Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 17-18. szám

ILLYÉS GYULA: PUSZTULÁS
Uti jegyzetek

Észak-Baranya, 1933. július.

A forró napsütésben, a gyönyörű táj közepén leteszem egy percre súlyos böröndömet, hogy kifujjam magam és tájékozódjak. Egy esztendeje jártam erre, de éjszaka és kocsin. Harmadnap visszajövet is éjszaka jöttem, gyalog, át a réteken, valami patak mentén, azt szeretném most megtalálni. Vidéken jobban tájékozódom, mint városban, az állomásról elindulva nyugton rábiztam magam ösztönömre, de egy kis utbaigazítás mégsem ártana, már csak a börönd miatt és a rekkenőség miatt sem. A völgyből fölfelé két legény baktat, ingben-gatyában; megvárom őket, köszönök s megkérdezem, jó útban vagyok-e itt Z.-felé.

Összenéznek és nem válaszolnak. Megismétlem a kérdést, az egyik végre megszólal valami nyujtott, bár elég dallamos, orrhangú nyelven, melyről csak a hanghordozás után sejtem, hogy német. Ebből a németből viszont én nem értek egy szót sem. Vállukat rángatják, nevetnek rajtam, majd mikor nem teszek le a kísérletezésről, idegenkedve, egy kicsit ellenségesen tekintgetnek rám. Végre csak a falu nevét szótagolom, kérdésképpen föl-fölütve a fejemet, mintha valami trópusi vidéken a vadakból akarnék kivenni valamit. Most már hangosan nevetnek, vidáman, kicsit öntelten vonogatva vállukat, magamra hagynak. Csodálkozva bámulok utánuk és homlokom törlöm. Visszanéznek, folyvást nevetve; végre az egyik könyörületből és lemondóan, de amibe egy kis gúny is vegyül, karját a kis völgy irányába, kelét felé nyujtja. Itt kell tehát letérni az országútról, ezt sejtettem én is, ez a rövidebb út a faluba.

A falu, ahova készülök, ősi magyar település, helyét a Mecsek lejtőjén, a szelíd-gesztenye borította hegyek közt tán még maga Botond jelölte meg, aki a monda szerint az erre húzódó foglalók vezére volt. Hajdan színkálvinista község, tanulmányozásra méltó szép temploma a 18. században épült, rögtön azután, hogy Bécs megengedte, hogy az addigi fa-alkalmatosságok helyett a kálvinisták is építhetnek kőtemplomot. Kijavították, amint az oldalajtó fölötti évszám hirdeti, 1802-ben. A következő javítást sikerült kiverekedni 1933-ban. A templom annakidején mintegy hatszáz lélek befogadására épült. Tavaly épp a vizsga napjára érkeztem, amit a templomban tartottak. Az ünnepi alkalomra jelen volt a falu apraja-nagyja, körülbelül húsz iskolásgyerek és ötven felnőtt. Tavaly előtt, mint az iskolai jelentésből megtudtam, még néggyel több tanuló volt, az idén már a tavalyinál is kevesebb.

Viszem a csomagot a patak partján, a cseresznyefák között, melyek ágai a gazdag terméssel úgy csüngnek lefelé, akár a szomorú fűzé. A hegyekből leárad tompítón és kábítón a virágzó szelíd gesztenye; erdők sűrű illata; édes ez az illat, édeskés és néha émelyítő, mint a meztelen meleg női testé.

A falu egyetlen uccája, mint folyam ömlik le a hegyekből, csak fönt válik ketté, fog közre pár házat, mint szigetecskét. Itt végződik a falu németlakta része. Mintha új világ kezdődne ezután. Az udvarokból kihangzó gyermekzsivaj egyszeriben megszünik, mintha elvágták volna. Csend, csend. Mintha kárhozottak földjén járnék; se a házak előtt, se az udvarokon egyetlen apróság. Itt laknak a magyarok. Megdöbbent az egykéről hallott hireknek ez az ijesztő példázása. Mintha csak gondolataim elébe akarna vágni, hirtelen megcsendül a lélekharang. Harangszó alatt lépkedek tovább a meredek uccán, mint egy iszonyú ízléstelenséggel rendezett tragikus színpadon, fejemben olcsó, de így még tragikusabb monológot forgatva. A paplak, mely vendégül lát, üres. A szolgálótól megtudom, hogy a nagytiszteletű úr épp temet.

*

Keresztelés évek óta nem volt, de ritka már a temetés is, - mondja vacsora után kérdezősködésemre házigazdám, aki egyetemi katedráról jött ide papnak; a kultúra legtündöklőbb tájairól, Párisból, Rómából vonult vissza, egyre kezdetlegesebb vidékre, hogy megismerje: minél közelebb kerüljön a néphez, amelyből származott s melynek végzetét előre érezte. Tíz éve él így, megismerte, amit ismerni akart s előérzete most még sötétebb. Ki fogunk pusztulni, összegezte már tavaly vizsgálódásának eredményét, a magyarság napjai meg vannak számlálva és könyvespolcáról nagy köteteket emelt le, világi és egyházi kimutatásokat. Szavain mosolyogtam, de ezek a kimutatások megdöbbentettek. Három napot töltöttem akkor itt, három napig küzdöttem sötét jóslatai ellen. Sebzetten távoztam, oldalamba törte a nyilat. (De Pesten, egy hét mulva ismét mosolyogtam. Vége a magyarságnak? Egymásután idéztem föl a nép páratlan életerejéről zengő szólamokat. Muhi, Mohács: túl éltünk mi már különb veszedelmeket is. Ezer esztendeje él a nép! Szomorú érvelés. Melyik nép nem él ezer esztendő óta? És mi következik ebből az ezer évből a jövőre? Biztathatjuk a százéves aggastyánt, hogy örökéletű lesz, csak azért, mert lám már száz éve él? Így folyt ki ujjaim közül minden, amihez nyultam, amiben reményt kerestem. A seb egyre üszkösödött; Pest levegője igazán nem alkalmas, hogy efféle sebeket gyógyítson. Barátaimnak nem igen szólhattam róla; van, egyáltalán köztük, aki a népből származik, hány író van, aki a népből származik? S hány, aki a nép között él? Mert csak az ismerheti a magyarságot, tehát a filozófia szerint is, amely az ismeretet azonulásnak tanítja, csak az lehet egészen magyar. Hány magyar író van? És politikus? És ujságíró és tudós és gazdasági hatalmasság és forradalmár, egyszóval olyas, ami Pestet teszi? Először éreztem, hogy Budapest nincs Magyarországon, fölötte, alatta vagy mellette van, tudja, a jó isten, hogy tulajdonképpen hol is van, ha egyszer szellemisége után meg kellene helyét keresnünk.)

Végül is, gyógyításért vagy vigaszért ide jöttem vissza, ahol a sebet kaptam. Nemcsak a gyilkos, úgylátszik az áldozat is érez valami honvágyat a tett helye iránt; meg lehet, csak valami reményt érez, hátha nem is talál ott semmit, nagy semmi tátong azon a helyen, álom volt az egész.

Valóban istenhátamögötti falu ez itt a Mecsek háta mögött, de villanylámpa csüng az ebédlőasztal fölött, villanyfényben ragyognak ott a polcon az emlékezetes kimutatások kötetein az évszámok, akár a sírkövek aranyos dátumai. Nem tüntek el, igazak s emlékeznem kell, hogy mindegyik kötet egy-egy temető. Még nem merek beszélni róluk, minek is beszélnék, tudom, mi van bennük, oly hasonlatosak egymáshoz! 1870, vagy 1880, vagy 1900, vagy 1930 egy dologról beszél valamennyi, mint egy költemény ismétlődő üteme, mely vége felé egyre emelkedik. Az első tíz év után 5 százalékkal apadt a magyarság és tízzel szaporodott a németség, a második után már 12 százalékkal volt kevesebb magyar, a harmadik után 25-tel? Ötven-hatvan év mulva már keresni kell itt magyart. Nemcsak itt lent Tolnában, Somogyban és Baranyában, hanem az egész Dunántúlon. Ez már az én vizsgálódásaim eredménye.

