Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám

Hevesi András: A BOULEVARD

Mielőtt belefognék a tárgy történeti-szociológiai meghatározásába, hadd végezzek egy sereg képpel és jelenettel, amelyek előttem rajzanak. Hiszen mi egyéb a tudomány, mint képek és jelenetek időrendbe állítása, rendszerbe foglalása. Théophile Gautier-re gondolok, amint a Porte Saint Martin-színház nézőterén ül és markába vihogva hallgatja a legújabb melodráma középkori hörgéseit és vonaglásait; az öreg Dumasra, mikor vadászatra készül, magyar és lengyel mágnások társaságában; Balzac Lucien de Rubempréjára, a magányos és zárkózott költőre, mikor első vezércikkét írja egy színésznő lakásán; Flaubert-re, mikor a croisseti pipafüstös szobában búcsúlevelet ír Maxime du Camp-nak, a későbbi akadémikusnak és nagyvilági folyóiratszerkesztőnek, aki azon a nézeten van, hogy az irodalomnak haladnia kell a korral, az ipart kell pártolnia és filantrop célok szolgálatába kell állnia; Maxime du Camp-ra, aki elégedetten és fontoskodva állapítja meg, hogy Flaubert szépen indult, de megállt fejlődésében, egész életében megmaradt kamasznak. A csúnya öreg Sainte Beuve-re gondolok, amint élhetetlenül és a siker legkisebb reménye nélkül kis balletlányok körül legyeskedik. Sardou-ra gondolok, amint haját tépve és kezét tördelve próbálja legújabb darabját Sarah Bernhardt-tal a főszerepben, Oscar Wilde-re, a dagadt bálványra, akinek régi eleganciájából már csak a nyakkendője maradt meg, amint egy pohár absynthe-et hajt fel a boulevard egyik mellékutcájában. Ez a sok kép, amelyhez még számtalant lehetne hozzátenni, mind a boulevard-t példázza, alig van a mult században francia író, akin a boulevard nem hagyott nyomot, aki a boulevard-nak nem terméke, áldozata vagy ellenfele. Továbbá kritikai közhelyekre, ujságfrázisokra gondolok, amelyek a maguk selejtességében majdnem olyen beszédesek, mint a képek és jelenetek. Például erre: «A költő az elefántcsonttoronyból kilépett a való életbe», ami máskép fogalmazva így hangzik: «A költő az eszmék és a tiszta művészet világából lesüllyedt a hétköznapi siker mocsarába, elárulta tehetségét, hűtlen lett a küldetéséhez.»

Eszébe jutott már valakinek, hogy ezt a mondatot, amely nekünk a könyökünkön nő ki, százhúsz-százötven évvel ezelőtt a legtájékozottabb irodalmár is álmélkodva hallgatta volna, mint egy elmebeteg ember összefüggéstelen locsogását? Mit bocsáthatott volna áruba, mit aljasíthatott volna le, mihez lehetett folna hűtlen 1760-ban vagy akár 1805-ben az író? Teljesen hiányzottak a korrupció külső feltételei, technikai lehetőségei. Az ancien régime gazdasági életében csendben, észrevétlenül már régen megbukott a középkor, de a nemes és kevésbé nemes szórakozások szervezetében és a művészi értékelésben még mindig a hűbéri világ privilégiumai érvényesültek. A Théatre Français-t és a Comédie Italienne-t részben azokból a hűbéri szolgáltatásokból tartották fenn, amelyeket a kis színházak a «hivatalos» színházaknak fizettek, amiért tűrték a konkurrenciájukat. A kritika gondolkodás nélkül alkalmazkodott a kész intézményekhez és keretekhez; irodalomnak tartotta azt, ami a Français-ban került színre és nem tartotta irodalomnak azt, amit a boulevardon játszottak, Audinot vagy Nicolet mutatványosbódéjában. A tragédia és nagyopera már csak azért is előkelőbb műfaj volt, mint a vaudeville, mert előkelőbb színházban került színre. Esztétikai és állami protekcionizmus összejátszottak az előkelő műfajok védelmében; a jött-ment műfajokat megvették és ráadásul meg is adóztatták; fizetniük kellett azért a puszta tényért, hogy a világon vannak. A boulevard-t a hivatalos művészettől olyan távolság választotta el, mint ma a tízfilléres ponyvaregényt Proust-tól. A tragédia- vagy jellemvígjáték-írónak semmi oka és lehetősége sem volt arrra, hogy engedjen az alantas ízlésű tömeg csábításának, részben azért, mert a tragédia jobb üzlet volt, részben azért, mert a görög-római auctorokon iskolázott, Boileau-n nevelkedett hivatalos író amúgy sem lett volna képes katonákhoz és pesztonkákhoz intézett együgyű dadogásra.

