Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 8. szám

Török Sándor: CHRISTOS A ÎNVIAT

A hóvihart éjféltájon hajtották fel kemény északi szelek a messze tenger felől, végig mindenütt a nagy folyó mentén. A Dnyeszter - Dan káplár négy emberrel lebirkózta magát még hajnalban egészen az utolsó őrházig, ahol ott rekedt Rusilov őrvezető az őrssel - a Dnyeszter megállott medrében megint, csak a közepe felé torlódott még valami kis törmelék, de vizet már ott sem látott. Rusilovot az embereivel úgy kellett kiásni a hóból, a vihar elhordta az őrház fedelét, az egyik tartókő Nyegosan katonának a vállára zuhant s eltörte, a fiúk a házikót felfordították, fenékkel a szélnek vetették, leguggoltak benne és úgy tartották magukat hajnalig, míg Danék rájuk akadtak s szinte ölben felhozták őket az osztaghoz.

A hó s a szél is, hajnalra elállott, de rettentő hidegre változott az idő s a fiú most, - míg keresztülment az udvaron - az arcához kapkodott s dörzsölte.

Az udvaron keresztül a legénységi szobából kis ösvényt vágtak még szürkületkor - éppen, hogy egy ember egymás elé rakhatta a lábát át az irodáig, onnan a parancsnoki házig, onnan vissza az istállóig. Az ösvényen Severin őrmester jött szembe s a fiú hátával a hófalnak támaszkodva, behúzta magát és helyet engedett, köszönt.

- Domnu comandant t'aşteapte - a parancsnok úr vár - mondta Severin - siess!

- Tudom, őrmester úr - és kicsit túl feszesen tisztelgett, de Severin őrmester ezt szerette.

A fiú féloldalt utána nézett. Az őrmester keményen lépkedett, csikorogva, köpeny nélkül és csupasz jobb kezét bele-belevágta a hóba. Derekában, vállában volt valami a vadállatok kecses hajlékonyságából, - szénfekete haja, - amennyi hátul kilátszott a sapka alól - őszült már. Severin őrmester - úgy beszélték - oktató volt a bukaresti káplár-tanfolyamon és két ember meghalt a keze alatt, de jó katona volt és tudott egy-két dolgot a parancsnokáról, így került ide a jó Isten háta mögé, Besszarábiába, a tiginai laktanyába és a fiú - Bede Gáspár, - ahogy utána nézett révedezve, kicsit elmosolyodott. Nyolc hónapos katona volt már és néha így, ilyen futó kis mosolyokkal csodálkozott még a maga dolgain. Hogy ő itt van. S kora reggel van, irtó hideg, méteren felül a hó, Basila, a zömök kis bulgár, megfagyott az éjszaka a Szent Mihály kapunál, ahogy őrséget állott, - eldőlt a fiú s többet fel sem kelt, hajnali váltáskor úgy találtak rá, csonttá merevedett, szegény... - írástudatlan volt Basila és szeretője volt valahol az Ultina virágos völgyében, Marusjának hívták és reá várt. Szürkületkor meg egy idegen járőr jelentkezett, nyolc ember, egy birkózó termetű, vagdalt arcú, tiszta fehérhajú káplárral, a karmasyi lövészekből voltak és eltévedtek a viharban, valahol az ickovi mocsarak tájékán, ahova csempészekre küldték őket. A konyhába vitték a karmasyi embereket, teát főztek nekik és a káplárjuk mesélte. - forradásos, varrott pofája ragyogott az áhítattól - úgy mesélte igaz boldogsággal.

- Scultaţi baiete - mondta - figyeljetek fiúk, ez vezérelt ide né! - s vékony láncra fűzve egy Szűz Mária-érmet táncoltatott el a szemük előtt - látjátok! Mikor már szemünk, orrunk, fülünk, szánk tele lett hóval, hideggel és sötétséggel és nincs út se jobbra, se balra, se elől, se hátul, se a lábunk alatt, se a csillagok járásában, akkor elévettem ezt, látjátok. Elmondtam háromszor a Miatyánkot és elmondtam varázsimát, amit a kisenewi szent embertől tanultam, de azt nektek el nem mondhatom, mert elszállna belőle az erő menten; elmondtam azt is sebesen háromszor, akkor magam elé tartottam s azt mondtam jámbor lélekkel: Maica Pureceştă - Legtisztább Anya, vezess bennünket fedél alá. És akkor húzni kezdett valami, húzni kezdett. Én meg elkaptam a Danila kezét - kapaszkodjatok gyerekek! - Danila a másikét, az megint a másikét és a Szűz Mária ereje vezetett bennünket kifelé, kifelé... most itt vagyunk! - megfordult a mahomet ember s pillanatig mormogott, aztán háromszor keresztet vetett magára és megcsókolta az érmet. - Szaporán gyerekek, köszönjétek meg ti is!

S a nyolc embere - válogatott csirketolvajok, gyujtogatók s tán gyilkosok - sorba járultak eléje, alázatos fővel, keresztet hánytak magukra és megcsókolták markában a Szűz Mária-érmet, amely szélvédő fedél alá, forró csájához vezérelte őket ezen az ítéletes éjszakán.