Ha csak valami csoda nem jő közbe.

A közbejövő csodának, sajnos, el kellene vinni az egyházi és világi nagybirtokokat és így nagy a valószínűség, hogy a csoda nem fog magától megérkezni, vagy mire megérkezik, már késő lesz, legfeljebb németül áldják érte azt, akit addigra Berlinben megtesznek istennek.

*

Tegnapelőtt a kertben megkockáztattam az állítást, inkább a megnyugtató ellentmondás kedvéért, hogy, ha így megy tovább, tíz év mulva, ha alkalom kerül rá, már nem is kell elfoglalni a Dunántúlt. Egyszerű népszavazással a nagy német tengerbe olvad. Azt vártam, hogy házigazdám tiltakozni fog, ahogy az olvasónak is, ha még nem kóstolt bele ebbe a rögeszme-élesztő keserűségbe, joga van, hogy most még fölényesen tiltakozzék.

- Elhagyhatod azt a két há-t, felelte ő. Így fog tovább menni és az alkalom se marad el. És ha nem tíz év mulva, hát húsz vagy harminc év mulva, - tette hozzá fölényesen ő is, savanyú derűvel, mint aki, sajnos, nagyon is biztos igazában. És ha ötven év lesz, nem mindegy az egy nemzet életében? Alles einz!

Mit csináljon két ember, akinek véleménye nemcsak hogy megegyezik, de túllicitálja egymást? Kezdetben még volt ami elválaszt, még tudtunk vitatkozni, izgatottunk, bujtuk az utolsó hatvan év népmozgalmi adatait. Végül kiderült, hogy csak egymás hiányait pótoltuk. Ma már összetanultunk, kiegészítjük egymást, mint Apollinnaire pihismadara, melynek fél szárnya van és párosával repül. Én vagyok a balszárny, az izgatottabb, aki még elkalandozna erre-arra. Ülünk egymással szemben a kertben igyekszünk túlszárnyalni egymást, marjuk egymást - ki mást marhatnánk? - élvezzük, hogy igazunk van s végül már kéjelgünk a keserűségben. Persze a nemzetet kellene ostorozni szörnyű vakságáért és tehetetlenségéért. De hol a nemzet? Mi is tulajdonképpen a nemzet? Róla, aki itt előttem ül, tudom, mennyire benne él nemzetében, mennyire ismeri, azonosul vele, itt ő a nemzet, nyeljen hát a nyomorult! És így gondolkodik ő is rólam.

«A rettenetes csapás után a haza évtizedekre gyászba borult», - mikor ezt az iskolában bevágtam, képzeletemben alkonyi félhomályban jelent meg Magyarország, a Kárpátok fenyőiről gyászfátyol darabok lengtek, az emberek lehajtott fővel jártak, még az eső is szemetelt. Ilyen patetikus kép tünt elém s nem jutott eszembe, hogy az ország épp akkor is gyászba volt borulva, Trianon után volt, de a menekülteken az optánsokon s egy-két költőn kívül nem sok ember szomorkodott nap-nap után. Az uccákon pezsgett az élet. Az eső sose esik évtizedekig. Irodalmunk első valamire való gúnydalai 1711 után születtek, Arany Világos után írta a Nagyidai cigányokat. A nemzet nem sír, úgy látszik ez már tömeglélektani törvény és gyanus nekem az is, aki egy nemzetért nyilvánosan könnyezik. A nemzetért, minden közösségért csak tenni lehet valamit, közben akár fütyölhetsz is, sőt még jobb, ha fütyülsz, nem száll meg a gőg. Gyászolni csak egy embert lehet, nagy közösség tragédiájára a bosszúállás illik.

Csipkedjük egymást, ami bizonnyal a tehetetlenség jele. Gondosan kikeresünk minden tünetet, amibe beleakaszkodhatunk és egymásba akaszkodunk: erről megfeledkeztél? Ez a legszörnyűbb, itt van a kutya eltemetve, azaz, hogy magyarul, ez a dolog veleje!

Mert egy nép nem csak úgy pusztulhat ki, ahogy itt pusztul. Mert mi a nép? Másfél órai vita után érkeztünk el oda, hogy - bár vannak más ismérvei is, - mégis csak a nyelv. Mi van a magyar nyelvvel? Olyan egyszerre legyintettünk, jelezve a lemondást, hogy fölnevettünk. Alulról ez a német ék, fölülről az a méreg, amit Pest áraszt a magyar nyelv szellemébe, mivel végződhetik ez?

Ki tud még magyarul? Ki ismeri még a magyar nyelv szellemét, képzeletét, külön alkatát, amely jogot ad néki, hogy megmaradjon? Egy-két magyar nyelvtani szabállyal máris idegen nyelvet beszélünk. A nyelv nem a szavakban él, de izomzatában, mely a szavakat rendezi. Szavunk még volna, de fordulatunk, kifejezésünk, amelyben a nyelv csillog, már alig. Igazában ez a nyelv s ha ezt elveszítjük, felesleges a szavakhoz ragaszkodnunk. Ha minden kifejezésünk úgyis német származék, tehát német szellemiségű, minek fordítjuk magyarra? Használjuk csak eredeti alakjában, a már elterjedteket is fordítsuk vissza németre, az a németeké, joguk van hozzá, ahogy jogászi nyelvünk mondja, loptunk, mikor elsajátítottuk őket. Így legalább látható lesz a folyamat. Lassanként, észrevétlenül szépen megtanulunk németül, ahogy elvégre is százmillió ember beszél, mindenki csak nyer vele. Mert közben ugyis olyan dolgot veszítünk el, amivel már a kutya sem törődik. Nyelvében él a nemzet? Hát akkor már erről az oldalról is halálán van.

*

Házigazdám azzal szórakozik, hogy rajtakapjon, nem tudok magyarul. Nem kell erőlködnie. Idegen szót már napok óta nem merek kiejteni, vagy ha a szükség rá is visz, eleve bocsánatkérő mosollyal teszem, mintegy idézőjel között. Az idegen szavak után sor kerül az idegenszerű kifejezésekre is. Itt már elvesztem lábam alól a talajt és percekig hallgatok, mielőtt szólni mernék. Érzem, hogy botladozik, hogy küzd a gondolat, míg az agyból a nyelvre ér, mintha e villanásnyi idő alatt évszázadok útját kellene megfutnia. Ő fölényesen mosolyog. Élvezi, hogy igaza van.

Visszaadom a kölcsönt s én is figyelem az ő szavait. Persze ő a mester, ő se tud magyarul s még fölényesebben mosolyog. Elfelejtettük az anyanyelvünket, - mondja diadallal. - Magyarországon senki sem tud már magyarul. Úgy beszélgetünk, mintha párbajoznánk s a hibák után szeretnénk megállapítani a szabályokat, mert csak a hibákat élezzük. De érezzük-e valamennyit? Lassanként belefáradunk és tehetetlenül, némán, izzadva ülünk a kertben, mint a némaságra varázsoltak; szájjal-kézzel az ivást utánozva tudatom, hogy szomjuhozom. Elneveti magát, de egyszerre még a nevetése is megtörik, hátha még ezt a széles hahaházást is a németektől vettük át?

*

A falu felett jobbról is, balról is ősi szelíd gesztenyeerdők terülnek, évszázados gyönyörű fák, koronájuk magasan az éjbe nyúlik, vastag szélső ágai barátságosan a földre könyökölnek. Mindegyik fa egy-egy külön birodalom szakadatlan méhzsongással rigó füttyel és elvillanó mókusokkal. A fák úgy állnak, mint századok előtt álltak (a szelid gesztenye igen lassan nő, ötvenéves korában hoz valamirevaló gyümölcsöt), semmi ápolás nem kell nekik, évente mégis jelentékeny summát hullajtanak gazdáik ölébe. Valóságos paradicsom ez, Magyarország legszebb tája, legalább is abból, amit eddig én ismerek. Itt láttam, hogyan viseli pusztulását egy nép.

