Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · KISEBB BÍRÁLATOK

Illyés Gyula: Rubin László: A halhatatlan vándor

Rubin László regényének főszereplője a megtestesült humanista géniusz; egy ember, aki már a történet kezdetén százötven éves. Már ennyiből is sejthetjük, hogy a regény igazi hőse mégsem ez a csodálatos életű ember lesz, hanem egy eszme, vagy még inkább egy érzelem, az író fájdalmas, küzködő gondolatja; ennek a gondolatnak érzékeltetésére és végigfuttatására teremtette a hőst, aki így szükségszerűen nem a maga életét: nem emberi életet él; tehát semmi csodálni való azon, hogy száz évig vagy akár örökké él. A regény tehát irányregény, ezt a szerző az első mondatokban tudtunkra adja.

A főszereplő, Legrand János csak azért él, hogy az újkori szabadságmozgalmakat saját életével illusztrálja. Könnyen kitalálhatjuk, hogy mért él százötven éve. Azért, hogy e mozgalmak forrásának, a nagy francia forradalomnak is tanuja lehetett légyen. Tanuja volt ettől kezdve minden forradalomnak, minden kísérletnek, mely az emberiség javának érdekében indult: mint a fa derekán az esztendők gyűrűje, úgy övezi lelkét a történelmi korszakok tanulsága. A végső tanulság persze, ahogy előreláthattuk, tragikus. A humanizmus apostola keserűen csalódik az emberiségben; előbb a szeretet érzése hagyja el, aztán a reményé; meghasonlik önmagával és öngyilkos lesz.

Szóval maga a humanizmus, az emberi szellem jobbulásába vetett hit bukik el, az a nemes ábránd, amelynek Legrand János csak képhordozója volt. Az író tulajdonképeni feladata az volt, hogy ezt a bukást megindokolja, logikussá és érzékelhetővé tegye. Valljuk be, hogy feladatának első része nem volt nehéz. A humanizmus szép légvárai az egész világon romokban hevernek.

Rubin két oldalról is gáncsot vet hősének, aki erre minden komolyabb erőfeszítés nélkül elzuhan, holott az lett volna szép, ha küzdeni próbál. Hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény, ez már oly régi igazság, hogy tán nem is igaz. Az igazán hősi feladat az lett volna, ha a hős arra tesz próbát, hogy minden látszat ellenére is van valamicske remény. Mert hogy valójában a humanizmusnak nem sok reménye van, azt mi magunk is tudjuk. A főszereplő elbukik a történelemben és elbukik érzelmei területén is, a szerelemben is. Együttérzésünk megoszlik: nem tudjuk, kit sajnáljunk jobban, az emberiséget, vagy képviselőjét, Legrand Jánost-e.

Ezt a kettős véget és kettős pályafutást Rubin László kitünő magyarságú stílusa tartja egybe. Hangja, noha a nagy perspektívához mérten állandóan a skála szélső fokain rezeg, világos és emberi. Úgy emberi, hogy az elbeszélés közben is inkább az összességet szolgálja, semmint esendő hőseit. Ismételjük, regénye irányregény. Az író célja, hagy ítéletet mondjon, elsősorban a társadalomszemlélő székéből. Erre minden felkészültsége megvan. Nem osztom Rubin László politikai világszemléletet, de okfejtései előtt egyet-kettőt kivéve, így az Oroszországra vonatkozót, meg kell hajolnom. A mai Európa valóban nem méltó arra, hogy Legrand János szimbólikus fölfedezésében: az örök élet varázsszerében részesedjék. Mert mi lenne örök életű e korral? Egyhuzamban olvastam el Rubin László könyvét s a végén jöttem rá, hogy a furdaló lelkiismeret hajtott rajta keresztül ilyen iramban. A lelkiismeret, amit a szerző fölébresztett és ébren tudott tartani bennem. Bizonyára ez volt egyetlen célja s ezt elérte.