Elmosolyodott Bede Gáspár, hogy ő itt van ezekkel, egy velük, egysorsú katonaember s gondolta: ez a nyolc bitang most már a pokol tornácára is alászánkázna, Pantilimon káplárral, - így hívták az óriást - hiszen olyan fene erős amulettje van, hogy nem bír azzal maga az ördög sem. Mosolygott. Sirás helyett tette - jött rá néha, - sirás helyett, mert ezek az irdatlan hegyek s irtó síkságok valahogy megölték benne a sirást s kis, szomorkás mosolyokat parancsoltak. Az ő-vidéki hegyek - az udvarhelyszéki rétek s erdők, mezők - másmilyenek voltak. A Küküllőnek volt vidám kacagása, volt kemény sodra és puha öble. A Dnyeszter - úgy érezte - roppant tömegével csak megy, megy, egyhangú zümmögéssel s olyan a hangja, mint ezeké az embereké, mikor néha nótára zendítenek s a nótájuk szívet szomorító, lelket összefacsaró, de könny nem buggyan a nyomán, csak réveteg mosolygás.

A megtágult ország söpredéke gyűlt össze a határmenti kis kaszárnyákban, erődítésekben; tisztek, akik lakkcsizmákon ezüst sarkantyut pengettek, rózsavízzel kenték a kezüket, amelyhez idegen pénz, vagy vér tapadt valaha, álmodozó és szolgálatkész bulgárok, valahonnan a Karaköi és Jenisu környékéről, magyarok, kik többnyire szökésből kerültek elő - mint jó maga is - s analfabéta pakulárok messzi hegyekből. Apró-cseprő kalandorok, akik rejtegettek valamit, akiket a kitüntetés és a dupla lénung csábított ide, ahol mindig állott a háború, csempészekkel, orosz bandákkal, rablóhordákkal.

Utánamosolygott Severin őrmesternek s tovább ment. A parancsnoki ház ajtaján kopogott és benyitott. A konyhában a vénasszony ült a tűzhely előtt, valami rongyokon és a kártyáival bajlódott.

- Állj meg fiam, állj csak meg. Korán reggel jó ember szemébe nézni, szerencse. Mindjárt jobban fut a kártya, igazabbat mond, jobban igazodik, állj meg, ha mondom!

A fiú megfordult és ránézett.

- Úgy, jól van. Na nézd csak, a piros király takarja az ászt... vér jön a világra... a makk felső, huhh!...

A legény otthagyta s bekopogott a belső szobába, - szabad - belépett.

- Sătreiţi domnu comandant - éljél parancsnok úr!

- Éljél fiam!

Nigoreanu kapitány a pukkanásig megrakott kis vaskályha mellett ült, papucsban, bricsesszben, - pirossal szegett oláhinget viselt, a kályhán borsos cujkát melegített magának és apró kortyokban itta. Kicsit félvállas, zömök ember volt Nigoreanu, ötven éves forma, közemberből verekedte fel magát és erre büszke volt.

- Hideg van fiam.

- Igenis kapitány úr, hideg van.

- Ne. Igyál egy kortyot - s a saját cifra faragású fapoharát nyujtotta oda, - igyál.

A fiú ivott egy kortyot, forró és erős volt az ital, belevörösödött, köhintett is, de aztán, hogy lent volt már, jó melegen szaladt szét benne.

- Köszönöm kapitány úr!

- Să fi sanatos - egészségedre! - a kapitány felállott, kétszer-háromszor végigment a szobán, az asztalfiából valami papirlapot szedett elő - nézd - mondta - ezért hivtalak - s eléje tolta az írást és figyelmesen nézte az arcát, vajjon mit szól hozzá.

A papirlap jelentés volt - cifra kígyóvonallal, aranytintával körülfogva, az ezredszám, az osztag, a kaszárnya pirossal, kövér betűkkel, a rubrikák kékkel és a számok benne s betűk fekete tussal - istállójelentés. Lóállomány, az elfogyott abrak, betegség, stb.

- Na? - várakozó mosollyal nézett a fiúra Nigoreanu kapitány és a papirlapot meglengette, kedvtelve nézegette. - Tudnál ilyent csinálni? Mi?

- Hogyne. Ha van hozzávaló, piros tinta, meg sárga, meg...

- Ssst - s a szeme ragyogott Nigoreanu kapitánynak - van, minden van - az asztalfiókból elévette a kis üvegeket, tintát, tust, mindent s diadalmasan, széles jókedvvel rakosgatta ki az asztalra - na? Ez aztán! Mi? A kalajevkai osztag jelentése. Most két hete láttam, egyet elhoztam - s mutatta a mozdulatot, hogy elemelte Benderben, az ezredirodából. Nekünk is ilyent kell csinálni! Remek, mi? Majd nagyot néznek odabent. Hát mivel külömb Kalajevka, mint Tigina. He? Nem igaz? Hát meg tudnád csinálni?

- Meg, kapitány úr.

- Vidd. De szép legyen ám! Őrség, istállóinspekció, minden alól felmentelek, míg ez készen nincs. Mit gondolsz, mennyi időbe telik? Mondjuk öt darab, elég télire.

Gáspár fontoskodva hümmögött és a papirlapot méricskélte.

- Öt, hat nap.

- Nagyszerű.

- De ilyen kemény papir kellene kapitány úr kérem. Benderben lehet kapni.... - szeretett volna kicsit bemenni az ezredhez.

- Papir, hm, persze. A szentségit... hát holnap bemégy Benderbe, addig az idő is enged. Ma már világos lesz, ma éjjel, tudom én azt. S holnapra enged. Bemégy és megveszed a papirt. Addig próbálgasd. Csak szép legyen, rendes legyen, legalább olyan, mint ez itt. Eredj.

- Igenis, kapitány úr.

Összeszedte a holmit, tust, mindent és elment. A konyhában már ketten voltak, Taflan, a legény, csizmát tisztított és az öregasszony a kártyái fölött hümmgetett. Amint kilépett a fiú és el akart menni mellette, elkapta a kezét.

