Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 5. szám

ISMERETLEN MAGYAR KÖLTŐK III.: NYILAS-KOLB JENŐ

A XIX. században születtem, kapuzárás előtt, 1898-ban, a legnyugatibb magyar városban, Sopronban. Láttam még valamit a békéből és voltam a háborúban: azt hiszem, ez okozza, hogy nálam alig egy-két évvel fiatalabbaktól évszázadnyi szakadék választ el, míg a jóval öregebbeket korosztályombelieknek érzem. Attól kezdve, hogy 7000 kilométeres hadifogoly-utazás után, alaposan összelődözve, aminek a következményeit ma is viselem, hazakerültem, a sors kalandosan dobált erre-arra. Végigsodort egy csomó pályán, belekergetett bajba és betegségbe -, azonban hála egy kedves asszonynak és derüsen vallásos alaptermészetemnek, sosem hagytam magam a viszontagságoktól túlságosan elbúsítani. Három év óta Budapesten élek. Lefordítottam egy pár könyvet különböző kiadóknak, írtam tanulmányokat a Magyar Művészetben, az Új Időkben, megjelent Singer és Wolfnernél két Wagner-operaismertető füzetem és a Somló Béla könyv-importvállalat kiadói osztályának kötelékében több más szép könyvön kívül világra segítettem a szépsikerű Soproni Képeskönyvet, melynek folytatásakép most van megjelenőben a Budapesti Képeskönyv és a Debreceni Képeskönyv. Van tehát bizonyos multam, úgyhogy kicsit feszélyezetten kopogtatok most mint ismeretlen költő az irodalom ajtaján. 13 éves lehettem, amikor az első verset írtam. Osvát Ernő, aki olvasta első írásaimat, egyszer egész éjjel sétált velem a Városligetben. Schöpflin Aladár is megdícsért, Kárpáti Aurél is el volt ragadtatva. Babits Mihály is kilátásba helyezett számomra egy kis helyet, csak éppen hogy soha sehol egy sorom sem jelent meg. Ennek azonban talán magam is oka vagyok. Valami belső visszatartás megakadályozott abban, hogy ilyen fajtájú érvényesülésemnek úgy utánajárjak, mint ahogyan azt ma költőnek és ügynöknek egyaránt tennie kell, ha eredményt akar elérni. Valami szemérem-féle érzéssel küzdök, mely voltaképpen már a versírás faktuma ellen is tiltakozik. Ha most mégis előszedem ezeket a verseket, csakis - mint hajdan oly szépen mondták - «barátaim unszolására» teszem: az ismeretlen költők barátainak a Nyugatban megjelent mélyen emberi hangú felszólítására. Hogy megnyilatkozik-e bennük az, ami foglalkoztat, ami kitölt, amit hiszek, nem tudom. Abból a mélységes csodálkozásból azonban, ami ennek az érthetetlenül furcsa világnak láttán szakadatlanul eltölt, talán elárulnak valamicskét.

(Budapest)

 

KÉT VERS