J. J. bátyánk kedvéért másztunk föl ide, akivel még tavaly, én is összebarátkoztam; háza itt van a hegyoldalban, magányosan a falu felett. Szölleje a gesztenyésbe nyúlik. Ott akadunk rá s fáról ropogtatva a cseresznyét hallgatjuk, mi az ujság. Ujság évente három-négy van és mindig ugyanaz: ki költözött megint a faluba.

Új ház nem igen épül, de évente törvényszerű pontossággal mégis tanyát ver három-négy német család. A szomszédos falvakból költöznek be, de tart még a beszivárgás erre a vidékre külföldről is. Egész családok húzódnak át Szerbiából és a Bánságból. Szorgalmas, törekvő és kisigényű népek, öntudatosak és gerincesek. Megvesznek egy-egy roskadozó házat, valamelyes földet, aztán bevonulnak, apraja-nagyja egy-egy fénylő kapával. Ez mindenük, de mire a gyerekek felnőnek, kész három-négy új raj, mely aztán szintén elvégzi a magáét, hőskölteménybe illő hősiességgel. Neheztelhetünk rájuk? Én bámulom őket, látom, amit maguk sem látnak: megannyi rezdülései egy hatalmas erőnek, mely szemünk előtt fúr, turkál, veti a földszintre vakondok-házait a határban és foglal új s új kolóniát.

- Most már itt a felső végen is német vett házat, - mondja J. J. bátyánk, aki a hetven körül jár s emlékszik, midőn még szín magyar volt a falu.

A felső vég, ez talán fáj egy kicsit, azelőtt csak a völgyben laktak németek. De nem. J. bátyánk nyugodtan, derüsen magyarázza, hogy szaporodtak, hogy nyomultak fölfelé a németek s ennek arányába, hogy vándoroltak el magyarok még feljebb, oda a temetőbe.

- Húsz év mulva egy fia magyar se lesz a faluban, János bátyám.

- Lesz német, uram. Nép az is; megszánti az is a földet; fizeti az adót az is.

Ez tökéletesen igaz. Lejövet azt magyarázom házigazdámnak, hogy ez a pusztulás csak az ilyen magunkfajtákat riasztja, akik olyan légszerű valamiből akarnak megélni, mint egy nép szelleme és nyelve. A földnek és az adószedőknek tökéletesen mindegy. Ha egy nép meg akar halni, kinek mi köze hozzá? A föld nem marad üresen. Legfeljebb az irodalom lába alól fut ki a talaj, ha addig nem tanul meg németül. Nem fog nehezére esni, hisz, amint megállapítottuk, gondolkozni már úgyis németül gondolkozik és ez a legfontosabb még a nyelvmesterek szerint is.

*

Bár a nyelvet illetően mégis van, ami reménnyel kecsegtet. Jól írni és jól beszélni magyarul ízlésáramlat lehet, beavatottak élvezete; a sok izmus, zavar és keresés után még irodalmi iskola is lehet. A kor, mintha kedvezne neki. Én, aki elég ízt összekóstoltam, magamon tapasztalom, mennyire megejt, ha hébe-korba egy-egy jó magyarsággal, de minden magyarkodástól ment írásmű kerül elém. Úgy szürcsölöm, mint valami ritka, pikáns italt; elbódít és megvígasztal.

Híve vagyok a nyelvtisztító mozgalomnak. Kosztolányi és Balassa professzor kitünő előadásai után a lillafüredi írói tanácskozásokon szerettem volna azzal az ajánlattal előállni, alakuljunk át nyomban nyelvtanuló iskolává, javítsuk magunkat és főleg egymást, élvezetnek sem lesz utolsó. Itt, ha belefáradunk a sötét és meddő vitába, ezzel frissítjük magunkat.

Este hat óra felé érkezik meg a posta, a pesti napilap, melyet szadista kéjjel várunk, azonnal ketté osztunk s úgy teregetünk magunk elé a kerti asztalon, nyelvészkedő vizsgálatainkkal úgy boncolunk, mint az első orvosok a kísérleti hullákat. Nincs a nyelvnek és a stílusnak olyan nyavalyája, melyből ne ékeskedne egy-egy gyönyörűen fejlett példány, csaknem minden oldalon. Tenyésztésükben főleg politikusaink járnak elől. Egy-egy közérdekű cikk valamelyik törekvő honatya tollából megfizethetetlen gyönyör a böngésző nyelvésznek. Hát mikor híres népismeretüket, magyar tudásukat még szabadabbra eresztik! Húsz sor a képviselőház, vagy akármilyen hivatalos gyülekezet gyorsírói naplójából csorduló bőségszarú, évekig kortyolhatod. Kezdő vagyok még ebben a kaján mesterségben, de három-négy lecke elég volt, hogy ma már, mint épp ma is, harsány jókedvre derüljek, mikor öklömnyi betűkkel ilyen címet látok: drágul a búza ára, vagy ehhez hasonló sületlenségeket, nem is beszélve a nyakatekert germanizmusokról, melyeket - belém-belém nyilallik, - magam is elkövettem s bizonnyal még gyakran el fogok követni. Mert nem könnyű mesterség ez, ez a nyelvészet, melynek itt magántanulója lettem, de szerencsére, ismétlem, kaján mesterség és egyre erősebb bennem a remény hogy kajánsága révén szép jövő vár reá; könnyűszerrel kitünő mestereket szerezhet, törekvő tanítványokat s végül is elérheti nagyszerű célját: aki tollat fog, vagy nyilvánosan kinyitja a száját, igyekszik előbb megismerkedni a magyar nyelv szellemével. Amennyit én eddig megízleltem ebből a szakmából, mondhatom jobb, mint a freudizmus és a grafológia együttvéve. Varázs-szemüveget ád, amivel fölfedezheted embertársaid nevetséges fogyatkozásait; kitünőségek veséjébe láthatsz; a nagy íróról megállapíthatod, hogy mikor fontoskodik és a köztiszteletben álló tekintélyről, hogy ostoba fecsegő, akinek semmi mondanivalója sincs. Nem kell keresztrejtvény, nem kell vicc-ujság, a legelső napilap, vagy falragasz órákra földerít. S ráadásul még az a büszke tudat is eltölthet, hogy nemes dolgot művelsz, mert valóban azt művelsz. Hon-mentő, nép-mentő és kultúra-mentő munka és sürgetőbb tán még a földbirtokreformnál is.

*

A «zseniálisan nagy magyar» Prohászka s utána sok, véle rokonszellemű gondolkozó Isten végtelen bölcseségének jelét látja abban, hogy bennünket ő épp ide vezérelt az északi és déli szlávok közé, majd váltakozva a törökök és németek s aztán a szlávok és németek közé, keskeny földnyelvnek, megakadályozni azok összekoccanását vagy testvéri ölelkezését. Feladatnak elég hősi feladat, bár hasznát véges emberi elmémmel nem igen látom: mi jó van abban, hogy megakadályozzuk, ha valaki ölelkezni akar? Még a verekedők szétválasztása sem sikerült, sőt ráadásul a mi portánkon verekedtek össze, jobbról-balról pusztítva bennünket is, még ma is. Azt hiszem, jobb dolgunk lett volna valami békés völgyben, Isten kegyelméből.

*

Sielni vagy sízni, találgatja az Akadémia és szavakat gyárt, néha elég épkézlábuakat ahoz, hogy az uccán is tudjanak járni. Ez a dolog könnyebbik fele, de ha mentünk is, ezzel még nem sokat mentünk. Az idegen szavakkal még ellennénk valahogy, egy szerencsés magyarosító sznobizmus vagy könnyen fölölthető divat (mint az egy kerülése) úgy elsöpörheti őket, hogy poruk se marad (mint ahogy nagyrészük élősdi életét csak sznobizmusnak és üres majmolásnak köszönheti), de mi lesz a nyelv mélyebb gyökérzetével, amelybe sokkal veszedelmesebb és régibb féreg vette be magát? Ennek a pusztítása lassú, alig észrevehető s mikor észrevesszük, legtöbbször már késő is. A magyarra fordított idegen szavak, de maguk az idegen szavak is beolvadhatnak a nyelvbe, hajthatnak olyan ősi sarjat, mint a ziffer-ből a szűrre ragadt cifra, de mi lesz a jól nézek ki-vel, melyet én eddig gyávaságból nem használtam, bár nem hogy jobbat, de véle egyenrangút se érzek már és ennek ezernyi társával? Helyettük nem tudunk újat gyártani, ahogy egy kihalt növényfajt se tudunk életre hívni. Tegnap ifj. J. J. szép mongol-arcú feleségétől, aki egy szót sem tud németül, a krumpli-termés iránt érdeklődtem, melynek a hirtelen szárazság nem sok jót jövendöl. No, azért majd csak kifizeti magát, - mondta.