- Nézd - mondta - nézd, harmadszor vetem már, harmadszor is kijön. A vörös király elfedi a makk ászt... vér jön reánk még, mielőtt a Dnyeszterről megint elmenne a jég... látod-e, vér jön reánk... vigyázzatok, fiúk, nagyon vigyázzatok... nézd csak a tökfelső és a zöld király, mind halomra esnek a négy kilencessel, nézd csak, nézd...

Az öreg parasztasszony Nigoreanu kapitány anyja volt. Két kisebbik fia veszett oda a nagy háborúban s azóta meghibbant kicsit. A fiúkkal csak jót tett, almát, kenyeret lopott s titkon odaadogatta, jövendőt mondott, álmokról tudott s beszélték, hogy Jegoran nevű katona rettentő éhségében erőszakot tett rajta egyszer. A kapitány megtudta, kezét, lábát összekötötte és a folyóba dobta Jegorant. De a legény ügyes volt - így beszélik - valahogy elszabadította a kezét, kiúszott, elbújdosott át az oroszokhoz s még ma is él. A fiú szerette hallgatni a vénasszonyt. Füvek, fák, csillagok, vizek, hegyek históriáját tudta s különös meséit az idegen földnek.

- Rosszul kevered a kártyát, anyó, - nevetett - úgy keverd, hogy jó jöjjön ki.

- Úgy jön ki, ahogy igaz - dünnyögött az öreg - úgy, ahogy igaz. Az éjjel pedig - mondta s közel hajolt, két kis szeme ezer ránc közül parázslott elé - az éjjel megjelentek nekem az ördöngösök.

- Persze - mondta a legény a sarokban és megköpködte a kefét - ők csinálták a vihart. - Ragyás legény volt Taflan, szőrtelen arcú s köhögős, egykedvűen mondta, mint aki biztos a dolgában s nem lehet tenni ellene. - Igen, igen, itt jártak az ördöngösök s rettentő vihart támasztottak.

A kapitány kijött most és éktelen dühbe gurult.

- Mit lefetyeltek itt? Mi? Téged hova küldtelek? Eredj a dolgodra! - Gáspár kicsit rövidlátó volt és ez némi tekintélyt szerzett neki az osztagban, még a kapitány előtt is. - Eredj! Hát te vén halálmadár, boszorkánykirályné - esett az anyjának - a piszkos vackaiddal - és belerúgott a rongyokba, hogy szerterepültek a kártyák; a legénynek fordult aztán - már megint részeg vagy, azt a... - de az a csizmával beódalgott a szobába.

Bede Gáspár az irodába ment a holmijával. Ott az irnokkáplárt találta, Brusevic nevű moldvai zsidót, értelmes, ravaszdi, szeplős legényt, mutatta neki, hogy mit akar, az nevetett cinkos módon és jóindulattal volt hozzá.

- Egy hétig elpiszmoghatsz rajta. Csak szép lassan, nem kell elsietni. Rajzolhatsz egy-egy angyalt is a négy sarkába.

Brusevic mester volt ebben. Hiszen tulajdonképpen semmi dolga nem volt, azt a kis irodai munkát négyen csinálták. A kapitány maga, Gregorjeff hadnagy, ő és Gáspár, aki az ilyen extramunkákat végezte néha, Brusevicre jóformán nem jutott semmi. Karrierjének alapja az volt, hogy mindjárt, amint ide került, elkezdett táblákat gyártani; kis kartonlapokra szénnel felpingálta: Fő a tisztaság! Osztagiroda! Éljen a király! - ebből élt vagy két hónapig s mikor már a szénapadlásra is kitette a táblát, hogy: Szeresd katona a hazát! - elhatározó lépésre szánta el magát. Leírta a Miatyánkot kis cédulákra, hetvennégy példányban és kiosztotta az osztagban, minden cédulára felül kettős keresztet rajzolt. Nigoreanu kapitány ettől igen meghatódott és véglegesen berendelte az irodába.

A fiú hát lepakkolózott az asztalhoz s délig dolgozott. Délfelé benézett az irodába Gregorjeff hadnagy, egy-egy cigarettát adott s nagyon tetszett neki a kalajevkai jelentés.

- Ceva fin - valami finom - mondta - csak ügyesen.

Gregorjeff hadnagy frissen volt borotválva, az áporodott, pipaszagú irodába kölnivíz illatát hozta, ragyogott rajta minden, rózsaszín púdert használt, körmét hegyesre vágta s haját a homlokánál kiborotválta. Kicsit körülnézett s elment.

Ebéd előtt eltemették Basilát. Illetve eltemetni nem lehetett, mert a föld nem hagyta ásni magát. Az ágyúszin mögött, kis darabon eltakarították a havat, egy szál deszkára tették Basilát és rálapátolták a havat, hosszúkás formára, jó magasra - hogy, ha majd enged az idő, a földbe teszik. Az ebédnél aztán csend volt.

Bede, meg a másik visszamentek az irodába. A tűz már kialudt és fa nem volt. A fiú fáért akart menni, de Brusevic rászólt:

- Hagyd csak - kikiáltott az ajtón - Petre! Petreee! - Petre az istállók tájékáról került elé, lomha, álmosszemű fiú volt. - Hozz fát és gyújts be.

Petre fát hozott és elkezdett piszmogni a kályhával. A káplár valami papirokat rakott maga elé, kezét zsebre dugta és a semmibe bámult. Bede Gáspár lassan húzogatta a vonalakat és meg-megállott, de nem tudott csak úgy ülni. Azt már látta, hogy ha itt lesz a papir s nekilát, akármilyen lassan csinálja, fél nap alatt készen kell legyen. Letette a tollat és bámult körbe a falon, a naptárt nézte, a király képét, a metropolita szakállas fejét és a táblázatokat.