A regény jött-ment és kétes műfaj volt, gothikus eredetű, törvényen kívüli és ráadásul főkép asszonyok művelték; a regényirónak igazán nem volt módjában elzüllenie, mert már züllötten jött a világra. Lírai költészet nem volt más, mint hivatalos, az összes antik műfajok és versformák, amelyekhez néhány modern csatlakozott, egyformán előkelőek voltak, a csattanóra kihegyezett chansont senki sem tartotta alábbvalónak, mint a kényelmesen nyujtózó elégiát. A könyvárusok öröme, az íróknak jóformán egyetlen számottevő pénzkereseti forrása, a theológiai, történeti vagy nemzetgazdasági vitairat csak akkor számíthatott sikerre, ha bátor és impertinens, tudós és elegáns volt. Az az úri közönség, amely ma pletykázó hetilapokat olvas, a tizennyolcadik században csillagászati munkák ismertetéseit falta a havonkint vagy kéthetenkint megjelenő ujságokban, a távolkeleti vallások iránt érdeklődött és hajlandó volt hosszú értekezéseket olvasni Corneille Heracliusának négy soráról. Nagytömeg hiányában az író nem aljasodhatott le a nagytömeghez; tehetségének csak egy piaca volt, amelyhez legjobb akarattal sem válhatott volna hűtlenné; aki, mint Diderot és Mercier tömegművészetről ábrándozott, még ezt a szerény piacot is veszélyeztette. Az író szorgalmát és becsvágyát intézmények és intézményekké vált esztétikai elvek tartották kordában. Akárhová nézett, falak vették körül, amelyeket elzárták előle a szabadulás útját az előkelőség és választékosság börtönéből.

