Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám · / · FIGYELŐ · / · ILLÉS ENDRE: FIATAL ÍRÓK, ÚJ REGÉNYEK

ILLÉS ENDRE: FIATAL ÍRÓK, ÚJ REGÉNYEK
4.

A rögtönzésjelleg mellett másik, kissé elmosódóbb bélyeg, mely azért egész sor friss regényre jellemző: nedvtelen közhelyszerűségük. Közhelyeket ujjongva felfedezni minden fiatalság örök szokása s szinte joga már. Mégis, ez az újonnan jelentkező közhelyszerűség némikép egyéni is. Általános fiatalság-jegye mellett kissé generációs jellegű: ezek az írók ugyanis, kik legnagyobbrészt most jelentkeznek, s ezek a regények, melyek ma jelennek meg, nem az örök közhelyeket fedezik fel, - a szerelem, a halál, a véletlen közhelyeit, nem! Ezekben az írásokban felbukkanó közhelyek erősen maiak. A mai társadalmi, politikai, szerelmi élet közhelyei. S fiatal íróink elfogadják ezeket a közhelyeket, építenek rájuk, továbbadják őket, írói hitelük minden aranyfedezete egy vagy több ilyen mély áligazság: a fiatalság imádja a gépet, a nők rajonganak a soffőrtípusért, a házasság válságban van, stb. - s eszükbe sem jut e felületes megállapításoknál mélyebbre ásni, a lassan változó élet ritmusából érzékeltetni valamit, s a valóban megváltozó dolgokat s a valóban új jelenségeket éppen ezektől a semmitmondó általánosságoktól megtisztítani.

Ennek a közhelyszerűségnek jegyében áll, illetve inkább bukik Török Sándor új regénye, a Bankett a Kék Szarvasban is. A kötelességteljesítés biblikus figurájú nagy regénye. Hőse a derék, megöregedett vidéki állomásfőnök, aki körül éppen szolgálati jubileuma nagy napján készül összeomlani a világ. Fölöttesei nem becsülik meg eléggé. Fia felrúgja nehéz protekcióval koldult dijnoki állását s filmszínész akar lenni. Lánya minden ok nélkül válik az urától. Barátjáról kiderül, hogy veszedelmes forradalmár. S még ő maga is rájön, hogy feleségét sohasem szerette, akit pedig szeretett azt nem merte szeretni, megcsalta a világot s megcsalta önmagát, közben jóvátehetetlenül elmult az élete. Lépcsőházak vagy hídak teherbirását próbálják ki ilyen ötszörös-tízszeres megterhelésekkel az építészek, ahogyan ezt a derék, tegnapi szabású Jóbot elborítja elviselhetetlenségeivel a mai élet, - de meghajlítani, esküjétől, kötelességétől, eddigi életétől eltéríteni mégsem tudja.

Dráma? Nem. Csak terhelési próba. Életanyag? Az sem. Csak csont, hús s vérnélküli gondolat-síkú figurák egymásbaszűrődő dialógusa. Mondjuk Kriton mai kiadása, - egy párbeszédekbe foglalt s elég száraz értekezés a kötelességekről. A tiszta plátói idealizmus árad el ebben a regényben, idealizmus, mely zavaros földi életünket az ideák örök harmóniáiba szeretné burkolni, mint puha védő vattacsomagokba. De Töröknél ez az idealizmus nem felemelkedés a földi dolgokon túli magasságokba, csak menekülés és öncsalás. S amikorra ez kiderül: a plátói filozófia se hideg- se meleg szóhalmazzá válik. S a regény is ilyesféle hőfokú. Se igazolás, se cáfolat.

A közhely elméletét fejtegetve Brunetičre kitünő megállapításhoz jut el tanulmánya végén: közhelyek nincsenek, csupán tunya lelkek. S valóban így igaz: a legáltalánosabb közhely is lehet még remekmű magja, ha az író érdemesnek tartja anyagát átélni, a szikkadt agyagba újra lelket lehelni. De ebben a regényben mintha valami álomkóros tunyaság tompította volna el Török Sándor éberségét, igyekvését, alakító erejét: anyaga annyira holt és száraz agyag maradt, hogy még a jelentéktelen részleteket sem sikerült plasztikussá s igazzá formálnia. Szinte érthetetlenek az olyan kliséről húzott figurái, régfakult színei, teljesen papírosízű dialógusai, amilyenekkel például a kisvárosi vendéglő miljőrajzában találkozunk. Az egész regényből erősen kitetszik a gondolati vita-váz. S erre a vázra aggatott figurák, e figurák köré szőtt mese: zörög s élettelen, mint őszi fán a nedvtelen levél.

Találkozást sohasem lehet erőltetni, s Török Sándort se ebben a regényben kell megkeresni, ha maga se igen kívánta, hogy itt találkozzunk vele. Annál emlékezetesebb az olyan írói megmutatkozás, amilyen Nyugat-beli utolsó novellája, a Christos a înviat volt. Ez a kisebb írás a remekmű határát súrolja. Anyagának átgondoltságában, figurájának igazságában és teljességében, gondolati magjának szárnyas emelkedésében néhány oldalra sűrítve azt az élményt kaptuk, amelyet regényének sokszáz lapján hiába kerestünk.

Török Sándor súlyos problémákkal viaskodik. De nem mindenkit érdekelnek ezek a problémák, még a felületük sem. Székely Tibor például aggálytalan író. Karrier-regényt ír, - s nem igen töpreng fölötte: kifakult-e a műfaj, vagy sem? A műfaj optimista s ő maga is az. Bízik magában: ahogyan ő írja meg a Mátyás-tér és a Rózsadomb között nyílegyenesen futó utat, ez az út majd érdekelni fogja a közönséget. Mindenesetre súlyosabb tehertételek nélkül indul. Irni nem Stendhaltól tanult, s hősét nem Julien Sorelről mintázta. De még Maupassant Bel Ami-járól sem. Az ilyenfajta karrierekben meg lehet markolni a kort is, - s ez a feladat nem Székely Tibornak való. Székely Tibor markolása legfeljebb a felületen úszkáló közhelyeket fogja át. De még azokat se igen. Amíg polgári tündérmeséje optimista fordulatait készíti elő: mint egy pohár víz, olyan igénytelen, egyszerű, átlátszó mindaz, amit ír. Igaz, inkább olyan, mint egy pohár állott víz. Ahol azonban már némi tartalommal szeretné megtölteni alakjait s helyzeteit, vagy maibb mázzal bevonni felületüket: belezavarodik még a közhelyekbe is. Mindent rossz helyen fog meg és mindent rossz helyre rak is el. S végül, bizonyára sajátmaga legőszintébb csodálkozására, a happy end-et is kiejti kezéből.

Könnyűkezű író. S hangjának némi frissesége mellett is: jelentéktelen. De azért jellemző. Mert többen vannak. A Mátyás-tér-Rózsa-dombhoz legalább is négy hasonló regény jelent meg az utolsó negyedévben.