Petre egyszerre megfordult a kályhánál - valami dallamos lágy hangja volt az álmos legénynek - és azt mondta minden bevezetés nélkül:

- Nem a hideg vette ám el Basilát.

Brusevic rámeredt.

- Mit beszélsz?

- Nem a hideg vette el Basilát.

- Hát?

A legény közelebb lépett s halkan, nyomatékkal mondta:

- Az ördöngösök ölték meg. Ez a jel. Most már felzendülnek szerte mindenfelé.

Brusevic dühbe gurult és azon a cinikus hangján mondta, amely úgy kiütött innen, a hóba-ködbe borult világból:

- Mesuge. - Aztán a szolgálati hangján tette utána, színészkedő méreggel. - Eriggy a fenébe a marhaságaiddal, mert felrúglak, hogy meglátod az angyalodat.

Petre elment.

- Egészen meg vannak ezek hülyülve az ördöngösökkel - morogta Brusevic és a fogát kezdte piszkálni.

Többet alig is szóltak. Estefelé lovasfutár jött, Karmasyból és sürgős levelet hozott Nigoreanu kapitánynak. A futárt egyenesen az irodába vezették - sovány ember volt, kiálló fogú, esetlen mozgású és a szeme riadtan szaladozott - a szél kicsípte az arcát, de ahogy kicsit megmelegedett, fehér lett, mint a fal.

Jött mindjárt a kapitány s aztán Gregorjeff hadnagy. A kapitány elolvasta a levelet, pillanatig maga elé nézett.

- Olvasd - s odanyujtotta a hadnagynak.

A hadnagy átfutotta a levelet s nevetett.

- Semmi, - legyintett s a levelet az asztalra dobta - rémlátás. Bobulin kapitány úr rémeket lát.

- Mi? Hehehe - s nevetett Nigoreanu kapitány, de nyugtalan módon valahogy, kétszer, háromszor a térdére csapott, - nna mondta - utasítást kell kérnem az ezredtől. Minden eshetőségre.

- Gyerekség.

- Gyerekség, gyerekség, de... - s ahogy maga elé nézett, a szemében látta Gáspár azt a félelmet, ami ott ült itt mindenkinek a szeme mélyén... néha éjjel, tűz körül guggoltak s furcsa árnyékokat táncoltatott a füst, vagy az erdők nyugtalan útjain, puskával a kezükben, ha mentek és reccsent az ág, károgott a holló, csónakkal, ha aláereszkedtek a Dnyeszteren s hangok suhantak a vizen... - valami nem embertől való babonás szomorúság.

- Scusaţi mă - mondta most a futár - bocsánat kapitány úr s előre lépett, - de én... én láttam őket, most, láttam...

- Mit láttál, nyavalyás?

- Láttam az ördöngös lelkeket! Ahogy a karmasyi erdőt elhagytam, utánam szegődtek uram... ketten voltak... ketten lehettek... mindenütt utánam jöttek... ha jobb felől hátranéztem, a bal vállamnál voltak... ha balra néztem, a jobb vállam megett. Nem, nem... - s a verejték kiverte az arcát - nem is hogy láttam... de ott voltak... mindig a hátam mögött uram... sugdostak is, uram és nesz nélkül jöttek a levegőben.

Gregorjeff rákiáltott.

- Szégyeld magad. Menj a konyhába. Még ma este visszaindulsz. - Reggel, uram - és holttá iszonyodott a sovány ember, - engedd, hogy reggel induljak, uram... a lovam is fáradt... - a kapitányra nézett.

- Jól van, eredj reggel - mondta Nigoreanu kapitány és mentegetődzve tette hozzá a hadnagy felé, - a lova is fáradt... ebben a hóban... na eredj!

Az ember eltámolygott.

- Gyáva disznó - szólt utána a hadnagy.

Nigoreanu kapitány valahogy tisztelte Gregorjeff hadnagyban, alantasában, az urat, a született urat, aki soha nem sepert istállót, soha nem állott nehéz őrségeken, nem kapott pofont, tisztelte és le is nézte, mint puhább, rosszabb katonát. Most megnézte megint a levelet és inkább maga elé mondta:

- Utasítást kell kérnem az ezredtől, igen.

A hadnagy bosszúsan mosolygott.

- Ki ellen, mi ellen?! Árnyékok ellen? Ezt a pár bolondot itt a környékről össze kell fogdosni, aztán kész. Ráérünk húsvét után. Vasra verjük, beküldjük őket Kisenewbe.

- De addig...

- Addig - s most látta meg a két ember figyelő arcát és rájuk ordított, - takarodjatok!

A fiúk futtában tisztelegtek és kiléptek az ajtón. Tíz perc mulva Severin őrmestert kiáltotta Nigoreanu kapitány, aztán Dan káplár nyergelt és alkonyattal elvágtatott Bender felé.