Ráadásul eszeágában sem volt ebből a börtönből szabadulni, sőt nem is érezte börtönnek. Szegény nyomorult pantomimszerzők és magányos encyklopedisták nem kezdhették ki az irodalom méltóságát és egységét, mely oly erősen össze volt nőve a közfelfogással, oly magától érthetődően hivatalos volt, hogy senki sem vette észre hivatalos jellegét. Az író nem éppen ragyogó, de tisztes rangot, biztos állást töltött be a társadalomban. Eszmék és nyelvtani alakok elvont világában élt, hazája, környezete és otthona az Irodalom volt, magányában a muzsákkal társalgott és az emberek világában nem vetette le a tudákosság pedáns és komor tógáját. Polgári vagy paraszti származása nem színezte kecses prózáját vagy szépen tagolt alexandrinusait. Nem volt fontos, hogy honnan jött, csak az számított, hogy megérkezett a betűk köztársaságába. Az sem volt fontos, hogy milyen politikai elveket vallott és milyen templomban tisztelte az Istent, ezek miatt legföljebb a Bastille-ba csukták vagy külföldre tanácsolták; Voltaire, aki nem tehette be lábát francia területre, néhány fiatalkori ingadozás után az akadémikus hagyomány tántoríthataltan híve lett és ha newtoni filozófiájával bosszantotta is a Sorbonne doktorait, Shakespeare-t visszatanácsolta Angliába. A legszebb erények egyikét, a rezignációt mindenesetre sűrűn kellett gyakorolnia; csak csúnya, széplelkű és rendszerint éltes márkinők kegyeire számíthatott, a szép és fiatal márkinők másokra mosolyogtak. A színésznőket át kellett engednie a minisztereknek és marsalloknak; Moliere-t, aki maga is színész volt, nem számítva, az egyetlen Racine-ról jegyzték fel, hogy színésznőnek udvarolt, de ezért azzal kellet lakolnia, hogy kedvese meggyilkolásával vádolták. Voltaire úgy élt Ferneyben, mint egy fejedelem, de a társadalmon kívül és mikor fiatal korában a világirodalom első sznobja megpróbált grófokkal és hercegekkel komázni, az egyik «komája» két lakájjal páholtatta el, hogy fejébe ne szálljon a dicsőség. Mi tagadás, az ancien régime alatt az író afféle házibútor volt, átmenet a preceptor és a lakáj között. De kevés adatot tudunk arra nézve, hogy ezt az állapotot sértőnek vagy megalázónak érezte. A társadalom nem nagyon kényeztette, de erős volt benne a testületi szellem, a kari összetartás és legjobb barátságban volt halott kollégák ezreivel. A kor a tizennyolcadik században élénk, ideges, változatos és mozgékony volt, de hiányzott belőle a mult állandó selejtezésének és az önmagára szorítkozásának a szenvedélye, az írót nem fenyegette a gyors avulás veszélye. Az emberi szellem alkotásai a térben helyezkedtek el, az ember kedvére válogathatott a századok között s az irodalom óriási emlékezete tárgyi csoportok szerint osztályozva cipelte magával a mult minden írásművét; a szerzők személyi adatai belevesztek az anyai szeretetről, a hazafiúi önfeláldozásról vagy a szenvedély és kötelesség harcáról szóló tragédiák sorrendjébe. Az irodalomnak irodalmi eredete volt, a költők családfája költőkben gyökerezett. Az újítást veszedelmes és barbár törekvésnek tartották; a kritika még a tizenkilencedik század első éveiben is szentül hitte, hogy minden megíródott; az írónak nincs egyéb dolga, mint a mult tapasztalatain okulva újraírni a már kész alkotásokat.

-

A júliusi forradalom után a párisi színházak réme a connaisseur volt, aki hivatalból felháborodott minden új darabon, felvonásközben végigrohant az előcsarnokon és dühtől tajtékozva szidta mindenkinek aki elébe került, a dráma rossz szerkezetét, gyalázatos verselését, alantas ízlését. Akárhányszor nem birt magával és rikácsoló hangja a nézőtéren is belesüvített az előadásba. A szemtanuk peckes, kiaszott öregembernek írják le, komikusan divatjamult directoire-frakkban; a forradalom előtt házitanító lehetett valamely grófi háznál vagy regénykivonatokat kompilált egy hölgyek, vadászok vagy falusiak számára készült könyvsorozat részére, amelynek olvasói hamisítatlan rokokó-szokás szerint kevés fáradsággal óhajtottak megismerkedni az emberi ügyesség és szorgalom legkülönbözőbb ujdonságaival. Balzac, akit e szenvedély minden megnyilvánulása vonzott és érdekelt, többször szóvátette ezt a pedánssá és szürkévé kopott voltairiánust, akinek recsegő keménysége, szuette merevsége szinten kísértetiesen hatott egy túltáplált szívű, olvadozó és ájuldozó társadalomban. Ez a szomorú jelenség, ez a veszélytelen szörnyeteg az elsüllyedt régi irodalom felszínen úszó roncsa. Nehéz volna pontosan megállapítani, mikor született meg Franciaországban a Jelen, a zsarnoki, támadó és ellenséges jelen - mindenesetre jó néhány évtizeddel Anglia után. Johnson doktor már a tizennyolcadik század hatvanas éveiben azzal az irígy bosszúsággal és ingerültséggel nézte az ügyes és hajlékony Oliver Goldsmith-t, amelyre a kontinensen csak sokkal később találunk példát; Richardson Pameláján a korszerűség élményében találkozó kedélyek zokogtak, míg ugyanakkor Rousseau, a klasszikus retorika szabályai szerint vetkőzött meztelenre. Annyi bizonyos, hogy száz évvel ezelőtt már Párisban is teljes pompájában kibontakozott az új írótársadalom, amely ugyanoly szövevényes és zegzugos volt, amilyen egyszerű és geometrikusan áttekinthető a régi. Olyan hiúságuk és paradoxiakedvelésük mellett is alapjában konzervatív szellemek, mint Stendhal, a korszerűséget kezdték sürgetni; Racine, a közelmult bálványa megdőlt, csak azért, mert a tizenhetedik században született a tizenkilencedik helyett. Ha az író nem a hagyományt folytatja, hanem a kort fejezi ki, akkor szükségképpen birtokába kell vennie a kort, más szóval a való életet, gyökereket kell eresztenie a korban, más szóval a valóságos társadalomban. Az íróknak, akik a társadalom apátlan-anyátlan árvái voltak, egyszerre apjuk és nagyapjuk született, a költők magukkal hordozták a családfájukat és az ősök arcképcsarnokát. Aki azelőtt csak a verssoraira volt büszke, egyszerre egész sereg dologgal büszkélkedhetett; a származásával, a vidékkel, ahol nevelkedett, az esztendővel, amelyben született. Alfred de Vigny a vasúti fülke ülésén parókás és tournure-ös őseire gondolt, mikor a postakocsik korát siratta vissza; Musset volt talán az első költő valamennyi században, aki «e század gyermekének» nevezte magát. Az irodalom, a betűk köztársasága, amelyben azelőtt példás egyenlőség uralkodott, osztályokra töredezett, korosztályokra és társadalmi osztályokra: megszületett a «fiatal író», szemben a régivel akinek nem volt életkora, az arisztokrata-író, aki a régi időtöltésből irogató arisztokratákkal ellentében hivatásos író volt, a polgári és kispolgári író és mindenek felett az előkelő társaság szórakoztatója meg a tömegek kiszolgálója. Ugyanekkor született, bár éles körvonalakat csak jóval később kapott az elefántcsonttorony: azoknak az íróknak a köre, akik egyik csoportba sem hajlandók beleilleszkedni.