*

De bejött ugyancsak tegnap este egy másik parasztasszony, B. néni és elmondta, hogy adták el Pécsen a cseresznyét. Ezt viszont érdemes lett volna gyorsírással jegyezni, vagy még inkább hanglemezre fölvenni, a Néprajzi Múzeum számára Kodályék dalai közé, bámuljon és vádoljon az utókor, mi sülyedt itt el a szemünk láttára. És megérte volna, hogy egyszersmind filmet is készítsenek róla, mert B. néni meg is játszotta, amit elmesélt; nem kézzel, hanem csak arca mozdulataival; azaz csak szemével és a szájizmokkal. Elbűvölve csüngtünk rajta. Reggelig elhallgattuk volna, mint valami ünnepi játékot, melyhez csak ritkán juthat az ember.

*

A szokásos nyaralási üdvözlet helyett B. M.-nek pár mondatban megírtam, amit itt látok. Nem égig nyúló hegyeket, nem gazdag városokat, csak egy nép romlását, de ezt oly hatalmas méretben, annyi változatban, hogy ennél megdöbbentőbbet keresve se találhattam volna, semmi vonatkozásban. Niagaraszerű zuhanás, bukás és erőpazarlás, - évek óta mellette éltem, hogy eshetett meg, hogy csak most riadok arra, ami a magyarsággal évtizedek óta történik? Ma kaptam meg B. M. válaszát; pesszimizmussal vádol. Ő is a múltra hivatkozik, amelyet kiálltunk.

Először is nem álltuk ki. «Megfogyva bár, de törve nem,» - ezzel hitegettük magunkat, ezzel a mondattal, melyet a költő küzködve a kísértő képpel a sírról, hol nemzet sülyed el, végre szinte önmaga vigasztalására kiáltott. Nem sokkal utóbb már azt kiáltotta, hogy nincsen remény és mennyivel megrázóbb, mennyivel mélyebb volt ez! Megfogytunk és megtörtünk. Napok óta régi levelezéseket és emlékiratokat olvasok itt, Bercsényiét, Thökölyét s egy sereg névtelenét. Minden kisérlet amidőn a nemzet talpra akart állni, szégyenletes kudarcba fult, nem a túlerő elsősorban saját magunk miatt. Uralkodó osztályaink önzők voltak, műveletlenek és árulók. Nemzeti életünk Mátyás óta a mai napig...

De nem erről akarok beszélni. Sem helyzetem, sem hangom nem elég erős hogy erről méltón tudjak szólni, tudásom sem. Csak arról beszélhetek amit magam is láttam; láttam gyermekkorom óta s látok most itt megint. S melyről itt ugyancsak elolvastam pár emlékiratot és levelezést, ép oly keserüet és reménytelent, akár Thökölyét Drinápoly és Konstantinápoly között. Magam is ilyet írok.

Oly nagy anyag áll rendelkezésemre, észrevétlenül, már gyermekkoromban annyi személyes tapasztalatra tettem szert, hogy, ha nem akarom egész életemet rááldozni, ha rögtön szólni akarok: igazán csak ilyen kapkodó leveleket írhatok, szinte soronként más-másfelé kalandozva. Szomorú bőség, szomorú embarras de richesse; de ezer változatával is egy forrásból fakad. Jól látom ezt a szörnyű pokol-lukat? Tapogatódzom magam is, bár ahány fonált fölveszek, mind egy irányba mutat. Ott azonban oly hatalmasság ül, amelynek megingatására gyönge már ez a nép.

Közben védekeznem is kellene, hogy nem vagyok soviniszta, nem vagyok fajvédő, ahogy a politika értelmezi ezt a szót. Ha a magyarság pártján beszélek, azt szinte kozmopolitizmusból teszem. Akármelyik belső-afrikai néger törzs ügyében is megtenném, ahogy Gide tette. A népék íratlan nemzetközi jogára hivatkozom. S mint egykor Vörösmarty, a veszteségre, amely őket is érheti.

Különb időket is kiálltunk?

A 18. században a Duna két partját, föl Komáromig szerbek tartották megszállva. Gazdag és művelt kereskedő népek voltak, mint Jókaiból is tudhatjuk, akik külön kultúrvilágot tudtak maguknak teremteni. Szellemi és anyagi felsőbbségük tudatában elzárkóztak a körülöttük élő népektől, nem olvadtak velük össze. Virágzó városokat építettek, hatalmas templomokat, melyek most üresen állnak. A hajdan büszke nép, amely pedig Szerbiából bőven erősíthette volna magát, kipusztult az utolsó szálig. Ismétlem, jómóduak voltak, senki nem üldözte őket, nem olvadtak be. Megölték magukat. Ők hozták be az egykét s pusztulásuk példája nem riasztotta meg azokat, akik eltanulták tőlük. Bizonnyal nem «divatból» csinálták, amivel most követőiket, az itteni, szintén jómódú magyarokat vádolják. Magukra maradtak, kiszakadtak egy közösségből, amit ma jobb szó hijján nemzetinek nevezünk, csak egyéni érdekeiket nézték. Akárcsak most a magyarok, akik szintén nem tartoznak már sehova. Az itteni magyarokat, az egész magyar népet maga, a nemzet riasztotta el, a nemzet, amelynek magyar neve nem véletlenül őrzi még ma is a nemes és nemzetes szavak emlékét.

*

Házigazdám tanulmányait és jegyzeteit olvasom erről a «kérdésről», amelynek végzetes súlyosságát csak dunántúli ember érezheti igazán. Az egyke okát ő nem a nép anyagi helyzetében látja s okfejtése mellett szól valóban, hogy a körülményekhez képest a nép itt meglehetős jólétben él. Jómódban él, de még jobban akar élni, igényei vannak s mivel a gyermekek nevelése ebben megakadályozná, inkább a gyermekekről mond le. Itt persze nem lehet határt szabni, az egykét követi az egyse s mindaz az erkölcsi eltévelyedés, ami az ilyen számításból már önként folyik. A nép erkölcsi élete valóban megdöbbentő.

Közelről még sötétebb, mint Kodolányi parasztregényeiben. Ez a nép már igazán elveszett, ennek a sötétségnek már nem lesz hajnala. Ezt mondja itt mindenki, aki hozzá mert nyúlni a kérdéshez, ezt mondják maguk a parasztok is. Kodolányi «A hazugság öl» című röpiratában a baj okát abban a kettős, kétszínű életben keresi, melybe a társadalom uralkodó rétegei, a kenetteljes bortivó-vizetprédikáló szellemi és politikai vezetők a népet belekényszerítették. A nép eltévedt és vakságában agyonzúzza magát.

A tévelygőt persze mindenki elítéli s ha a mai képet nézzük, mindenkinek igaza is van. Határtalan önzés, nemi eltévelyedés, italosság, pompakedvelés és ráadásúl kényelemszeretet. «Figyelje meg őket, - mondta a napokban a szomszéd falu egyik notabilitása, - reggel nyolc óra felé kászálódnak ki a mezei munkára.» - «No és ön hány órakor kászálódik be a hivatalába?» - kérdeztem tőle s egyszeriben a nép pártján éreztem magamat. Igazuk van az erkölcsbíráknak, de vajjon van-e joguk ítélkezni? Köszöntem és elmentem sétálni. Hirtelen világosodni kezdett előttem a nép igaza s most láttam csak igazán, milyen kétségbeejtő a helyzet.