...Valami volt a levegőben hetek óta. Tulajdonképpen már az ősszel kezdődött, a hirtelen beállott, rövid kis ősszel s tél elején, de nem egyszerre, máról-holnapra, hanem valahogy... úgy ott lappangott, ért a dolog s aztán Kisenewtől Akkermanig lopódzott a hír, hogy eljött az Igazistenesek társasága és vége lesz most már minden rossznak a földön. Valami apostolféléjük gyüjtötte egybe a nyájat, valami éhenkórász csavargó, valahonnan a doftanai sóbányákból szökött, csodálatos módokon és akire a tekintetét vetette, az menten megtért, engedelmesen, az ő bárányai közé. Kalajevkától Karmasyig eljárt s le a vizen, végig, tán egész a tengerig - ha igaz - szelíd szavú volt, - mondták, akik hallották - puha beszédű. Sárkalyibáikba télire vackot vetettek a parasztok, rágták a málékenyeret s várták a csodatevőt, akinek gabona terem majd a lába nyomán, amerre csónakja elsiklik a vizen, halaknak rengetege támad s ő csak megy, megy és nem érez sem éhséget, sem szomjúságot, sem semmiféle testi kívánást, sem meleget, sem hideget, mert nem erről a világról való. S mire a rettentő szigorú besszarábiai tél leszállott rájuk, már úgy tudták mindenfelé: Istennek egyszülött fia volna ő, a kiszenvedett Krisztus Jézus jött el a földre mégegyszer, hogy megsegítené.

Hogy ördöngösök, azt a benderi pátriárka mondta egyszer egy vasárnapon és így hívták aztán őket, szerte a kis kaszárnyákban, erődökben, a papok és tisztek: ördöngösök.

- Szentek - mondták a parasztok kalyibáikban, - ugyan álljunk közéjük, az Úr Jézus Krisztus maga vezeti őket és elmúlik felőlünk minden nyomorúság. A földet magunknak míveljük majd, a halat magunknak fogjuk, a nyájat magunknak hízlaljuk, adót nem fizetünk, katonának nem állunk és eljön az Istennek országa.

- Ördöngösök - mondták a papok, tisztek és előljárók - a sátánnal cimborálnak, földalatti barlangokban szűz leányoknak tiszta vérét eresztik, lopnak, csalnak, rabolnak s az igaz hit és törvények ereje ellen törnek.

- Kommunisták ezek - mondta egy vasárnap délután, borotválkozás közben Brusevic, a zsidó káplár Bede Gáspárnak és a tükör előtt fintorgott, - szavamra mondom, kommunisták. Szovjetügynökök. Szédítik a népet - s röhögött. - A főszentjüket pedig szeretném látni. Biztosan jelesen végzett odaát az agitátoriskolában. Nagyon értik a módját. Ezeket egyébként nem nagy kunszt falhoz állítani. Egy darab szappanra kétszer keresztet vetek, hogy az most már szalonna, hát megeszik szalonnának.

A csodák pedig ráereszkedtek az emberekre. Még karácsony előtt történt, egy akkermani tüzér - névszerint Popu, - derék ember, szavahihető, egy éjszaka csak látja, hogy jön ám valami fényes fehérség által a levegő égen, egyenesen a posztja felé. Ahogy jött, jött közelebb, hát - Isten őtet úgy segélje, - maga az apostol volt, az ördöngös emberek generálisa. Hosszú, fehér inget viselt s mezítláb volt; ugy suhant lassacskán, arca sápadtas, szomorú s vörhenyes szakállába folyott a bajusza, mint a Krisztusnak. Kezében valami virágot tartott és avval megsuhintotta az egyik ágyú csövét, az Ursuét - így hívták az ágyút - aztán elszállt, ahogy jött a levegőn által.

- Bolond vagy - mondta Popunak a sergeant, mikor leváltották, - vagy részeg. Lehelj rám! - de Popu nem volt se bolond, se részeg és másnap, délelőtti gyakorlaton az Ursu nem akart elsülni, ilyet!

Hát Dumitraş szegény, a jó gyerek, a muzsikus - úgy tudott harmonikázni Dumitraş és olyan szép, szívet melegítő hangja volt, - most bent van szegény a kisenewi kórházban, reszket neki feje, lába, mindene, ezt meg mindenki tudja.

Karácsony éjszakáján állott őrségen Dumitraş az északi boltozaton és, amint ott állana, hát egyszerre csak elébe oson Ő és megáll előtte öt-hat lépésre. De Dumitraş nem hagyta magát, egy kis ital is volt benne, lekapta a fegyvert: stai. Un paş şi te pusc! Egy lépés és lövök! Az árnyék feléje tartotta kezét és lépett egyet. Dumitraş rásütötte a fegyvert. Jó lövő volt, biztosszemű, jókezű, láthatta: a szívén szaladt át a golyó. Az árnyék pedig csak jött, jött közelebb sértetlenül és a szemébe nézett erősen, avval eltünt. Dumitraş a falnak tántorodott és a fegyvert elejtette, a hideg verejték ellepte a testét és reszketni kezdett, azóta is ott reszket szegény a kisenewi nagy kórházban; szegény Dumitraş, az ügyes muzsikus.

Most ez a vihar? Persze, nyilvánvaló, hogy az ördöngösök csinálták, ki tudja miért. Az öreg Nikoláj maga sem emlékszik ilyen bolond időre, hogy husvét hete előtt mázsás hó essen s még hozzá megálljon a folyó, mikor már egyszer kiengedett. A nyár hosszú és tikkasztó volt erre, az ősz rövid és a tél megint hosszú és rettentő s rá ismét rövid tavasz után agyat forraló nyár következett. De ilyen még nem volt.

Vacsoránál, míg a forró zablevest szürcsölték, suttogva szaladt szét a hír, amit a karmasyi futár hozott - az is ott evett velük és rémület bujkált a szemében, - hogy Karmasyban az ördöngösök egyenesen felkeresték a papot és megmondták neki, hogy húsvét napján ők akarnak ünnepet ülni; összegyüjtik a népet mindenfelől és a tiginiai templomba viszik a csodatevő Mária elé, odarendelik mind a híveket, a többi templomokat bezárják és a papnak, ha nem tetszik, hordja el magát. A pap Bobulin kapitányhoz szaladt a dologgal és hát biztosan erről van szó a levélben, amiért most Dan káplár Benderbe ment az ezredhez.