A boulevard a forradalom után óriási virágzásnak indult. A magánszínházak felszabadultak az állami színházak terhes és megalázó gyámsága alól, megnőttek és elszaporodtak. A restauráció alatt a színész tehetségek legjava feléjük tapogatózott; olyan színészek, mint Bocage és Marie Dorval nemesi oklevelet szereztek nekik; Mlle Georges, a császárság ünnepelt színésznője otthagyta a Théatre Français-t a boulevard kedvéért. Szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy kifejlődött egy minden tekintetben laikus, világi és nem tudós eredetű irodalom, amelynek bölcsőjét nem jezsuita kollégiumokban, vagy a Port Royal-ban ringatták és elveit nem Aristotelesből merítették. A szó szoros értelmében az utcán fejlődött ki; a melodráma azon az úton, amely pantomimokká átalakított krajcáros regényektől indult el, végül Shakespeare-rel és Schiller-rel találkozott; a regény, ez a többé-kevésbé megvetett műfaj Balzac-kal ajándékozta meg a világot. Az irodalomtörténet már elég régen kimutatta, hogy Balzac regényformájának a mintaképei a forradalom selejtes firkászai, a Pigault-Lebrun-ök és Ducray-Dumesnil-ek között keresendők. Az olyan irodalommal szemben, amelyben nemes és előkelő mintaképekből közepes művek származnak, megszületett az az irodalom, amelyben silány mintaképek zseniális alkotásoknak adnak életet. Az ízlés definiciója megváltozott, hajlékonyabb, sokrétűbb, árnyaltabb, gazdagabb és ingadozóbb lett; a mértéktartás mellett helyet adott a szertelenségnek; a választékosság mellett nemcsak megtürte, hanem egyenesen megkövetelte az erőtől sugárzó, vonzó és ellenállhatatlan vulgaritást. Kifejlődött a boulevard két fontos gazdasági szerve és szellemi környezete, a közönségszínház és a napisajtó: Emile de Girardin bevezette a roman-feuilleton-t, amivel kezdetét vette az ujságirodalom. A konkurrencia valamikor főúri pártfogók kegyeiért tülekedett, most igazgatóknak és szerkesztőknek udvarolt; az író valamikor egy személynek vagy családnak akart tetszeni, most tízezreknek, néha százezreknek. A régi írásműnek, még ha nyomtatásban jelent is meg, mindig volt valami kézirat-jellege; a cikornyás ajánlások magántulajdonná korlátozták a könyvet, amely most ismeretlen járókelőknek kínálta magát az utcán. Az író tányérnyalóból gazdaságilag jól megalapozott polgárrá lépett elő és részt kért magának a polgári társaság örömeiből és becsvágyaiból. Szinésznőknek udvarolt, ami valamikor a főnemesség kiváltsága volt és angol lordok meg francia hercegek társaságában itta a pezsgőt a Café de Paris-ban.

