Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 23. szám

FENYŐ MIKSA: BABITS MIHÁLY ÖTVEN ESZTENDŐS

Nagyon ünnepnek érzem a mai napot és szép ünnepi írást szeretnék küldeni, ritka ritmusú elmélyedő meditációkkal, életről, költészetről, halálról. Arról a gyönyörű műről, melyben Babits Mihály művészetének gazdag különfélesége oszthatatlan egységként jelentkezik, metafizikaiba nőtt szimbolumaként egy egészen élt életnek. Arról a dantei útról, melyen önnön Vergiliusaként vezette magát végig a «síma semmi sziklapartján», művészetének fáklyafényeit gyujtva, hogy világítson magának az alvilági halandónemjárta utakon. Nem esztétikai méltatást, szemérmes lyrát szeretnék írni (vajha kölcsönvehetném Babits Mihály tollát!) arról a fenomenről, amivé az esztendők során számomra magasult, onnan kezdve, hogy első friss fiatal versei - színek bontója, viharok barátja - kerültek elém a Holnap valamelyik kötetében, a Nyugat régi füzeteiben, - egész a «Versenyt az esztendőkkel» című teljes hangú, lebilincselően, magasztosan emberi verskötetéig, melynek szépségeit - engedtessék meg nekem e hivalkodás, hiszen rosszul tisztelné a költőt, aki nem így érezné -, amelynek szépségeit senki nálamnál szomjasabb ajkkal nem issza, hieroglifáit tudósabb szemmel ki nem betűzi. Ki tudja jobban nálam, hogy az Irisz koszorújától a Versenyt az esztendőkkel kötetéig: egyetlen nagy óperenciás tenger: dagályokkal és apályokkal, rejtett Holdantennákkal, viharokkal és quos egokkal, hajótöröttek palacküzeneteivel, elfelejtett mítoszok, elsüllyedt városok csodáival, távol tengerszemekig felérző vonaglásokkal: egy óperenciás lélek terhes kincseivel.

Meditálok, ünnepelem magamban Babits Mihályt, skandáló hangsúllyal olvasom - azon a félig vontatott, félig süvítő hangon, ahogy ő szokta verseit idegeinkbe hasítani - egyik versét a másik után, sírtáró dalokat, életízlelő verseket - azzal az ízleléssel, ahogy nemes bort forgat meg nyelve hegyén a szakértő borivó, - nagypénteki orációkat, pogányokért, eretnekekért, minden keresztény lelkekért. Fülemet nekifeszítve hangjainak, olvasom verseit s a hangok «csak jönnek, tolulnak, semmivel sem törődnek, kibújnak, s botlódva bár, újak és újak, gáton, iszapon átnyomulnak, s fúlnak és túrnak és fúrnak, míg cafrangjaik rongyokban lehullnak». És nekifeszítem fülemet a szegény madárhangnak:

Ó szegény madárhang! hogy leng száll és szakad minden kis szellőre!
s hogy riad, hogy némul, ha rákezdi a vad gondok kereplője!
Ki kötötte ezt a kereplőt nyakamba, mint a poklosoknak,
Hogy ezer arc közt is vakon, mint a bamba, s egyedül, bolyogjak?

Így hallgatom verseit, így nézek szét álmainak kusza kertjében, nem az értelem fehér fényénél, (holott milyen magnesium-máglyák lobbannak művészetében), mert mit is tudnék mondani az esztétika osztályozó nyelvén, mellyel igazán ki lehetne meríteni utolsó verskötetének mélységeit, vagy a Nyugtalanság völgyének, vagy a Recitativnak, vagy akár ifjúkori verseinek mélységeit, melyeknek szépsége mind belenőtt a Versenyt az esztendőkkel érett terebélyébe. Szép őszi beteljesedés hamva irizál e verseken, melyek mégsem a nyugalom elefántcsonttornyai, hanem amelyeken - az ötvenesztendős Babitsnál épenúgy mint a huszonötesztendősnél - a sohamegnemelégedés süllyesztett orkesztere zúg keresztül (tessék elolvasni és újra elolvasni a Verses Napló című remekművet és az egész kötetet, melyhez fogható Ady: Halottak élén című kötetje óta nem rázta meg a magyarságot), - mindez pusztán az esztétika fényeivel át nem sugározható. Valahogy úgy kéne hozzájuk férni, a transsubstantiatio miszteriumával, ahogy Babits hozzáférkőzött Dantehez vagy Szent Ágostonhoz vagy Ady Endréhez: úgy nézni élete munkáját mint nézte itt szembe velem, ezen a halványarcú, múltakba és jövőkbe merengő férfiportrén, Rippl Rónai József Babits Mihály leglelkét. A genie szörnyű betegség - s minden igaz vers ez exotikus betegség kivirágzása: úgy kellene egész lényét átfognom, mint Flaubert novellájában a «De Saint Julien l'hospitalier»-ben a bárkás Julien rémbeteg vendégét, akiről Flaubert megírja, hogy a testvéri ölelésre «szemei hirtelen a csillagok fényében fénylettek föl s hajszálai a végtelenbe nőttek mint a napsugarak, orrának-szájának lehellete a rózsa illatával volt teljes, tömjénfüstbe borult a tűzhely és dalt daloltak a hullámok».

