Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · Nagy Endre: FIAM! ...
Néhány nap múlva éppen kapóra jött, hogy a rádió megmakacsosodott. Délben a hivatalomból magam sétáltam el a szerelőhöz, hogy megbeszéljem vele a dolgot.
A Vizivárosban lakott egy kis földszintes házban, amelyet majdnem ereszéig betemetett a városrendezés. A műhely az utcára nyílt; beléptem, de senkise volt benne. Akár az egész boltot ellophattam volna. Benyitottam a belső szobába, épp ebédnél ült a család. Az apa, a fia és egy tizenöt-tizenhat éves kislány, épolyan alacsony, zömök, szőke, kékszemű, de leányosan kiszépülve. A feleség ép a konyhából jött és egy nagy tál gombócot tett az asztalra.
Nagyon megkértem őket, hogy ne zavartassák magukat az ebédjükben. Ők könnyű szerrel engedtek a kérésemnek. Leültem a díványra és néztem az evésüket. Harsány vidámsággal ettek, mint az óriások. A fiú kötekedni kezdett az apjával:
- No vén totyakos! Lássuk ki tud több gombócot lenyelni!
Az apa kevélyen letromfolta:
- Kétszer annyit megeszek, mint te! Taknyos! Ráadásul még téged is lenyellek!
Ebéd után megmutatták a gazdaságukat. A kis házat egyedül lakták, négy szoba volt benne. Egy pirinyó udvaruk is volt eperfával és baromfiketreccel. Munka akad mindig bőven, apa és fia csak győzze ellátni. A leány kereskedelmibe jár. Az asszony pedig a háztartást látja el. Amint ő maga dicsekedve mondta, nem kis munka két ilyen nagybélű embert naponta háromszor jóllakatni. Még a spájzot is megmutatta. Sódarok, oldalasok, kolbászok olyan sűrűn lógtak a padmolyról, mint valami hentesüzletben. A szerelő hátba vágta a feleségét és röhögve mondta:
- Nem halunk éhen, az biztos!