Különös paradoxon, hogy ugyanakkor ébredt magányosságának a tudatára, amikor szilárd gazdasági alapot nyert és mély gyökeret eresztett a társadalomban. A régi író elszigetelt volt, de nem magányos; egész jelentéktelen személyével intézményekben, formákban és hagyományokban fogózott meg, amelyek benépesítették a tudatát és elűzték az unalom leselkedő rémét. A romantika, amelyet az Én túltengésének szoktak nevezni, a mammuttá dagadt énnel szembe mikrokozmikus külvilágot állított, mosolytkeltő, bohókás külvilágot, amelyből hiányzott az okság elve. Ebben az álomra vagy őserdőre emlékeztető világban könnyen el lehet tévedni; az író, akit régebben külső konvenciók, esztétikai paragrafusok irányítottak, most rá van utalva a szimatára, ösztönös tájékozódó- és alkalmazkodóképességére. A kereslet és kínálat titokzatos útvesztőjében, az ismeretlen olvasó meghódításában az írónak csak akkor lehet reménye sikerre, ha egész mivoltában szinte testileg hasonlít az olvasóhoz; ami régebben szándék, program és erőfeszítés dolga volt, most lélekalkat kérdése, kölcsönös mágneses vonzódás. A magány nem feltétlenül népszerűtlen érzelem; a romantika tüzes éveiben nagy közönsége van a magánynak, kivált homlokba omló fürtökkel és távolba néző tekintettel párosulva. Az Octave-ok és Chattertonok magánya valójában csak a társas érintkezés kacér álruhája, amelyet tízezrek viselnek. De a kellemes modorú, jól öltözött, társaságbavaló fiatalemberek magányán kívül van igazi magány is, amelyet remetelakában nem figyelnek gukkerral a résztvevő lelkek: az olyan írástudó magánya, akiből gyökeresen hiányzik a külvilággal való lelki konformizmus. Az egyik magány önkénytes elzárkozás, amely bármikor véget érhet, a másik tragikus kényszerűség, életfogytiglani börtön. Musset Octave-ja csalódott a szerelemben és barátságban, csalódott a világban, de csalódottságának visszhangja van, négy fal között is megmarad társadalmi, sőt társaságbeli lénynek. Stendhal Julien Sorel-je magányosnak született és lassan, fokozatosan, módszeres taktikával akarja birtokába venni a világot, mint egy holdlakó a földet. Ezen a ponton derűl ki a boulevard mágneses varázsa és titokzatos határvonaljellege az egész tizenkilencedik században. A fiatal Stendhal hamar rájött, hogy bizarr gondolkodását, emberek közé nem való természetét hol kell lecsiszolnia, féktelen, de tárgytalan becsvágyának hol kell horgonyt vetnie. Mindazt, amit mi «élet»-nek nevezünk, a boulevardban sűrítette össze. Szegény Henri Beyle equipage-ra költötte apai örökségét, szorgalmasan tanulmányozta a Chefs d'ouevre du théatre français et étranger-t, hogy ellesse a vígjátékírás titkát, amihez semmi tehetsége nem volt, színésznőt tartott ki és haláláig az opera buffa szerelmese maradt. Ki fogja megírni a század legmagányosabb, legzárkózottabb íróinak megvetéssel palástolt reménytelen szerelmét a színház, e jellegzetesen boulevard-művészet iránt? Flaubert a klakkot szervezi Louis Bouilhet sivár bemutatóin és maga is tündérjátékot ír. Baudelaire rimánkodó levelet ír Arsene Houssaye-nak, hogy adja elő Diderot egyik kéziratban maradt vígjátékát, amely sem akkor, sem azóta nem került színre. A Goncourt-testvérek, a l'art pour l'art csoport világfiai többször színrekerültek, nem is egészen sikertelenül, de sohasem tudtak fulánk nélkül beszélni Augier vagy a fiatal Dumas sikereiről és soha sem tudtak elfogódottság nélkül mozogni a Comédie Française társalgójában. A boulevard, mindazok számára, akik nem voltak otthon rajta, mindvégig megmaradt sajgó sebnek, gondosan titkolt kudarc jelképének. Kofák és utcagyerekek öröméből amerikai gyorsasággal vált elfogadott, majd utóbb hivatalos irodalommá. Közben kimosakszik, klasszikus műveltségre és stiláris választékosságra tesz szert, amelyet saját céljainak a szolgálatába állít. Theophile Gautier fél életét azzal tölti, hogy gyárilag készült színdarabok tartalmát mondja el, ontja a feuilleton-okat és szellemének csak kis rekeszét őrzi meg a művészet számára. Jules Janin színésznőről ír könyvet, Sarcey Taine évtársa az Ecole Normale-ban, megalapítja a siker dramaturgiáját. Bekövetkezett az idő, mikor az akadémián is a boulevárdról pótolták a megüresedett helyeket. Az összes Arsene Houssaye-ok, Maxime du Camp-ok, Jules Claretie-k akadémikusok lettek, míg a Flaubert-ek Goncourt-ok, Zolák tevékenysége nem jelentéktelen részben abban merült ki, hogy opponáltak az akadémikussá vált boulevard ellen.

