Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 12. szám

Cs. Szabó László: Doktor Német Fruzsi

Német Boldizsár nyugalmazott szatmári főbíró Bázelben kiszállt a párisi gyorsból s nagy csokor rózsát vett.

- Monsieur va bientot conquérir Paris - hízelgett a hálókocsiellenőr, mialatt a rózsát vízbe tette.

Boldizsár úr jókedvűen mosolygott: beszélj csak, úgysem értelek. Nagy, busa fejét kidugta az ablakon s nézte az igénytelen vidéket. Mohos falakkal körülvett kertek, megfeketült cserepek, átlátszó ligetek, árnyas csatornák forogtak körülötte. Franciaország Cézár óta három évnél tovább sohase volt szegény, szól egy angol mondás, amit a Budapesti Hírlap-ban olvasott. Szép ország.

Visszaült a kupéba, evett egy kis száraz süteményt s aprólékosan számolta az időt: még három óra... két óra... egy óra választ el Fruzsitól, a Sorbonne doktorától. Hiába, így jár, aki özvegy, gondolta búsan: a lányából doktorkisasszony lesz. Évek óta csak nyár derekán látja, mint valami fiatalkori barátját, aki egy korábbi meghívást később is kamatoztatva néha Csengerben vakációzik. Eleinte Zsuzsi néninél lakott a Kelenhegyi úton, de amióta egymásután két ösztöndíjat nyert, kétszer is átment az Óceánon s kimondhatatlan nevű helyekről levelez. Boldizsár úr elteszi őket s ha nem tud aludni, egy vastag piros ceruzával összekeresgéli a Kogutowitz-térképet. Betűről betűre összeveti az egyes neveket, aláhúzza őket s melléjük írja a levél dátumát, mondjuk így: Ottawa, 1932. június 1. Odakünn hajlong a jegenye, macska suhan a rózsaágyon s az éjjeli Szamosról néha áthallszik a megcsörrenő komplánc. Valamikor Fruzsi az ablak alatti fenyőágyasban játszott. Az anyja még élt s gyakran unszolta: Boldizsár, vigyél Párizsa. (Nem megyünk lelkem, nem tudok franciául, minket ott eladnak.) A kert azóta kiürült. Künn, a kövér szatmári temetőkben szívtágulásos, májbajos magyar urak időnként felkönyökölnek s ketten kérdik: Boldizsár, hol a lányod? Boldizsár úr pedig megszeppenve keresgél. Egy csomó levél fekszik előtte, s hamarjában nem is tudja, hogy hegyekből, tengerpartról, királyságból, vagy köztársaságból íródtak-e?

A kocsi elsötétült, szétborzolt bajúszú, kékzubbonyos hordárok karjukat emelgetve munkára kinálkoztak. Egy szőke lány szaladt integetve feléje.

Kikönyökölt az ablakon, s boldogan hallgatta, mikép rendelkezik Fruzsi a hordárral. Szakasztott úgy dirigál neki, mint szegény anyja Ferencnek, a kocsisnak, a különbség legfeljeb annyi, hogy nem petroleumért küldi Károlyba, hanem csomagokért a kocsiba. Karonfogta s olyan büszkén lépdelt vele a kijárat felé, mintha esküvőre vinné a kilombozott csengeri templomba.

A boulevard harsogott, porzott, szikrázott, aszfaltvágó gépek csattogtak s a taxik, mint betanított öreg elefántok otrombán engedelmeskedtek a mechanikus csengőknek. Boldizsár úr már nem is akart hinni a fülének, mikor egy csendes uccába kanyarodtak. Lefüggönyözött, széles ablaktáblán keresztül nyájas villanyfény sütött a járdára s a kivilágított négyszögben egy zöldkötényes bérszolga álldogált.

- Hogy hívják ezt a szállodát? - kérdezte elszontyolodva, mikor a liftbe léptek. A portás az imént neve s lakhelye felől faggatta, egy szót se értett belőle s helyette a lánya felelt, mint kisfiú anyja a doktor bácsinak.

Első dolga volt kipróbálni a villanyt, vízvezetéket és ajtózárt. Villanykapcsoló, vízcsap és kulcs nagyjában úgy működtek, mint a Pannoniában. Ez aztán megnyugtatta.

