját arcából keresi ki ezeket a bűnöket. De milyen legyen a Krisztus?

«Jézusával is a valósághoz kell ragaszkodnia.» «Mégpedig ahhoz a valósághoz, amely őt legkeservesebben fűzi ehhez a községhez, a darab földhöz, ahol képe állni fog. Ez a leggyötrelmesebb kötelék a főbíró alakja.» (61. oldal.) Kell valami öröknek lenni minden arcban. Tehát a főbíró arcában is meg kell találni a Jézusét! Íme az evangéliumi élmény, mely legmélyebb mondanivalója Pap Károlynak.

Hogy a főbíró végül mégis a római fegyveresek egyikében ismer magára, az vagy a főbíró vaksága vagy a titokzatos sors igazságtevése. Vagy mind a kettő.

A Krisztus-arc legendáját és a kálváriakép történetét a mellékepizódok egész serege kíséri. Legfurcsább, legérdekesebb egy vénlány mániákus, önmaga előtt is titkolt szerelmének rajza. Ebben az öntudatlan szerelemben sok a vad természetesség és sok a titokzatosság. Érdekes új csapás Pap Károly fantáziájában.

Az író egyszerű elbeszélő hangja nemesen, üdén hullámzik végig a regényen. A mesék óperenciás lélekzetének friss mélysége csap fel egy-egy fordulatánál. Képeinek példabeszédszerűsége távolabbi zengés pátoszát érezteti. Mégis reális nyelv. Pap Károly művészetének biztos anyaga. Fő eszköze a legendák, az elpárolgó csodák legyőzésére, megkötésére és megtartására.

 

[*] Révai-kiadás.