-

A század vége és az új század legeleje a boulevard fénykora. Annyi finom és választékos örömet nyujtott, hogy lassankint a legpuritánabb szellemeket is magához édesgette. Az írók, mint megannyi rezignált Philinte Moliere Misanthrope-jából, sorban megtérnek a boulevardhoz, amelynek két főtényezője változatlanul a színház és az újság és királynője a színésznő. De a deszkák géniusza már nem tragikus zsidólányokban nyilatkozik meg, hanem mosolygó hölgyekben, Bartet-kben és Réjane-okban, akik arcukon a nagyvilágiság vonzó és pikáns szépségflastromát viselik. Minden híres színésznő öltözője üvegház, amelyben írókat tenyésztenek; a színház mágnesessége még Anatole France-ot is hatalmába keríti, tanu rá egyetlen igazi regénye, a Histoire Comique. Jules Renard legjobb barátja Lucien Guitry, Rostand elválaszthatatlan Sarah Bernhard-tól, a fél-Sorbonne mellékesen színházi kritikát ír és azon a gáláns hangon, azzal a meghitt, érzéki udvariassággal foglalkozik a színésznők játékával, amely azóta nemcsak a Sorbonne-ból veszett ki, hanem a kritikából is. Barres a boulevard-on vívja legnagyobb harcait és Abel Hermant most megjelent emlékezéseiben - Souvenirs de la vie frivole - ugyanarról a forró, érzéki nosztalgiáról számol be a boulevard-dal kapcsolatban, mint Proust a Faubourg St. Germain-ről. A boulevard-nak ez a pillanata válik számunkra jelentőssé.