*

- Te miből is doktoráltál? - kérdezte másnap ebéd után, mikor túlesett Párizs műemlékein.

- De apu, hiszen megírtam. Prévost abbéból.

Boldizsár úr elnevette magát.

- Tizenöt éve egyházkerületi gondnok vagyok s a lányom egy pápistából doktorál. Most már emlékszem a nevére, megírtad s egy darabig tudtam is. Ismét dolgozol valamin?

Fruzsi büszke kis tokát próbált az álla alá szorítani.

- Fölfedeztem Balassi Bálint bécsi barátjának a leveleit Philip Sidneyhez. Ha Szatmárból ide látnál, mindennap a könyvtárban találnál, amint a levelezésüket olvasom. Apa, komolyan mondom, ez egy óriási felfedezés.

Az öreg egy darabig hallgatott.

- Mondd Fruzsi, nincs azokban a levelekben valami illetlenség?

- Hacsak Pláton nem az?... - tünődött Fruzsi önkéntelen büntudattal. Néhány latin szót csakugyan nem értett.

A Rivoli ucca árkádjai alatt sétáltak s néniknek való ajándékot kerestek. Színes selyemsált Zsuzsa néninek, gyöngysort Teréz lelkemnek s valami egyszerű ruhát mademoiselle Fodornak, Fruzsi első nevelőjének. (Attól is jó volna egyszer szabadulni, de hát szegényke mindig olyan menetkész, tessék-nekem-ajtót-mutatni állapotban van, hogy az ember azért is visszatartja.)

- Fruzsi lelkem, válassz magadnak is valamit.

- Szabad egy angol ruhát?

Szegény anyja is az angol ruhát szerette. Mikor háború előtt kijártak a zsuki versenyekre, a kolozsvári asszonyok mindig kötekedtek vele: nézzétek, Sárika a szamosvölgyi vasúttal érkezett Londonból!

Kiértek a Vendome térre. Leeresztett piros függönyök mögött csillárok szikráztak, alattuk alig sejthető árnyak inogtak: a Comédie Francaise hetven éves Antigonéi hasig kivágott ruhát próbáltak. A tér felett a Szabászat angyala lebegett s fejét egy kicsit megbillentve visszaszólt egy láthatatlan égi szabónak: szíveskedjék a jobb szárnyamat magasabbra tűzni.

- Vigyél gyorsan egy kalaposhoz - mondta Boldizsár úr föllelkesedve, - szeretném, ha ma nagyon tetszenél Balassi Bálint barátjának.

A kalaposnál Fruzsi kanadai barátnőivel találkoztak. Özvegy Forsterné lányai úgy ugráltak Boldizsár körül, mint lompos, víztől csöpögő újfundlandiak, az embernek szinte kedve kerekedett, hogy kavicsot hajítson nekik. A szálas Forsterné hannoveri származású volt s az öregúr megkönnyebbülve elevenítette fel harminc év előtti német nyelvtudását, amit Venedig in Wien és Grinzing közt bécsi egyfogatuakban szerzett. Végre nem: bonzsur, nem merszi, hanem: zu Hause bin ich ganz allein. Manchmal nimm ich das Gewehr...

- Őszre jöjjön át hozzánk vadászni - búcsuzott özvegy Forsterné elfogult mosollyal, amikor Boldizsár úr a visszahajtott kesztyű helyén kezet csókolt.

Azután még sokáig kalandoztak. De a párizsi uccák helyett most vörösen hervadó cserfaerdők úsztak előtte, amelyek Mármarostól a Tiszahátig húzódnak s szinte látta, ahogy a legmesszebb levándorolt tölgyek száraz leveleiket szétküldik a néptelen őszi mezőbe. Vállalkozzék a kanadai nagy útra? kérdezte magától minduntalan. Menne is, nem is. A puskái híresek, a keze még biztos s vadászgúnyának megfelel az is, amivel a hortobágyi lyukakban vadlibára les. Medvére vadászna, mint a háború előtt, amikor a magyar közhatalom édes szárnyai alatt körülvadászta a Kárpátokat. Csak tegnapelőtt érkezett Párizsba s ma már Amerikába hívják, pusztán azért, mert Fruzsi mellé szegődött. Furcsák ezek a mai lányok.