Lefekvés előtt, hogy a megtisztogatott udvaron parancskiosztáshoz sorakozott az osztag, valami tikkasztó, egészen nyárias fuvallat ereszkedett alá; Gáspár odanyúlt egy hókupacba, már kásásodott a teteje, - bolond idő, két nap alatt elmegy a hó.

Gregorjeff hadnagy - zsinóros kis bundában, frissen, rózsásan állott a lépcsőn, egy legény a lámpát tartotta a feje felé - felolvasta az őrségeket és éles, asszonyos hangján imát vezényelt.

- Pentru rogaciune... descoperiţi!

Kalineanu, a napos sergent, feszes haptákba vágta magát és értelmesen, iskolás módon elémondta a Miatyánkot.

- Tatul nostru, cine ies in cer - mormogta utána az osztag és szívből az Istenre gondolt most mind a hetvennégy, - Miatyánk, ki vagy a Mennyekben...

Bent a teremben aztán csend lett hamar, valahogy elmaradtak ma a rendes kis vastag tréfálkozások, verekedések, káplári pofonok, minden, a pokrócok alá bujtak s csakhamar itt is, ott is horkolni kezdtek.

Gáspár előírásosan elrakta holmiját és aztán feküdt hanyatt az ágyában, az ajtótól jobbra a másodikban. Mellette, balról, Brusevic aludt, neki két takarója volt és Gáspár látta, hogy levetkőzik ugyan, de pokróca alatt szépen felhúzza megint a nadrágját, - az ágya mellé kancsó vizet készített, éjszaka ivott néha - és csokoládét rágott - hogy honnan szerezte! - Brusevicnek voltak ilyen rejtélyes ennivalói, néha adott neki is.

Jobbra tőle Todoran nevű, nagyon piszkos, rossz szagú fiú feküdt, ettől undorodott. Gyerekkora óta mindig a jobb oldalán aludt el, de most, itt, átszokott balra. Más ágyra kérezni restelte, elvégre Todoran is katona, meg ő is.

Feküdt Bede Gáspár s percre lehúnyta a szemét és így - egyenruha nélkül, - civilnek képzelte magát egy pillanatra. Szokta ezt csinálni és ilyenkor, - mint most is - érezte, hogy még nem katona. Még mindig nem eléggé katona!

Néha, ha így visszanézett - inkább éjszaka - az elmúlt nyolc hónapra, látta, - a civil eszével látta - hogy hogyan lett egyre katonább és katonább. Tudta, hogy mikor érezte először - de gondolkodás nélkül, csak reflexszerűen - hogy mi az a fölöttes és alantas, mi az egy vállzsinórral több, vagy kevesebb. Kolozsvárott, a hadtestparancsnokságon, mikor az őrnagy elé került, aki a beosztásokat adta... kint a szűk folyosón rengetegen szorongtak és, ahogy nyilt az ajtó, nyomták egymást befelé. Amint ő belépett a terembe, mögötte vagy nyolcan-tizen is beestek. Az őrnagy - deresfejű, szép szál ember, beretvált, az asztalnál állott, egyik csizmás lábát feltette a székre és nagyon dühös volt.

- Takarodjatok - kiáltotta magánkívül - egyszerre csak négy jöjjön. Ki innen!

Ő, Bede Gáspár, - pedig még civilben volt s szökésből jött, csendőrkézen, dacos érzésekkel és fölényesen - neki fordult az ajtónak és tovább ropogta a parancsot: - Kifelé! Csak négy jöjjön egyszerre! - El is restelte nagyon.

Most, ha visszanézett, úgy látta: ezzel kezdődött. Aztán... az első hónapban nem hordhatott bajonettet. S restelte. Hogy mindjárt az üres derékszíjjáról látszik: porosfülű. S örült a bajonettnek aztán. S játékok az udvaron, vasgolyózás és ostorosdi s egyebek, testi ügyességek - s Nigoranu kapitány, vagy Gregorjeff hadnagy állottak a középen és megdícsérték, aki jó volt: ez igen, ez aztán katona. S a szakaszbeliekkel együvé tartozott, pajtási s bajtársi érzése támadt velük szemben, valahogy múlott a fölénye is rendre.

Egyszer, még az elején, Gregorjeff hadnagy oktatta őket az udvaron. Gregorjeffet útálta amúgyis s ő ügyes volt, tornázott izmú.

- Így! - mutatta Gregorjeff hadnagy - ez a katona állása. Hasat be, mellet ki, vállat egyenesen, nem hátra görbítve. S az egész test kicsit előre dűlve, így. Figyelve, parancsra várva. Ez a vigyázzállás. Bede, kilépni! Drepţ! Vigyázz! Nagyon jól van! Nézzétek fiuk, így áll egy katona, nagyon jól van!

Jól esett. De valami nevethetnék noszogatta belülről és az irdatlan bakancsban a nagylábujját mozgatta. A Carmenből a torreador belépőjét fujta magában hangtalanul s taktusra mozgatta a nagylábujját a bakancsban, megcsúfolva betyármódon a vigyázzállást és a reglamát és kacagott a lelke, hogy Gregorjeff hadnagyot így falhoz állítja. De ez elmult valahogy és valami egyűgyű bakahumora lett - bár még húzódozva - s nagyon mulatott, amikor multkorjában éppen Dan káplár havat merített az összes bakancsokba és aztán alarmot harangozott. Huhh, hogy topogtak a fiúk, a keservit, Dan káplárnak a könnye is csorgott a röhögéstől.

