Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 19. szám · / · FIGYELŐ · / · KISEBB BÍRÁLATOK

Halász Gábor: Jolantha Puhánszky-Kádár: Geschichte des deutschen Theaters in Ungarn. 1. Band. Von den Anfängen bis 1812.

A «Schriften der deutschen Akademie» sorozatában, amely a német kulturális terjeszkedés feldolgozására törekszik, jelent meg a kiváló színpadtörténetíró Puhánszkyné könyve a hazai német színházról. Az aprólékos adatok tömegéből gondosan felépített munka sajátos feladata: számot vetni egy olyan területtel, amely a német műveltségnek csak provinciális függvénye, a magyar szellemiségtől pedig nyelvénél fogva idegen és mégis a rendi Magyarország életéhez szervesen hozzátartozik, társadalmának magától értetődően fogadott, támogatott kulturális szükséglete. A nemzeti öntudatnak milyen bonyolult formája kellett ahhoz, hogy olyan magyar érzelmű főurak, mint gróf Ráday Pál, az udvari nemes Esterházyakról, Grassalkovichokról, Károlyiakról és Batthyányiakról nem beszélve, német színészek támogatásában leljék kedvüket. Magánszínházaikban ugyanúgy, mint a gyors egymásutánban épülő soproni, pesti, pozsonyi (az ország első kőszínháza, amely egyenesen erre a célra készült 1776-ban), budai színházakban vándor német társulatok játszottak a Possenspiel-től irodalmi színjátékokig ívelő darabokat a mágnásokból, tisztekből, hivatalnokokból, a magyar kisnemességből toborzódó publikumnak, hiszen a német nyárspolgárság, - amint a könyvből kiderül - távoltartotta magát a túlságosan világi szórakozástól. A művelődés mindent elnyomó vágya élt e felvilágosodott nemzedékben, amely a magas igények természetes önzésével és értetlenségével nézett a kezdetleges magyar kísérletekre. Magyartalanok lettek volna azért, mert egy elért színvonalat képviseltek: «a magyarság kultúraéhségét, fogékonyságát - mert alkalmazkodni kívántak a nyugati fejlődéshez, a korszerűt keresve és nem az archaikusat? Alkalmazkodásukra ma az irodalomtörténész adja meg a verdiktet: a német színház nélkülözhetetlen közvetítő volt, a keletkező magyar színpad számára az egyetlen élő mintakép, amely irányát döntően befolyásolta. A budai és pesti német színházban naponta játszottak, míg az első magyar színtársulat nem tudott erőre kapni. Erdélyben a magyar színjátszás Kolozsvárt már 1792 óta uralkodó volt, mégis megmaradt vidékinek; a magyar színház ellenben szívós küzdelemben, tanulva ellenfelétől, került fölébe és vált európaivá. Ki merné a magyar szellem csodálatos útját, örök függésének örök újító erejét egyszerüen megtagadni?

A mágnásbirtokok mellett, amelyek csak átmenetileg adtak neki szállást, eleinte Pozsony a hazai német színjátszás központja. Itt működött gróf Erdődy operatársulata, itt voltak a jelentősebb direktorok, így Karl Wahr, aki a németországi színpadokat megelőzve mutatja be Macbethet, Othellot s Lear királyt és Ludwig Seipp, aki a moralizáló polgári drámát honosítja meg. Amidőn II. József a közhivatalokat Budára helyezi át, a színjátszás súlypontja is ide tolódik; az irodalmi drámák mellett egyre erősebb a bécsi külvárosi színház befolyása és az opera, a régi arisztokratikus szórakozás, most látványosságánál fogva a közönség kedvence lesz. 1812-ben nyílik meg az új pesti színház megindul a híres vendégszereplések sora; a hőskoron túl vagyunk, kezdődik az üzem.