*

Akik még eddig az egyke kérdéséhez nyúltak (ami már nemcsak itt a Dunántúlon kérdés: fölvetődik az Alföldön, a Felvidéken is), mindnyájan azonnal a gyógyítás, a gyors beavatkozás szempotjából vizsgálták. Sorra olvasom most a kétségbeesett jelentéseket, tanulmányokat, kimutatásokat: két-három nemzedék s híre sem lesz a délvidéki magyarságnak. Ez a beavatkozási láz indokolt az orvostudományban, de helyes-e egy nép talpraállításában, bármennyire a mentés lebeg. előttünk? Befolyásolja magát a megismerést s valami fellengős jogot ád a nép lekezelésére. A beteg és az orvosok szempontjai rögtön ellentétbe kerülnek egymással. Mi életben akarjuk tartani őket, ők meg akarnak halni s el tudnám képzelni, hogy még fegyverrel is megvédik ezt a jogukat. A beavatkozás, ha a nemzet szempontjából bármily sürgető, sőt már kései is, velük szemben korai: a baj mélyebben lappang. Az egyke eddigi irodalma megannyi jajkiáltás, mely hirtelen elnémul. Mintha mindenki, aki a sebet eddig kitakarta, megriadt volna a további fölismerés veszélyétől, attól az áldozattól, amit az igazi gyógyításnak csak a kísérlete is jelent.

*

Egyáltalában jogában áll a nemzetnek, hogy ilyen kérdésbe beavatkozzék? Föltétlenül jogában áll, hisz egész életét fenyegeti. Ha az eleven test vérébe valahol méreg kerül, az egész test azonnal védekezésbe fog, mozgósítja mindenünnen a sejtecskéket a küzdelemre, melytől az egész test sorsa függ. A beteg szervezet nem védekezik, nyugodtan, szinte örömmel várja a halált.

A Dunántúl végveszélyben van, ezt itt mindenki tudja. Pest persze nem tudja s el tudom képzelni, hogy politikusaink, akik még a Monarchiában nőttek fel s akik Magyarországot ma is a háború előtti térképek szerint érzik, ha látják is: egy-két megyének nem tulajdonítanak különösebb fontosságot. De mi lesz, ha egy nap a Dunántúl lehasad az országról? Megmaradhat önálló államnak az a kis darab, ami a Duna-Tisza között még esetleg magyar marad? Lesz annak létjogosultsága, érdemes azt fenntartani a nemzetek sorában? Jobbról-balról egy-két mértfölddel még beljebb tolják a határokat s Magyarország volt, nincs, elsülyed örökre s még a feltámadás reménye sem marad neki, mint egykor Lengyelországnak.

*

A hasító ék nagyszerűen működik. Talpát a Drávának vetve nyomul Pest felé, már feleútján van, Fejér megye határán. Útjában kemény, életerős német szigetecskék várják, puhítják előtte a talajt, Pesttől nem kell tartania: az országnak tán fővárosa volt, a népnek soha.

Mindehhez, ismétlem, még az Anschlusst sem kell bevárni, amely előbb-utóbb mindenképen bekövetkezik; mire a százmilliós németség ismét szabad kezet kap Európában, a gyümölcs magától megérik.

*

Bizalmatlan vagyok a statisztikákkal szemben; a végső határon, a kérdés eldöntésénél, ahol pedig igazi szerepük kezdődne, alig válnak be az emberi természet rugalmasabb a számoszlopoknál. A nyugateurópai statisztikusok szerint Oroszországnak például már tíz éve is össze kellett volna omlania. Ma egész délelőtt mégis kimutatásokat lapoztam s ezeknek hinnem kell, előttem a valóság, csak a szomszéd faluba kell gyalogolnom, csak a kapun kell kilépnem s máris ellenőrizhetem, igazat mondanak-e. Sajnos, nagyon is az igazat mondják.

Találomra feljegyzek egy-két adatot. Arról szólnak, hogy hány magyar élt 1912-ben és hány 1928-ban az alábbi falvakban, melyeknek elnémetesedése már menthetetlen.
 

19121928
Babarc12080
Botyka426283
Garé165119
Kovácshida313216
Peterd270104
Szava307208
Terenfa334236
Turony243156
 

Ezek valaha virágzó nagy magyar falvak voltak. Magyar lakosságuk számaránya 1928-tól a mai napig épolyan mértékben csökkent, mint 1912-től odáig. Babarcon például, melynek kálvinista magyar gyülekezete 1545-ben alakult, ma 424 német él. A magyar iskolának egyetlen tanítványa van; a református pap, aki egyben tanító is, a saját kislányát tanítja benne.

Hidasdról, ahol gimnazista koromban magam is gyakran megfordultam, már nincs is kimutatás. Üresen áll a templom és az iskola, a falunak már egyetlen magyarja sincs. A pusztulás alig száz éve kezdődött.

*

Az még istenes, ami itt Észak-Baranyában van, mondják, de mi van még lejjebb! Mi lehet még ennél is rosszabb? Ahova a németek még nem nyomultak be, hisz annyi hely van előttük, hogy azt még ők se tudják elfoglalni, egész utcasorok vannak beszögezett ajtókkal, ablakokkal: az utolsó szálig kihalt a család. A házat azért persze nem lehet csak úgy elfoglalni: örökös van, távol, valami távoli rokon, aki várja a vevőt.

*

Minél jobban fenyeget az elfogultság, annál jobban törekszem a tárgyilagosságra; mihelyt első jeleiket látom, elébe vágok érzelmeimnek. Nem vagyok soviniszta s szeretnék a magyarok irányában is tökéletesen objektiv maradni, aminek Széchenyiben is nyomát látom, ő az egyetlen, akiben ennek nyomát látom, ez talán nagyságának egyik titka. Nem tagadom le, hogy a magyar fajta tetszik nekem, tetszik már arcra és termetre is, tetszik tehetsége, ötletessége, líraisága miatt, melyeknek nem egy tündöklő példáját ismertem meg itt is, tetszik még fatalizmusa miatt is... De azért még nem merném állítani és ép a vállalt tárgyilagosság nevében, hogy különb akármelyik népnél. Ezt már csak azért sem állíthatom, mert úgy, mint őt, rajta kivül egyetlen más fajtát sem ismerek, tehát még az összehasonlításra sincs módom. Az első napokban azon kaptam rajta magam, hogy ellenséges indulattal nézem az itteni németek bámulatraméltó szívósságát, életrevalóságát, már amennyit ebből így kivülről látni lehet. Összevont szemükben sunyiságot véltem felfedezni; abból, hogy ellentétben a magyarokkal, nem énekelnek, azt, hogy művészietlenek. Ez nyilván nemtelenség volt. Igyekeztem sarkamra állni s nem ingatott meg a következő kis kaland sem.

Feleségemmel a dombos határt jártuk, elfáradtunk, leültünk az út szélére, korán volt még hazatérni. Szórakozásul azt a játékot találtuk ki, hogy aki arra téved, boldog-boldogtalant megszólítunk, próbára tesszük «népiességemet», megpróbálunk szóba elegyedni a falusiakkal, így kapásból, ami a legnehezebb. Persze, kevés sikerünk volt, kevés magyar haladt el előttünk.

Később három német diák jött arra, hátizsákkal, túristaöltözékben, hatalmas meztelen térdekkel.

Ilyesfélék nem ritkák erre, láttunk már máskor is. Németországból jönnek, faluról falura vándorolnak, meg-megtelepszenek, tanulmányozzák a vidék flóráját, népét, a nép szokásait. Persze van köztük, akit csak a mászkálási vágy, vagy egyenest a nélkülözés hajt. Ezek diákok voltak. Láttuk már őket a faluban is, megkérdeztük, hogy hívják a patakot a völgyben. Nem tudták, de volt náluk térkép. Szívesen elővették, mellénk telepedtek; bemutatkoztunk. Württembergiek voltak.

Volt vagy öt térképük is, végre megtaláltuk a nekünk valót. Megtaláltuk a patakot is, de engem már nem ez érdekelt. A térképet néztem. Elkértem tőlük a többit is és azokat is vizsgálatba vettem; néprajzi térképek voltak.