Magyarország sokszor fordult irodalmi ösztönzésért a külföldhöz, de irodalmi életformát és környezetet csak Franciaországból kapott. A párisi boulevard-nak a kilencvenes években volt egy szerény budapesti mellékhajtása, amely az évtizedek során hasonlóan fejlődött tovább, mint a párisi törzs. Hosszú külföldi kalandozásunk után térjünk most haza; amit mondunk - mutatis mutandis - Párisra is vonatkozik. A magyar irodalom legeurópaibb pillanata, nem kimagasló teljesítményeiben, hanem átlagszínvonalában a századvég volt, az első és mindmáig egyetlen kísérlet nagyvilági hang és légkör teremtésére, a szellemi elit egyesítésére társas formák között. Minden magyar Proust-olvasó bizonyára egyetért velem abban, hogy a proust-i univerzumra nálunk csak idősebb urak emlékeztetnek; a szellem és társaság szintézisére, amelyet Guermantes hercengő szalonja jelképez és amely egyformán magába fogadja Elstir-t, a festőt, Bergotte-ot, az írót és Cottard tanárt, az orvost, nálunk, halvány és töredékes formában csak a kilencvenes években történik kisérlet. Justh Zsigmond a magyar irodalom egyetlen proust-i alakja, nem darabos és nehezen élvezhető műveiben, hanem a személyében és gróf Csáky Albinné szalonja, bizonyára francia minták nyomán, otthont és légkört akart teremteni az íróknak. Magyarországon a nemzeti elhivatottság nagyjában ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a klasszikus műveltség Franciaországban: nemesi levelet adott az írónak, megkülönböztette a firkászok hadától, de ugyanakkor kiemelte a társas élet hullámaiból. E nemzeti obszesszió görcsös feszültsége csak a század végén enyhül; részben külföldi ösztönzésre nálunk is megszületik az író, mint felelősségtől mentes, névtelen sétáló, aki nagy és fenkölt dolgok helyett ráér különös és mulatságos dolgok iránt érdeklődni; napvilágot látnak Heltai Jenő és mások vidám Páris-novellái, bolondos délamerikai őrnagyokról és fantasztikus étvágyú festőkről. Páris az első hitelesen idegen, nem burkoltan magyar díszlet irodalmunk történetében, az első semleges terület, ahol a magyar író letehette nemzeti küldetésének mázsás terhét. Ambrus Zoltán erudiciója egyszerre közvetíti számunkra a College de France és az Operakörnyéki kávéházak szellemét, az egyetemen franciabarát és társaságbavaló professzorok tanítanak. Jászai Mari Gyulai Pállal pöröl a milói Vénusz méreteiről, Ignotus-nak egyformán köze van Herbert Spencerhez és a női divathoz, Herczeg Ferenc megtanítja a kissé még faragatlan írókat, hogy a muzsán kívül más nőknek is udvarolhatnak és Pekár Gyula Bourget-idézeteket ad a vidéki garnizonokban unatkozó huszártisztek szájába. A magyar író, más előzmények után, mint ötven-hatvan év előtti francia kollégája, látnokból, remetéből és prófétából polgárrá lett. A pesti boulevard nem volt akkora, mint a párisi, mindössze azon a százötven-kétszáz lépésnyi távolságon zajlott le, amely a Nemzeti Kaszinó nyilvános éttermét a régi Nemzeti Színház udvarától elválasztotta, de nincs okunk szégyenkeznünk miatta.

Rövid ideig tartott a dicsősége. A Nyugat forradalmát sokan még ma is nemzetköziséggel vádolják, pedig nyilvánvaló, hogy elsősorban nemzeti és faji visszahatás volt a kilencvenes évek kozmopolitizmusára. Ady Endre Párisa már nem idegen díszlet, hanem tragikus kontraszt-élmény, a magyar soros illusztrációja, Gárdonyi szelid rokokó-parasztja mitológikus szörnyeteggé dagad, az író visszakapja messiási szerepét. A tehetségek dezertálják a magyar boulevard-t, amely hovatovább már csak színházi riporterek vadászterülete, ügynökök paradicsoma lesz. Szép és vonzó színésznők ma is vannak, de már nem borítja be őket a szellemi divat varázsa, ideges kézjátékukban már nem a kor tükröződik. A boulevard ma már semmit sem tud nyujtani a szellem emberének, csak vérszegény rutint és otromba ravaszságot. A korszerűség, amely valamikor a boulevard-on virágzott, ma cellaéletet él, az író visszatérhet az időtlenség birodalmába, ahonnan rövid vendégszereplésre kilépett, hogy részt kérjen a század örömeiből. A boulevard-t, ezt a sokszor lapos, sokszor híg, mégis vonzó környezetet, ma a vörös, barna és fekete extázis egyformán halállal fenyegeti. A liberalizmussal egyszerre született és úgy látszik, egyszerre hal meg. Ne önmagáért sirassuk, hanem azokért az eszmékért, amelyek megengedték, hogy legyen.