Este szinháza mentek, utána Rohannál vacsoráztak. Feszültsége lassan fölengedett, a sült után már annyira magához tért, hogy Párizsban először kívánkozott szivar után. Még egyszer élete delelőjén állt s amint körülnézett, a férfi munka emlékei helyén csak Fruzsit látta.

- Add ide a kezed, hadd nézzem egy kicsit.

Nézte, mint a jó földet, vagy a májusi gyümölcsöst. Kár, hogy festi a körmeit, ezért Sárika biztosan a kezére ütött volna. Különben ki tudja? Egymástól tanulnak a nők s a fésülködő tükör jó darabig egyformán szolgál anyát és leányt. Ha már ilyen szép, itt az ideje, hogy a szerelemről is beszéljenek.

- Fruzsikám, üzenetet hoztam.

- Fiútól?

- Férfitól. Jeszenszky Tamás megkérte a kezed.

Szállt a szivarfüst s a félig kihajtott ablakon át belibbent a közeli királyi kertek illata.

- Megkért, hogy amíg itt vagyok, vegyelek rá a feleletre. Nézd lelkem... - mondta bizonytalanúl, - ne vedd ezt ugy, mintha pártolnám a dolgot. A házasság igazán csak tőled függ.

Szerencsére a szivaron hosszú hamú gyűlt, amit csak odaadó figyelemmel lehetett leverni róla. Boldizsár úr elhallgatott s óvatosan fölemelte a mutatóujját.

Fruzsi lebámult a sötét uccára. Szép ember vagy Jeszenszky Tamás, felelte magában s akkorára nőttél, mint egy volgai hajós. Tavaly a csengeri fák alatt meg akartál csókolni, éreztem akkor, hogy szörnyű erős vagy. Egyszer a Vígszinházban voltunk, ma is emlékszem, hogy önkéntelenül mindenki helyet adott. Utolsónak értél a ruhatárhoz, átnyúltál az emberek fölött s az elbűvölt ruhatáros elsőnek szolgált ki.

Boldizsár úr még egyszer megpróbálkozott.

- Tamás most egy bécsi vállalattal társult. Okos, modern, praktikus magyar, még az anyját is megtanította angolra. A multkor megfog Szalkán...

Fruzsi makacsul hallgatott. Hiába, így jár aki özvegy, gondolta az öregúr beletörődve. Ha felnő a lánya, udvaroljon neki, de ne próbálja kitapasztalni. És hogy ne maradjon a puszta szándéknál, gálánsan kezet csókolt Fruzsinak. Belül, a csuklónál. A pincér mosolygott: okos lány, éltesebb finom úr. Nem is amolyan neveletlen fiatal szeretők.

*

Másnap egy balparti diákkocsmában ebédeltek. A nikkelezett pénztárkarzaton, két kiszáradt cseréppálma közt egy ingerült macska sétált. A konyhába vezető folyosón varrógép zakatolt, színes diák állt az uccai ajtóban s egy vézna lánnyal beszélgetett. Már az ebéd végén tartottak, amikor egy sovány, fekete fiú lépett az étterembe s körülnézet. Fruzsi fölemelte a kezét.

Andreics Istvánnak hívták.

- Andreics? - ismételte Boldizsár úr földerülve - ismertem egy Andreicset, képviselő volt Ugocsán.

- Andreics Ferenc. Az apám.

- Nézd csak, milyen kicsi a világ. Hogy van az öregúr?

Fruzsi lesütötte a szemét.

- Azt hiszem, jól - felelte a fiú bizonytalanul. - Ritkán levelezünk.

A vendégek elszállingóztak, csak két balkáni diák vitatkozott még a szlávok jövőjéről. Fruzsi valamit súgott a fiúnak.

- Régóta vagy Párizsban? - próbálkozott ismét Boldizsár úr.

- Harmadik éve.

Meglátszott az elhanyagolt külsején.

- Sok az egy kicsit. A magyar és francia jog között nincs annyi hasonlóság, hogy...

Meglátta a fiú körmeit s hirtelen elakadt.

- Te mivel foglalkozol tulajdonképpen?

- Közgazdasággal. - Belenézett a tenyerébe, mosolygott. - Esténként szedést tanulok.