Ne rémüljenek meg, nem olyan bekebelező térképek, melyek a Dunántúlt már az egységes nagy Németbirodalomhoz színezik, bár ilyet is láttam már. Részletes túristatérképek voltak, melyek azonban a hegye és dűlőútak mellett a vidékek nemzetiségi helyzetét is feltüntették. Piros jelölte a németet, itt-ott friss piros ceruza. Ez már a mi pótlásunk, mondta az egyik diák. Hatalmas lángnyelv lobogott a Duna-Dráva közéből észak felé, láng marta a nyugati széleket, az egész Dunántúl tele kisebb-nagyobb őrtűzekkel; Pest környéke valóságos kivilágításban úszott. Hosszasan szemléltem.

Elég jól ismerem a mi hivatalos néprajzi térképeinket, azokon is eltünődhet az ember. Ezek láttán megdöbbentem. Keserűség fogott el, szó nélkül pillantgattam hol a térképre, hol a diákokra. Idő kellett, hogy tárgyilagosságomat visszanyerjem. Ismétlem, nem vagyok soviniszta, tudom, hogy minden fajnak egyformán joga van az élethez és a földhöz, sőt azt is, hogy az élelmesebbnek több joga van, mint a gyöngének. Találomra megnéztem egy-két falut, melynek néprajzi helyzetét magam is ismerem. A térkép hitelesnek látszott. Végre, egy helyütt, mintha egy kis túlzást fedeztem volna fel.

- Aki magyarul is tud, az még nem magyar, mondta csendesen az egyik diák.

- Találkoztunk mi olyanokkal is, vágott közbe a másik, akik alig tudtak már németül és mégis németnek vallották magukat. Két-három nemzedék is megtagadhatja származását s a következőben mégis teljes erejével föltámad az összetartozás ősi emléke, mint atavisztikus tudat... - Aztán lassan, elgondolkozva hozzátette még, hogy szerinte magyar faj tulajdonképen nincs is.

- Mit keresnek önök tulajdonképen erre felé? - kérdeztem.

- Érdekelnek bennünket a németség messze szakadt törzsei. A folklore szempontjából ezek a legértékesebbek.

Különböző adatokat gyüjtenek, egyikük előfizetést is gyüjt valami folyóiratra, melyet egyenesen a külföldi németek számára szerkesztenek Berlinben. Valami félhivatalos támogatásban is részesülnek. Lelkesedéssel beszéltek munkájukról.

Ezt megértettem. Magam is szivesen útra kelnék ilyen tanulmányokra, mondjuk a csángók közé. Tisztelettel, egy kicsit irigykedve néztem rájuk.

- Önök horogkeresztesek? - kérdeztem.

Fölnevettek. Az egyáltalában nem lényeges. Egyikük véletlenül az. A fiatalabbik viszont marxistának vallja magát, még hozzá szélsőségesnek, itt az erdő szélén megmondhatja. Tudósok, vagy legalább is azok szeretnének lenni, ez a lényeges.

Megkértem őket, látogassanak meg bennünket falubeli szállásunkon. Sajnos, nem tehetik, holnap már mennek tovább, Bonyhádra. Fölajánlottam, hogy szolgálok egy-két ismerősöm címével, véletlenül ott jártam gimnáziumban. Megköszönték, van hova fordulniok. Figyelmeztettem őket, hogy odáig elég hosszú az út gyalog. Köszönik azt is, a közbeeső falvakban is megszállhatnak, van ott is hova fordulniok. Cigarettát cseréltünk, szivélyesen kezet ráztunk, sokáig integettünk egymásnak.

*

Szerettem volna. megmondani nekik, hogy én nagyra becsülöm Bleyer Jakab tanár urat. Tudományos munkásságáról ők mintha egy kicsit lenézően nyilatkoztak volna. Azt, sajnos, nem ismerem, nem ismerem politikai multját sem, nevét először nevezetes parlamenti felszólalásakor hallottam. Bátorsága, konoksága, ahogy a nagypipájú, kevés dohányú felzúdulás közepette is kitartott a maga igaza mellett, őszinte tiszteletre indított. Nemcsak lovagiatlanság, vétek volt beléfojtani a szót. Ha mindnyájan, akik úgy éreznek, mint ő, oly egyenesen kiállnának, mint ő: tisztán látnánk végre, mit tartogat a jövendő.

*

1800 elején Európa lakossága 188 millió volt; 1933-ban 506 millió, elképesztő szaporulat, ez volt a 19. század! A szaporulat azóta is tart, bár megközelítően sem olyan mértékben, mint a mult században. Az egykét csaknem minden országban ismerik. Ha mindenütt egyforma arányban lépne fel, alapjában semmi baj nem volná, a népek egyensúlyi aránya megmarad. De csak egy-két évtizeddel előbb lépjen fel az egyikben, mint a másikban, az utóbbi rögtön elnyeli az előbbit. A háború előtti Franciaországra végzetes veszedelmet jelentett, mert ugyanakkor Németország lakossága szaporodott. Franciaország azóta gátat vetett a bajnak. Olaszország mai nagyhatalmi helyzetét elsősorban lakossága most is tartó gazdag növekvésének köszönheti.

A dunántúli magyarok egykések, a velük egy faluban, vagy egy járásban élő németek nem azok. Nem kell magyarázni, mi következik ebből, előttünk a példa. A duna-menti rácok két nemzedék alatt eltüntek. Nálunk az első generáció már elbukott. A népmozgalmi megfigyeléseknek törvénye, hogy elég magas százalékú csökkenés után a pusztuló nép kihalását már nem lehet megakadályozni. Úgy gyorsul az már akkor az elkerülhetetlen vég felé, mint a föld felé eső test. Ez a mi helyzetünk. Azonos gazdasági feltételek között az itteni németek közt is fölléphet majd az egyke, de akkor mi már nem leszünk. A kihaló németeket más németek fogják helyettesíteni, ha ugyan ők maguk nem védekeznek a baj ellen, nem teremtenek olyan gazdasági helyzetet, melyben egészségesen élhetnek. Eddigi működésük szerint valószínű, hogy nekik lesz erre eszük.

Az egyke oka tisztára anyagi. Nem a szegénység az oka, hanem a szegénységtől való félelem, tehát végeredményben mégis a gazdasági megnyomorítottság. Tehát csupán az felelős érte, aki a gazdasági megnyomorítást okozza. A parasztokat nem lehet hibáztatni. «Szörnyű fertő»-ben élnek, de ezt a fertőt nem ők készítették. Az egykés vidéken ma már százféle sajátos tünetet lehet megfigyelni, de összetéveszti az okot az okozattal az, aki ebben látja a baj eredetét.

A parasztság itt felvergődött valami színvonalra, megszerezhetett családonkint 20-30 hold földet, esetleg talán százat is, mint itt-ott a Sárközben, megszokott valami módot és természetszerűleg még jobbra törekszik. A gyermekáldás a birtok megosztását jelentené, új küzdelmet, újra azt a látástól-vakulásig tartó állati munkát, melyet csak azok istenítenek oly bukolikusan, akik két kézzel sose próbálták. Mint a mai társadalom minden tagja, ők is csak egyéni érdeküket látják, nem érzik és nem tapasztalják, hogy valami nemesebb közösség tagjai, amelyért áldozni érdemes. Szószerint úgy viselkednek, mint az urak, akiknek udvarán szintén nem szaladgál tizenkét gyerek. Kényelmesen, szépen, nyugodtan akarnak élni, egyre kényelmesebben. Ez minden bűnük.

Ez a sors vár tehát minden emelkedő parasztcsaládra? Míg földjeit jópénzen eladhatja, ez vár reá. Valóságos csapda ez. A parasztokat úgy nevelték, hogy csak parasztok lehetnek; hogy mit jelent minálunk ebből a sorból «kiemelkedni», csak az tudja, aki megpróbálta ezt a kálváriát. Nemcsak a szellemi, de az ipari pályára kerülő parasztfiúnak is már a kezdet kezdetén meg kell tagadni származását és családját, «úrnak» kell lennie. «Inkább égett volna meg egynapos korában» - mondta egy ilyen ivadékról itt pár napja nekem a saját apja.