Milyen különös dolog: Ady Endrével voltam így s most Babits Mihállyal, hogy egy-egy kötetjüknek megjelenésekor azt éreztem: ez már a végső beteljesülés, ennél nincs tovább, ennél mélyebb mélységek és montblankibb magasságok nem következhetnek. És íme a kivételes szellem hogyan cáfol rá a mi földhözragadotságunkra? Nem ismeri ezt a szót, hogy ennél nincs tovább, állandó küzdelemben önmagával állandóan maga fölé kerekedik, mert hömpölygő bölcsesége nem fér meg medrében és alpesi csúcsok magasságára van szüksége - magasságára és magányosságára -, hogy a teremtés mind nagyobb szegmentumát ölelhesse magához. Ez a kvalitása a legnagyobbak művészetének, mértéke igazán igaz voltuknak, az az elámulás, mellyel egy-egy megnyilatkozásuk eltölt bennünket, a befejezettség, a tökéletesség érzésével... mindaddig, míg a genie ugyanazt még tökéletesebben, még változhatatlanabb verettel nem hozza elénk. Így Babits. Provokációról-provokációra, küzdelemről-küzdelemre, megbékülésről-megbékülésre egy végetlen portikusznak oldalívei alatt s megint előlről... mindinkább megújhodó tökéletességben.

A hódolat kusza soraival baráti zavarodottságban ünnepelem Babits Mihályt születésének ötvenedik évfordulóján. És elmondom neki - és szeretetet áhító lelke bizonnyal szíves ajándékul fogadja ezt: hogy mindaz az ellenkezés, mely valaha az ő világa ellen próbálta felemelni fejét - jóhiszeműen és sokszor tehetséggel - ma megjuházva áll világa kapujánál, lesve annak ritka fényeit. És hogy teljesebbé váljék a hódolat, magamat idézem, egy tíz év előtti ünnepi cikkemből, melyben azt mondottam: «Babibs Mihály portréját próbálom idézni, de hogyan megfogni, megrögzíteni ezt a nyugtalan hajósát az öt világrész minden tengerének, az óperenciáknak, a bolygó csillagok kiszáradt tengerágyainak? hogyan, micsoda jelekből kitapogatni szeszélyes útvonalát, milyen világöszeomlásoktól, milyen Circék, milyen Poliphemosokon keresztül, micsoda magasirató zokogásban Nausikaa atyjánál, milyen szigetország, milyen Penelopék felé... ki tudja mindezt kihüvelyezni? Ki tudja megmondani, hogy mi van ezekben az írásokban s mi van ebben az emberben, a halaknak és madaraknak prédikáló Assisi szent Ferencnek drága szelídségéből s E. T. A. Hoffmann valamelyik fantasztikus alakjának ifjú szíveket bűvöletbe ejtő diabolikus erejéből, szent Ágoston világrejtélyeket feszegető s a keresztény igazság kapujánál alázatosan megbékélő, szívet és intellektust valami nagyszerű lelkességben egybeforrasztó szelleméből, Goethe Tassojának, a nagy akarások és kicsinyes hibák közt botorkáló genie magányosságának tragikumából, a Montaigne emberéből, a Renan emberéből, a hívőkből és kérdezőkből, az akarókból és lemondókból, a forradalmárból és nemes tradiciók őrzőjéből... keresztényből, katolikusból, filozófusból, papból, genieből... emberből, emberből, emberből.» S hogy ezen az évfordulón baráti melegséggel köszöntöm Babits Mihályt, hadd fejezem be az ő szavaival:

S a keresztutaknál ha megállsz, paripám,
szegd föl szép nyakadat a szimatos égnek
s mig hosszú sörényed a Végtelenségnek
szelei borzolják, jövendők és multak
keresztútja mellett ha megállsz tágultabb
cimpával: megérzed valahol talán ott
az Isten illatát! mint lepke a lángot
megleli, ha belehal is!