- Hát arra meg mi szükséged! - fakadt ki Boldizsár úr. Ha legalább szerelést tanulna, mint Jeszenszky Tamás, aki minduntalan befekszik az autó alá. Elhagyatottan, megrettenve ült a fiatalok közt, mint hamiskártyások közt a rossz szállásra tévedt utas. Ki tudja, mit akar kinyomtatni? Egyik nap a rendőrség a műhelybe toppan, ismerősei után faggatják... Boldizsár úr összeborzadt. Ki tudja, mit olvas Fruzsi Franciaország és Newyork között a hajófülkében? Odaát talán néger diákokkal táncol, elmegy fiúkkal a kanadai tavakra, gyűlésekre jár. Amerre néz: szlávok, színesek, tengődő, izzó fiatalemberek, rejtelmes könyvek, olajos ételek, ismeretlen szörnyű valóság, szaggató nyugati levegő, amiről a szállongó levelek semmit se árultak el. Gyanútlanul olvasta a rejtelmes városneveket: azt hitte, hogy ott is meg-megcsörren a komplánc s a gesztenyesor mögött Ferenc lovakat jártat.

- Fizetek - fuldokolta.

A fiú elköszönt s könyveit a hóna alá húzva nekivágott annak a meredek várároknak, amit Monsieur le Prince uccának hívnak.

Fruzsi pedig megmutatta a Nemzeti Könyvtárt, ahol mindennap tíztől négyig dolgozik. Az olvasóteremben szörnyű csönd volt, fojtott halottasházi csönd a pap érkezése előtt. Fruzsi megszokott helyén egy kócos, őszhajú nő ült. Boldizsár úr először volt nyilvános könyvtárban, legalább nem emlékezett rá, hogy jogász korában megfordult volna az Egyetemi Könyvtárban. Eszébe jutott az írásbelije, amelyen harmincnyolc év előtt hasonló csöndben gürcölt. Még most is tudja a latin dolgozat első sorait, látszik, hogy kínjában jól betanulta:

Albi nostrum sermonum candide iud ex,
quid nunc te dicam facere in regione Pedana?

morogja engedelmesen.

- Honnan ismerd ezt az Andreics fiút? - fordult hirtelen a lányához.

Fruzsi elmélázva nézett a terembe.

- Tíztől négyig. Hat órát ebben a homályban...

- Te akartad. Bizony Fruzsi, szebb volna a Szamos partján.

*

Szombaton délután Fruzsi előadást tartott a nemzetközi lányotthonban. Boldizsár úr szmókingja és roppant oroszlánfeje hamar feltűnt s egy ujjatlan ruhás, fitos lányka vihogva kísérte be a terembe. Fehérszakállas öregurak és idős francia dámák érkeztek, lomha szemhéjukon ujjnyi festék állt. Hiába, Nyugaton vagyok, gondolta az öreg keserűen. A szomszédai egykedvűen üldögéltek a helyükön s magyar szokástól eltérően se az órájukat, se egymást nem nézegették.

A terem elsötétült, kis állólámpa gyúlt ki az emelvényen s a bűvös körben megjelent Fruzsi. Boldizsár úr a szék hegyén csúszva minden reményét Prévost abbéba vetette. Ha legalább ez a szó elhangzott volna, otthon hazugság nélkül elmondhatta volna, hogy: no igen, nagyjában mégis csak megértette az előadást. Egy kecskeszakállas úr ült karbafont kézzel a jobbján s közömbös francia létére mindent megértett abból, amiből ő, az apja egy szót sem. Ernyedten hátradőlt, az izgalom s büszkeség elgyengítették. Valahol a fényes Adrián lebegett, csiklandós hullámok ringatták s feje fölött Szirének daloltak, mint hajdan Zrinyi Miklósnak. Csak olyankor szorult el a szíve, ha a közönség halkan fölnevetett: félt, hogy Fruzsi ilyenkor valami illetlenséget mond.

A lámpák kigyúltak, zúgott a taps, az inas piros rózsákkal befont kosarat helyezett a dobogóra. Boldizsár úr bosszúsan fészkelődött. Úgy látszik, a virágkereskedő csak tetette a német nyelvtudományát, mert ő háromszor is fehér rózsákat rendelt.

A hallban bevárta Fruzsit, magához vonta és megcsókolta.

- Büszke vagyok rád. Ne nevess ki a vörös rózsákért, a boltos félreértett.