*

«Nem csináljunk kódisokat» - mondta ugyanabból a családból ma a vő, jó másfélórai vitánk befejezéseül. Az ország tele van munkanélkülivel - folytatta, - több ember van, mint kellene, mit akarnak mitőlünk? Adjanak földet, a föld maga megtermi az embert.

*

Tudom, itt már az sem segítene, ha földet adnának. Az történne, ami a Sárközben, ahol a tízholdas gazdák éppúgy egykések, mint a százholdasok. (Vagy akár az ötszázholdas dzsentrik; vagy mint a hasonló jövedelmű tisztviselők és kereskedők.) A természettel nem lehet tréfálni. Ez a vidék, ez a generáció már elveszett; a kérdés már csak az, hol lehetne megállítani a pusztulást.

*

Ahol kisbirtok van, ott menthetetlenül megjelenik az egyke. Ez első pillanatra a földosztás ellen szól. A nagy latifundiumok cselédsége még szaporodik, legalább is az egyke-vizsgálói szerint; a cselédeknek nem ád gondot, hogy kire hagyják a vagyont s minden gyerek ingyen munkaerőt jelent.

Már a cselédség sem szaporodik úgy, mint a statisztikusok hiszik. Köztük a gyermekhalandóság pusztít Azonkívül nekik sincs korlátlan elhelyezkedési területük, a nagybirtokok ma már kevesebb embernek adnak megélhetést, mint ötven évvel ezelőtt. Az emberi munkaerőt egyre nagyobb mértékben helyettesíti a gép, itt ez a fejlődés útja. A háború előtti aratósztrájk-mozgalmak és zsellér-lázongások még elriaszthatták a nagybirtokosokat az aratógépek üzembehelyezésétől (az egész országban nincs tán húsz arató-gép), de a külföldi búzaverseny és a «közbiztosság» további megerősödése előbb-utóbb visszahozza őket. A cselédség szaporasága ma ép annyi, hogy magát fenntartsa és Pest rendőrlegénységét, postásait és háztartási alkalmazottjait kiállítsa.

*

Az egyke egyetlen megoldása, melyet Ravasz Lászlótól kezdve a kérdés minden vizsgálója felvet, anélkül, hogy csak gondolatban is következetesen végig merné gondolni: egy új örökösödési törvény, alapelveiben hasonló a Nagy Lajos-féle ősiségi törvény-cikkelyekhez, melyek a magyar nemességet négy század vérzivatarai közt valóban fenntartották.

Ennek megvalósítása azonban ma messze vezetne. Érdekes megfigyelni, hogy aki csak fölveti, az első mondatok után, hogy kezd ingadozni, hogy kerülget jobbra-balra s hogy némul egyszeriben el, mintha valami sötét gyanusítástól tartana.

Ez a tervezet a magántulajdon szentségét érintené. A föld magántulajdonáét.

Magam is tétovázva írok róla. Előbb azt forgatom fejemben, micsoda blaszfémia tulajdonképen a magántulajdont szentnek nevezni. Hogy ez ellen még egyetlen egyház sem emelte fel tiltakozó szavát. Elsősorban a keresztény egyházak, melyek Jézusa igazán nem volt híve az egyéni vagyonnak. Engem az iskolában hét szentségre tanítottak: első a keresztség, második a bérmálás... a magántulajdon nem szerepel közöttük.

Azután az jut eszembe, hogy noha ez az egyetlen megoldás, semmi remény a megvalósítására, nincs már ebben a népben akkora magát-újjá-teremtő erő, hogy végrehajtsa; akkor minek emlegetni?

A tervezet röviden ez: készíttessék egy új örökösödési törvény, melynek értelmében minden öröklődő birtok legalább négy részre oszlik; ha az örökhagyónak négy gyermeke van, azok egyenlő részben öröklik; ha három van, csak háromnegyed részét, ha kettő van, csak a felét, ha egy, csak egy negyedét: a többi az államra száll vissza. Ha egyetlen gyermek sincs, az egész az államra száll, amely köteles azonnal új telepeseknek átadni.

Ehhez persze szükséges, hogy minden örökös annyi földet kapjon, amennyiből új családjával megél. Ezt a hiányt a nagybirtokokból kell pótolni, melyre a törvény különben szintén érvényes.

A törvénynek sok ágazata és még több következménye lenne; birtokot csak családok tarthatnának, ez kifejlesztené újra a családi életet, sőt Kodolányi szerint a falu-közösséget.

Megmentené a magyar népet, de véget vetne az egyházi és világi nagybirtokoknak. Őszintének kell lennem: erre az új honfoglalásra ez a nép már képtelen.

*

Még egy kis kimutatás, minden megjegyzés nélkül, ezt is ellenőrizheti mindenki: Magyarországon 1130 nagybirtokosnak, a népesség alig egy ezrelékének tulajdonában 5,400.000 hold van, az ország területének egyharmada. A «földbirtokreform» következtében az ország megművelhető területének csupán 6 százaléka cserélt gazdát. A nagy uradalmak zöme a trianoni határon belül maradt. Az ország lakosságának 56 százaléka él őstermelésből. A mezőgazdasággal foglalkozó lakosság 28 százalékának egy talpalattnyi földje sincs. Az őstermelő lakosság további 24 százalékának 10 holdig terjedő törpebirtoka van. A parasztság 80 százaléka tehát fizikailag képtelen a terjeszkedésre s ebből következően a szaporodásra. Ha új birtokot szerez, csak egymástól veheti el, a földállomány nem változik. A földbiró lakosság nemzetiségi aránya azonban évről-évre ijesztő mértékben változik.

*

Visszautaztunkban Z.-ből három nap alatt három faluban háltunk. Nagyanyánkat akartuk meglátogatni, a mi családunk Cenci nénijét, aki elképzelhetetlen erőfeszítéssel az ősi cselédsorból ezt a családot három nemzedéken át fokról-fokra egyre magasabbra emelte. Jóval felül a nyolcvanon most gyermekeinél él. Azt hittük, D.-on találjuk, de onnan már T.-be utazott. Mire T.-be értünk, ő már K.-ban volt. Örök fáradhatatlanul, örökké beszélgetve és dolgozva, úgy vándorol ma is Tolnából Somogyba, Somogyból Fejérbe, mint hajdan az első udvarból a baromfiudvarba onnan a kertbe azon a kis zsellértanyán, a cecei kutyaszorítóban. Belefáradtunk most is, mire utolértük.

Közben bejártunk egy sereg falut, ahol gyermekkoromban gyakran megfordultam. Más változatban a magyarság helyzete ott is épp olyan, akár Baranyában. Mintha kísértetek üldöznének, mintha már belebolondultam volna ebbe a rögeszmébe, mindenütt pusztulást látok. Már magamra gyanakszom, hátha csak rémképeket látok, hogy van, hogy csak én látom ezt egyedül? Nem, itt mindenki látja, bólogatnak is hozzá keserűen.

Utazunk s úgy érzem, mintha falvak sülyednének köröttem, mint ingoványra tévedt utasok. Gyermekkoromban sokszor megfordultam egy észak-tolnai faluban, távoli rokonaim is éltek ott. Átkocsiztunk rajta, az egész falu már német. Hova lettek a magyarok? Az Isten tudja, eltüntek, elnyelte őket a föld, rokonaimat sem találtam. Beolvadtak a szomszéd faluba, amely felerészben már akkor is német volt. Sokat mulattunk akkoriban ezeken a németeken s ők is velünk mulattak azon, hogy milyen zengzetesen magyar a nevük. Úgy hívták őket, hogy Bojtorgó, Hetyei Kutásó, alig tudták kimondani. Emlékszem erről a beolvadásról akkoriban, diákkoromban azt a vigasztaló tételt állították föl, hogy mindig a szellemileg magasabb fokon álló nép olvad be az alacsonyabb fokúba. A kétnyelvű falvakban az intelligensebb fél ún bele előbb a mutogatásba, az tanulja meg a másik nyelvét. S mivel egy faluban két nyelvet használni igazán felesleges, a következő nemzedék már csak németül tud. S nevük ellenére is igazi jó németek, ahogy a németnevű magyarok is igazi magyarok. A nyelv teszi a népet. Most már nyolc-tíz ilyen falu is van azon a környéken, Észak-Tolnában, Fejérmegye határán. A megye belső része, a híres Völgység, Vörösmarty tájképzeletének alakítója, tisztára német.