És a játékokat - hiába - szerette. Amelyikkel felébresztették benne a versengést és amelynek a végén dícséret lehet. Pedig józan ésszel látta, hogy úgy idomítják, mint az állatot és hogy a versengés komolyabb végén káplári vállzsinór van jutalomképpen és a csip-csup kis dícséret egy rézmedáliává nőhet alkalomadtán. Igen - gondolta most homályosan - akkor lesz az emberből igazán katona, mikor már nem gondolkozik ezeken a dolgokan.

Az osztag már aludt. Bruseviç is hortyogott és most, hogy nem volt rajta a káplári kabát, sapka és a vonásai kihúzódtak, elpihentek, kis szeplős csernovici szatócslegény volt Brusevic káplár. A rosszszagú Todorannak egészen elédesedett a képe az álomtól és valamit motyogott nedves ajakkal - kint kp... kp... - felfigyelt - megereszkedett a hó, csepeg az eresz... bolond idő... - A túlsó sarokban egy ember feküdt, nyitott szeme valami csendes riadtsággal révedezett maga elé, nagyfogú, sápadt ember; a karmasyi futár. Fent a padkán égett a lámpa s alatta egy báránybőrsubán, fejét féltenyérbe vágva, könyvet betűzött Kulineanu sergent. Az ajka mozgott és mutatóujját jártatta a sorokon. Seszínű ritkás haját hálóba szorította Kulineanu sergent s pattanásos arca fénylett a disznózsírtól, amivel esténként megkente. Kulineanu sergentnek Gregorjeff hadnagy volt az ideálja, a könyv piros címlapját pedig már ismerte Bede Gáspár: Despre manicerelor elegante, din diferiti limbi compus, de Adolf Sternberg, poet. Az elegáns manérról, különböző nyelvekből összeállította Adolf Sternberg, költő. Ezt szokta olvasgatni esténként Kulineanu sergent, aki a leghíresebb pofozó volt messze környéken és mondják, egyszer a benderi Három kecskében úgy képen hajított egy trénőrvezetőt, hogy az megnémult.

... Másnap Nigoreanu kapitány semmit nem szólt, hogy menne be a papirokért s ő nem kérdezte. Nyomott volt a hangulat és várakozásokkal teljes. Hajnalban megjött Dan káplár az ezredtől. Levelet hozott és délelőtt a kapitány meg a hadnagy bezárkóztak az irodába. Aztán hivatták Severin őrmestert s később mind az altiszteket. De azok nem mondtak semmit a fiúknak, még Brusevic is visszahúzódott. Estére pedig páros őröket rendelt Nigoreanu kapitány, minden posztra kettőt és a faluba mozgó őrségeket és ezen az éjszakán Gregorjeff hadnagy maga vizsgálta a vártákat. Odabent ilyenformán alig maradtak, lefekvéskor huszonöten-harmincan, - közöttük Gáspár - s készenlétben aludtak, valami keveset, mert három óránként váltás volt.

De nem történt semmi. A fiú a faluba került harmadmagával éjfél után és járták a ragadós latyakot, a kutyák utánuk ugattak, a hó már csak a földeken és a háztetőkőn tartotta magát s a domboldalakról patakokban csurgott alá a lé. Másnap - vasárnap is - semmi. De a készenlétet tartotta Nigoreanu kapitány s ez valami, szinte kellemes, izgalmat hozott a kaszárnyába és Bede Gáspárt egészen maga alá gyűrte. Nem tudta ki ellen, mi ellen baktat éjszakánként töltött fegyverrel az idegen ég alatt, hasán táskával, puskája hegyén szuronnyal és áll durván rakott kőkerítések tövében, szemét a sötétségbe fúrva, mint egy rossz, szentimentális kép, micsoda giccs - katona a vártán - gondolta egyszer, de az egész dolognak a romantikája rendre bevette magát a vérébe, szívébe és tetszett ez a póz a fiatalságának.

Dan káplárt vallatták a fiúk imitt-amott, hogy tegnap éjszaka, mikor jött Bender felől, látott-e valamit, hallott-e valamit - nem, nem látott. Világos fejű, értelmes paraszt volt Dan káplár, Fogaras környékéről s csendőr szeretett volna lenni; jól viselte magát - nem, nem látott semmit. De mégis - jutott aztán eszébe rendre, addig faggatták - a sanginasai dülőt ahogy elhagyta, már közel a tiginai temetőhöz, mintha suhanásokat hallott volna a levegőben s halk sugdolódzást és a lova - Vifor - is felriadt, alig tudta tartani s nyerített, pedig szolgálatban sose szokott.

Hétfőn aztán beléptek húsvét hetébe és délelőtt Nigoreanu kapitány rászólt Bede Gáspárra:

- Bemégy Benderbe azért a papirért, a taligával - a hó már elment egészen és meleg szelek szárogatták a földet, - elmégy az állomási postára is, hátha van valami, de igyekezz, ne ülj oda sehol, alkonyatra itt légy.

Pénzt adott Nigoreanu kapitány s Gáspár befogott a taligába, elindult Bender felé. Egész úton egy lélekkel nem találkozott és délre a postán volt. Öt-hat levelet kapott mindössze, azokat a belső zsebébe tette, bement a városba, megvette a papirt és őgyelgett egy kicsit, korán volt még. Bement a Tatárka-sor sarkán a Három kecskébe - oda jártak - pár kispénze volt és berbécstokányt, fél liter savanyú bort parancsolt.