Ebben a percben kicsapódott az uccai ajtó s egy megkésett küldönc rontott be rajta, kezében fehér rózsákkal. Boldizsár úr összerezzent.

- Hát én ugyan biza kinek a virágaira fogtam rá, hogy tőlem valók? Amilyen szerencsém van, az Andreicséire.

Aznap este a Vaugirard uccában vacsoráztak. Fruzsinak fájt a feje, korán fizettek s elmentek levegőzni a néptelen Saint-Sulpice negyedbe. Amerre mentek, a zárkózott francia uccák ridegen nyitottak útat előttük. Csupa párhuzamos, töretlen vonal, nézegette Boldizsár úr, olyanok, mint a francia politika változatlan irányelvei. Nyugtalanság s megelégedés vivódott a szívében s valahogy így szeretett volna beszélni: örülök, hogy diadalt arattál, de most aztán elég a külföldi portyázásból. Ez az ország nem a mi világunk, nem törődik velünk s kevésre becsül. Odahaza mégis csak más becsületed van, különben is illenék már, hogy Fodor kisasszony helyett Te vezesd a házam.

A Saint-Sulpice téren leültek egy padra. A tér közepén kút fehérlett, medencéje fölött négy kőből faragott hitszónok azon tünődött, hogy miért is voltak életükben inkább az Udvar, mint az Egyház szolgái?

- Milyen szép ez - mondta a lány, - még a fejfájásom is elmúlik tőle.

- Szép, de idegen. Ugy készülj Fruzsi, hogy holnapután utazom.

A lány térdére vonta a kezét s megsimogatta.

- Megnéztem mindent, amit szegény Sárika szeretett volna látni, téged is láttalak, s ez nekem elég. Nem akarom megszokni Párizst. Inkább... Inkább gyere haza Te is. - Végre kimondta.

Fruzsi félig nevetve, félig szomorúan felelte:

- Nincs aki helyettem elolvassa Philip Sidney leveleit.

- Nekem sincs, aki helyetted a házamat vigye. Hallgass ide Fruzsi. Megcsináltatom a tenniszpályát s új gyümölcsöst nyitok a Szamosra, ahová csak Te ültetsz fákat.

A lány szomorúan maga elé mosolygott. Két diák ment át a téren, az egyik megállt, cigarettára gyújtott s megkérdezte magyarul: neked is olyan ritkán jő guba? A másik csak dörmögött: tanulj meg oroszul.

- Aztán mit üzensz Jeszenszky Tamásnak?

Fruzsi ráborúlt az apja vállára, onnan nézte a tündöklő csillagokat. Boldizsár úr sóhajtott egyet.

- Szóval a másikat szereted.

- Haragszol érte?

- Dehogy haragszom. Ha Te választottad, biztosan a legkülönb ember a világon.

*

Hétfőn, a déli vonattal csakugyan elutazott. Andreics a fal mellett álldogált, az utasok s a kerekes kocsik minduntalan eltakarták.

- Hívd ide - szólt a lányára, mikor utánanézett a poggyásznak. Fütty hallatszott, a búcsúzók mohón összecsókolóztak.

- Szerencsés utat - súgta a fiú alig hallhatóan.

- Köszönöm Pista. Ne felejtsd el, hogy az idén nálunk nyaralsz.

A vonat kigördült s a fiatalok még látták, amint a szél beletúr hatalmas sörényébe.

Gyalog mentek haza. Fénytelen, fülledt májusi ebéd után volt, afféle bolond nap, mikor a faun a nádasba húzódik s minden ok nélkül keservesen sírvafakad. Lesiettek a piszkos Sébastopol körúton: valami rejtelmes honvágy sodorta őket a városon belüli városba, igazi hazájukba, a Diáknegyedbe.

Ott aztán egymásba karoltak. Itthon voltak, szinte négy fal között. A Clugny Múzeum sarkán három utcai zenész a szerelemről dalolt. Katonák s diákok gyűrűzték körül őket: Párizs felejtve forradalmat, éhséget, ostromot s minden nyomorúságot, amit Szent Genovéva óta elviselt, elbűvölte új dalt tanult a múló szerelemről.

- Siessünk egy kicsit - unszolta Fruzsi a fiút, - szeretnék friss vizet önteni a rózsákra.