*

A hazafiság a mai magyarok közt, a legjobb értelmű is, enyhe zsidózással kezdődik; ez az előjáték; alapjában nem áll másból, mint csendes sóhajtozásból és mély légvételből, mintha csak a tüdő hangszerelése lenne. Az is. Folytatódik a kapitalizmus elleni sóhajtozással, ami még ugyanaz a terület, majd átcsap a kifakadásokra Pest ellen, aminek semmi köze az országhoz, tehát a magyarsághoz, ahová az adó ömlik s ahonnan büdösödik a hal. Igy érkezik végre a vidékre, a magyarság sorsához, ahol aztán a töprengés, azaz búslakodás nagy fekete semmibe fordul, a beszélgetésnek szomorú legyintések vetnek véget, jelezve, hogy jobb nem is beszélni.

Négy nap alatt három megyében játszottam el ezt a némajátékot vacsora után rokoni körben, ijesztő pontossággal. Minél műveltebb lelkű társaságban ültem, annál gyorsabban érkeztünk odáig, hogy jobb arról nem is beszélni, igyál, öcsém. Fürkészve néztem az arcokat, az egész környezetet, mintha valóban valami messze földről jött utazó lennék. Micsoda egységet is jelenthet ma az, hogy magyarság, tünődtem, a nyelven kívül milyen kapcsolat van még itt urak és parasztok, gyárosok és munkások között? Ki itt hazafi? Ez a szó így már üres. A nép számára, ami pedig a nemzetnek nemcsak többsége, de «éltető eleme» így semmit nem jelent, ami természetes is. Hogy magyarok vagyunk, azt nekünk ép oly fölösleges ismételgetnünk, akár azt, hogy emberek vagyunk és nem madarak. Ennek tartalma nem szavakból áll. Még érezni sem nekünk kell, hanem másoknak kell megérezni rajtunk. Így van, az egyetlen egység, ami összetart bennünket, csupán a nyelv; láttuk, milyen állapotban van ez a kapocs is.

*

A veszélyt itt is látja mindenki. Telepíteni kellene, mondják, idehozni az alföldi kubikosokat, a hajdusági zselléreket. Ahogy a románok teszik, akik a regátbeli nincstelenekből egész falvakat ültettek már az új határok mentén az utolsó tíz esztendőben. Ahhoz azonban föld, iga, ház és pénz kellene. Pénz pedig, hogy azonnal a végét mondjam, nem is lesz.

*

A vonaton Dombóvár és Kaposvár között, ahol oly szelíd és lágy a hajnali ködben a vidék, mintha Corot tájképein utazna az ember; francia szürreálistákat olvasok, egyiktől épp a hazafiságról. Épületes dolgokat mond.

Milyen lehet a természetes faji önzésen kívül, ami nálunk tulajdonképen csak a nyelv önzése, a magyar hazafiasság? Van még ilyen? Minden nemzet gúnyolja a másikat és valamennyinek igaza van, mondja Schopenhauer. Szeretem és csodálom a franciákat és lelkesülve olvasom a szürrealisták pamfletjeit, most éppen Crevelét, ami egyetlen hosszú gyalázkodás minden ellen, amivel a francia nemzet ma dicsekedhetik, elsősorban épp a nemzeti büszkeség ellen, a jellegzetes francia értékek ellen, Jeanne d'Arc kultuszától kezdve egész addig a felemás, csak félig sikerült demokráciáig, amely nekem még ilyen felemás állapotban is imponál. Irigykedve olvasom és nekihevülve már csak azért is, hogy ilyen szabadszájú elmefuttatásokat olvashatok (a szabadság mindig megrészegít) s egyelőre nem is gondolok arra, hogy olyan dolgokat is sárba ránt, amik nekem kedvesek, elragad a bátor hang. De vajjon utánoznám-e?

*

A gyönyörű tájat nézem és ódázom a feleletet a kérdésre, hogy amit a francia szürreálisták megtesznek Franciaország ellen, vajjon meg tudnám-e tenni én is magyarul és Magyarországon? Átkozni a hazát, ez is csak valamilyen fajta hazafiság, erre épp a mi irodalmunk története nyújt jó példákat, sőt gyakran ez a legőszintébb. És a leghitelesebb, mert valóban áldozattal jár, még eleven korodban agyonüthetnek érte. De ez a leghasznosabb-e? Bizonyos, hogy ez a fajta népszeretet némi értelmi és még nagyobb erkölcsi emelkedettséget kíván. Nálunk szinte törvény, hogy fönntartás nélkül gazsuláljunk a fajnak. Közhely, hogy ezt leginkább olyanok mívelik, akiknek fajisága a legutolsó nemzedékekben is, nem a legmagyarabb. Hozzászoktunk, hogy a magyarságot, Magyarországot a föld legtökéletesebb teremtményének halljuk emlegetni. Nem tudom, nem tenne-e ennél sokkal nagyobb szolgálatot az, aki végre hű tükröt mutatna elénk s szemünkbe mondaná, hogy távol a nagy nemzetektől, melyekkel eddig összehasonlítgattak bennünket, műveltségünk legfeljebb Galiciáéhoz hasonlítható, birtokpolitikánk messze elmarad a szerbeké mögött?

A kortársak sose állapíthatják meg, hogy ki az igazi hazafi, értsd rajta: ki van nagyobb hasznára a népnek. Az átkozódó Crevelnek kétségtelenül a javítás, a szint emelése a célja. Hangja a francia szellem életében olyan, mint az egyén szellemi életében az önbírálaté. A nemzet egy-egy nyilaló önvádja, szemrehányása önmaga ellen, ami az egyén életében a legvilágosabb, legértékesebb, a legnagyobb tiszteletet érdemlő pillanat.

*

Éjszaka utazunk vissza Pestre, az egész vonat tele van csendőrrel, a gödöllei dzsemborira mennek. A velünk szemben ülők közül egyiknek az arca kísértetiesen ismerős, hosszasan nézem s kutatok emlékeimben. Hatalmas szál ember, férfias, kemény vonásokkal, már kopaszodik is. Meglett embernek tartom, jóval idősebbnek nálam, midőn végre fölismerni vélem s a ráncosodó arcon különös változás esik. Egyre fiatalosodik, egyre naivabb és szelidebb lesz. Rájövök, hogy együtt jártunk elemibe. Most már valósággal gyereknek látom, kövérkésnek és egyre mosolygónak, mint amilyen akkor volt.

Nem szólok neki, kimegyek a folyosóra. Az éjszakában egymásután villannak el az állomások, Csoma, Attala, Pula, Kurd, Högyész, Hidegkút... minek hánytorgassam újra, hogy mi vár rájuk? Hogy mi vár az egész Dunántúlra? Falvak villannak elém s merülnek el a sötétségben. Ismerem valamennyit, tudom, hogy fuldoklik bennük a magyarság, a nyelv, melyen magam is már csak dadogni tudok. Dagad, ostromolja őket a német tenger és nincs, ami megállítsa. Tudom, nincs remény, miért hitegetném magam? Az ár egyre emelkedik, győzelmesen nyomul előre. Férfi vagyok már s nekem sincs gyermekem. Ez, a nemzedék fogja elveszteni a játszma utolsó tétjeit, de ki vádolhatja majd érte? Mit tehetünk? Hidakon robogunk át, zörgésükről tudom, melyik a Kaposé, a Sióé, a Sárvizé. Vissza-visszanézek az éjszakába. Elmondtam, amit mondanom lehetett; utánunk az özönvíz. Aprčs nous le déluge.