Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 15-16. szám · / · FIGYELŐ · / · ILLÉS ENDRE: TÖRÖK SOPHIE NOVELLÁI

ILLÉS ENDRE: TÖRÖK SOPHIE NOVELLÁI
«Boldog asszonyok» - «Új Írók» kiadása, Debrecen
2.

Az új nemzedék prózaírói minálunk mintha egy új Bábel Tornyának felépítésére szövetkeztek volna: mindegyikük saját osztálya külön nyelvét beszéli, paraszt-nyelvet, dzsentri-nyelvet, kispolgár-nyelvet, munkás-nyelvet s más nyelveket, egymás szavát alig értik, mégis ugyanazt a naturalista világot építik mindannyian elkeseredett szorgalommal egyre roskadtabbra, s ugyanaz a csillag hunyorog egyre pislákolóbb fénnyel fölöttük. Ebből a naturalista valóságból négyen menekültek csak el külön világukba: Gelléri, Pap, Tamási s Török Sophie. E négy író művei előtt érzi csak a kritikus, hogy munkája átfogóbb, s hasonlít valamelyest a kozmográfuséhoz: új világokat mutat be. Gelléri közülük a legvaskosabb realitást tündérmesék lebegő fényébe mártja. Pap Megváltó figurája köré egy megváltásra érdemetlen világot támaszt fel. Tamási úgy hasít ki a mai napokból egyre nagyobb területeket idilljei számára, mint nagyurak valaha vadaskertjeiket, s idilljei vadaskertjének rácsos kerítésén egyre több a beleselkedő s fennakadt, tág gyerekszem.

S Török Sophie? Az ő külön világa - először úgy rémlik: a halál felé sodródás riadt fényű és színű, minden jelenségben egyetlenegy rémet vizionáló világa. A romlás, pusztulás, szétesés ezernyi s ijesztő jeleivel int, figyelmeztet mindenütt s mindenkor végső pillanatunkra és az odáig vezető útra egy titokzatos hatalom, - nézzünk csak körül akár egy pillanatra is bármelyik eldugott kis faluban: a létra, amely a szénapadlásra visz fel, foghíjas, a tornácon álló leánder szélütött, s vizsgálódásunk egyetlen pillanata is múló idő, éltető és bomlasztó egyszerre. Különös fénnyel villannak fel ezek a jelek és jelzők, s egyfelé mutatnak mind. De ugyanakkor a halált túlkiáltó, vagy legalább is túlkiáltani akaró világ is ez. A torlódó vér, a falánk érzékek, a lopott szenvedély, a megdőlt rend, a felidézett ítélet, égő láz, égető mámor, didergető félelmek minden csendet eltaposó polifóniája: «üvöltö lárma, tántorgó lábak torz üteme». Halálfélelem s halált-túlkiáltás: űrbe kidobott formátlan lávatömeg csak, nem más s nem több még. De hül az izzó anyag, s csakhamar megjelenik az új bolygó egyetlen lakója - a nő. Minden sejtje egy az anyaggal, amelyből vétetett, amelyen felégetett talpakkal riadozva fut, s amelynek perzselő talajáról elkerülni nem tud sehová és soha. Ez az ő világa, egyedül csak az övé. Itt vergődik s itt esik el. Értelmet kereső, viaskodó sikolyát részvétlenül visszhangozzák a kihült táj dermedt hegyei.