Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 12. szám

Elek Artúr: Szini Gyuláról
Tanulmány Szini Gyula «Válogatott elbeszélések» c. kötetéhez, mely a Bibliophil Társaság kiadásában rövidesen megjelenik.

Szini Gyula 1876. október 9-én született Budapesten. Keresztvízre Táncsics Mihály Eszter leánya tartotta, mert Gyula apja, Szini Károly, barátja és követője volt Táncsicsnak. Követője a demokrata elvek hírdetésében és a munkásokhoz, általában a szegény és nyomorult emberekhez vonzódásában. Miként Táncsics, ő is forradalmi vérmérsékletű férfiú volt, nyughatatlan tervező, világmegjavító gondolatokat forgató, álmodozó próféta-lélek és költő. Feleségét, Gyula anyját, kinek «fehéres-sárga volt a haja, mint némely nyers-selyem matring és a szeme rubint volt, melynek fénye fájdalmasan vonaglott, ha hirtelen világosság érte», osztrák földről hozta, egy régi felsőausztriai nemzetségből. Régi nemzetség a Szinieké is, tanítók és prédikátorok nemzetsége. (Szini Gyula apai nagyapja, szalóczi Sziny Sámuel református «oskola tanító» volt Nyirpazonyban.) Apjáról Szini Gyula nem sokat beszélt, de szótlanságában is büszke kegyelettel őrizte reámaradt műveit, köztük «Lámpás» című folyóiratát. Szini Károly is papnak készült, mint nem egy elődje, nyugtalan vére azonban szabadabb és változatosabb menetű pálya felé hajtotta. Újságíró lett, majd «szabad író», olyan, kit nem köt szerződés, megállapodás sem íróasztalhoz, se hivatalhoz. A szabad írónak mindig nehéz volt a sora, s Gyula az apai példán át már gyermekkorában megismerkedhetett jövendő sorsával. Néhány elbeszélésben - általában ritkán vegyített írásaiba életrajzi vonatkozásokat - a mese fátyolán keresztül érzik a gyermekkori élmény emléke. A «Trilibi»-ben, amely leplezett életrajzi vonatkozások dolgában talán leggazdagabb írása, nyilván azt a szegényes környezetet rajzolta meg, amelyben gyermekkora eltelt, és ugyanarra a környezetre ismerünk a «Rózsaszínű hó» külvárosi házában is. Apja későn nősült, már az öregkor határán járt, amikor első fia megszületett. Szini még serdülő korú ifjú volt, mikor az apját elvesztette. «Én csak a szemére emlékszem (írja róla), amely kéken mosolygott rám, mint az ég, bár felette a homloka bárányfelhős volt. »

Ilyen apai örökséggel megterhelten indult az életnek Szini Gyula. Korán fejlett értelmű gyermek volt, szomjas érdeklődésű, könyvet bújó «csodagyermek», mint ahogy szelid gúnnyal maga írja magáról. Félig álmodozva, félig ébren járta végig iskoláit, elvégezte a jogot, díjnok lett a fővárosnál, de nem sokáig, mert hamar kibújt belőle az író és korán megismerkedett a siker ízével. 1901-ben, huszonötéves korában jelentek meg nyomtatásban első írásai, s néhány évvel utóbb már remekműszámba menő elbeszéléseket írt. Valóban csodagyermek volt, ritka korán és ritka teljesre érett tehetség. Az újságírásban hamar otthonos lett, de az újságíróból benne inkább csak a minden új jelenség iránt való érdeklődés volt meg. A «minden» is főként az irodalom és a művészet, általában a műveltség kérdéseire szorítkozott. Mint újságcikkek írója ő hozott hírt irodalmunkban elsőnek a korabeli külföldi, leginkább francia és angol írók egész soráról, olyanokról, kikről itthon alig tudott valaki. Ilyen természetű érdeklődése végig megmaradt benne. Sokat olvasott, még többet jegyezgetett, mert az írás életműködésének legfontosabb nyilvánulása volt. Írva gondolkozott és írva álmodozott, s a följegyzéseknek, a megkezdett és abbanhagyott kéziratoknak óriási tömege maradt utána.

Élete folyása nem volt nagy változatosságú. Bár végtelenül vágyódott távoli népek és tájékok megismerésére, életének túlnyomóan nagyobb részét itthon töltötte. Fiatalabb korában egyszer-egyszer mégis sikerült kijutnia álmainak országaiba. Gyorsan körülnézett Itáliában, majd Párisban hosszabb ideig megült, s mint fiatal házas Rómában tölthetett egy félévet, utóbb Párisban is hosszabb időt, sőt Angliába is átrándult. Útjairól a megfigyelések gazdag anyagával tért haza s emlékeit itthon tanulmányokban dolgozta föl, vagy elbeszéléseiben szublimálta költészetté. Életének ezek az útjai voltak a legboldogabb korszakai, noha nem kis árat kellett értök fizetnie, mert egyáltalán lehetővé csak úgy lettek, hogy szakadatlan munkával kívülről, a friss benyomások hevének közepéből szerezte meg hozzájuk az anyagi eszközöket.

A szabályos munkarendet az ő természete sem bírta, s mint az apja, ő is «szabad» íróvá lett, miután több szerkesztőséget is végigpróbált. Az életnek ezt a végtelenül nehéz módját nagy termékenysége tette számára lehetővé. Hétről-hétre, vagy ha kellett, napról-napra írta elbeszéléseit különböző napilapjaink és folyóirataink számára, s közben írókról, könyvekről, vagy művészekről cikkeket. Neve így hamar ismertté lett, de arra, hogy írásait könyvben összegyűjtve lássa, mégis sokáig kellett várnia, mert a kiadók az ő gyakorlatias szimatjukkal megérezték, hogy nem olyan íróval van dolguk, akinek könyvei kapósak lehetnek. A napról-napra termelés közben időnként sikerült hosszabb lélekzetű alkotásra is összefognia erejét. 1910-ben jelent meg első regénye, a halk hangokból és enyhe színekből összeszövött «Egy sápadt asszony». A színdarab-írással is megpróbálkozott; sok dráma-töredék maradt utána, néhány egyfelvonásosa és a költői szépségekben olyan gazdag «Ikercsillag». A szerencsét kísértgette velük. De az írói szerencse, a zajos hír, a hangos dicsőség és ami velük együtt szokott járni: az anyagi boldogulás, végig elkerülte. Mindig elébe vágtak nála szerencsésebb kortársak, kik az övénél kisebb tehetségükkel fölszítták előle a tömeg elismerését, a népszerűséget és a pillanat dicsőségét. Akármilyen sokfelé jelentek meg írásai és a közönségnek akármekkora változatosságú rétegei elé kerültek is, hogy Szini Gyula kicsoda, milyen nemes íróművész, milyen finom érzésű költő, azt csak írótársai tudták. S a csöndesség lassan-lassan, de nőttön-nőtt körülötte.

Az író és a művész hírének sorsát azonban nem a kortársak döntik el. Az írói hír igazában csak az író halála után kezdődik. Az egymást felváltó nemzedékek legjobbjaiból gyülekezik az író közönsége, s a hívek száma az idő multával egyre nagyobbra nő, mert a halottak is közéjük számítanak s az élők soraival nemzedékről nemzedékre gyarapodik mennyiségük. A hír alakulásának - talán a halhatatlanság készülődésének - lassú munkáját kívánja előkészíteni ez a könyv. Szini Gyula megszámlálatlan elbeszélése közül kiválogattuk azt a tizenkettőt, amely talán legszerencsésebben összefoglalja azt, ami írójukban sajátos, ritka, sőt példátlan volt.

«Minden meséje fenekén egy harmatcsöppnyi bölcsesség csillogott, amely kacagott és sírt egyszerre, mint a mesebeli vidharbai királyné szemében a könnycsepp.» Így jellemzi Szini «A hindu» című elbeszélésének hősét, egy fiatal hindu orvost, kis hazája népmeséivel szokta társait szórakoztatni. De önmagára is kitűnően ráillik ez a jellemzés. Szini Gyula a mesealakítók ritka fajtájából való író volt. Az élmény, akár a maga életének volt része, akár másokénak s akár közvetlen tapasztalat volt mögötte, akár csak olvasmány, szinte önkéntelenül mesévé alakult képzeletében, kerek történetté, amelynek eleje, közepe, vége van: művészi szerkezetté. Kifogyhatatlan volt képzelete a mesealakításban. És minden meséjét, még ha nem forró ihletben fogant alkotás volt is, miként a hindu orvos meséiben «egy harmatcsöppnyi» bölcsesség, egy könnycseppnyi költészet felejthetetlen illattal járta át. Szini Gyula nem volt a végletes érzések tolmácsolója. Erősebb színei, rikító hangjai nincsenek. Elbeszélései hőseinek még a szenvedélyei is halkak. S hasztalan próbálkozott olyan tárgyakkal, melyeket a leghétköznapibb élet vetett elébe. A legközönségesebb és a legtisztátlanabb tárgy is megnemesedett, amint képzelete hozzáért. Ringató, dajkáló járású volt a képzelete. Aki rábízza magát, észrevétlenül átkerül vele egy másik világba, melyben az illat és a szín csaknem egy: enyhe, derengő, halk zene.

A nemközönségest, a különöset, a ritkát szerette ez az író. Mint a méh röpdösött a ritka kertek ritka virágai között s ízükkel és zamatukkal megtelítette meséit. Képzelete mindenütt otthon érezte magát, ahol különös virágok nyílnak és különös emberek élnek. Néha azért viszi magával olyan messzire az olvasót, hogy - mint «Ikercsillag» című drámájában - az idegen viseletbe bujtatva, fölismerhetetlenné tegye magát. A lyrai symbolismusnak elragadó példái az ilyen történetei. Olyan mesemondó volt, kire ellenkezés nélkül hagyja rá magát az olvasó, mert miközben hallgatja, az ő eszével kénytelen gondolkodni és az ő érzékszerveivel észlelni. Olyan mesemondó volt, kinek hallgatása közben az ember észrevétlenül visszamerül rég elhagyott gyermekkorába, melyben az életnél annyival szebbnek és kívánatosabbnak tetszett az álmodás.

Költő volt, de milyen sokféle hangú! Nem csak bölcs tudott lenni és érzelmes, hanem humoros és keserű is. Milyen kedves csúfolódó humorral tudta fölidézni bizonyos elmult korok furcsa levegőjét, a biedermeier-kor embereinek elavult divatképekre emlékeztető affektáló negédességét és hamis hatású pózait. S a megkeseredett életnek, a csalódottságnak, a kiábrándultságnak milyen megrendítő hangjai szólalnak mg a «Zöldben» című elbeszélése párbeszédeiben. Olyan költő volt, ki az emberéletnek minden rétegén átvájta magát s a lét seprőjébe épp úgy beleízlelt, mint a magasságok étherébe. Meséiben gyakran összevegyítette a különféle ízeket: a gyönyörű természeti képeket az élet triviális szagaival, összevegyítette a különféle ízeket: a gyönyörű természti képeket az élet triviális szagaival, össze-összekeverte a költészetet groteszk ötletekkel, de képzeletének kohójában minden tisztátalan elem megömlött és átlényegesült.

Olyan költő volt, ki az emberiség ősi, vándorló mesekincsét új változatokkal, új színekkel és hangokkal gazdagította meg.