A kocsmáros - Fandopos, a görög, Hetetnyúzónak hívták a fiuk - odaült egy pohárral az asztalához.

- Mi ujság nálatok katona úr?

- Semmi apám. Élünk.

- Az is valami - ingatta a fejét a görög, ravaszdi kis kecskeszakállas feje volt s fél szemét hályog borította - az is valami. Hát húsvétkor befogjátok az ördöngösöket, mi?

A fiú látta, hogy a görög többet tud, mint ő s hümmgetett.

- Hát majd csak lesz valahogy - s várta, hogy hadd mondja. - Az emberek sose nyugosznak - bölcsködött a görög s kezét összetette a hasán, - mit érnek vele. Húsvétra összeszedik a népet Tiginában. S aztán? Húsvét vasárnapjára éppen, hogy csakazért is, kimegy a pátriárka Tiginába és ott fogja megszentelni az ünnepet. Tromfra tromf. Ha meg nem tetszik, hát akad katona is a környéken.

- Kevesen vagyunk - mondta Gáspár s figyelt, - hetvennégyen mindössze.

A görög nevetett.

- Hetvennégy, az sok fiam, mert az hetvennégy puska. Már pedig két csendőr elég egy falunak fiam, én tudom, nem vagyok mai gyerek. És lesztek többen is. Húsvét vasárnapjára lesztek többen is, nyugodt lehetsz.

- Hogy érted?

- Majd meglátod - s felállott a görög, bement a söntésbe, nem szokott túlságosan bizalmas lenni, tartotta a rangot és ez csak egy porosfülű.

Gáspár bekapta a maradék tokányt, kiitta a borát, fizetett s ment. A lovacska vigan dagasztotta a sarat hazafelé s három óra sem volt még, mikor elérte a sanginasai dülőt, ahol letér az út. Itt hosszú sávon, kerékagyig víz volt előtte, lehajtott a földekre, hogy megkerülje. Egyszerre! hangokat hallott... - mi az? - s mosolygott, de a torka összeszorult hirtelen: ő is? Éppen itt, ahol Dan káplár?... megállította a taligát, felállott és körülnézett. A dülő mögül két ember jött elé és Tigina felé igyekeztek. Az egyik alacsony, zömök, izmos ember, falubeli paraszt lesz, ismerősforma volt, a másik magasabb, sovány ember, sáppadtas arcán barna szakáll, bajúsz, reves csizma a lábán s halinadrág, testén hosszú oláh ing, derekán megszorítva a tüszővel és az egész ember valami olyan szép egyenletes méltósággal mozgott... Gáspár rábámult egészen. Ezek most elérték a szekeret és a magasabbik odaszólt - a szemét nyiltan ráemelte, mély kék szeme volt az idegennek, szomorú kék szeme és a hangja lágyan buggyant a bajúsza alól.

- Bună ziua... jónapot, katona úr - s erre a másik is köszönt.

Gáspár visszaszólt - ziua bună - aztán a nyaka közé cserdített a lovacskának, pillanat múlva beérte s elhagyta őket. Fél óra sem telt bele, az irodában lejelentkezett, megmutatta a papirokat; átadta a leveleket és kifogott a taligából. Az ebédjét - vizben főtt babot félretették, bement, megette azt is, csendesen majszolta, aztán beült az irodába. Nigoreanu kapitány már elment, Brusevic a karjára dülve szundított - beült az asztalhoz, kirakta a holmiját és piszmogni kezdett. Estefelé Brusevic felébredt és érdeklődött:

- Hallottál valamit odabennt?

- Semmit.

- Pedig lesz valami - mondta Brusevic közvetlenül, nem mint káplár, inkább kávéházi hangon mondta, - valami készül. Azt hiszem megerősítést fogunk kapni. - Brusevicnek jó szimatja volt.

Hétfőn éjszaka s kedden, szerdán, nem lett semmi. Csütörtökön reggel idegen parasztok kezdtek jönni kis csoportokban s megszálltak a falubelieknél, elárasztották az utcákat, tüzeket raktak a határban, asszonyostól, gyerekestől jöttek. Alkonyattal egy őrmesterrel husz ember jött Karmasyból s estére még három-három teljes szakasz az akkermani és kalajevkai laktanyákból. A fiúkat az istállókban s szinekben, a raktárban szállásolta el Nigoreanu kapitány s vegyesen állították össze az őrségeket minden osztagbeliekből.

A parasztok gyűltek, egyre gyűltek, éjfélre megtelt a környék s a tüzek körül ültek és duruzsuló zsoltárokat énekeltek, a hangjuk panaszos volt és fenyegető, mint az éhes farkas üvöltése, soványak voltak, rongyaikat szél tépdeste s mikor kelt a nap, lobogó szemüket felé fordítva imákat mormoltak és a hangjuk egybe folyt és körös-körül elborította zúgásával a hajnalt.

Nigoreanu kapitány pedig szigorú parancsba adta, hogy megszólítani nem szabad senkit, ingerelni, csúfolódni, akit kérdeznek, ne feleljen, akit meglöknek, menjen odébb és fekete kávét főzetett s deci rumot kaptak fejenként és mentek, ballagtak kettesével, négyesével az áradatban s nem szóltak senkihez és hozzájuk sem szólt senki és néha imitt-amott szembe néztek velük, de a nézésük nem volt gyűlölködő, csak úgy nézték őket, a katonákat, mint a levegőt. És mindegyiknek a szeme mintha annak ez embernek a szeme lett volna - gondolta Gáspár - és kereste azt az embert, szerte kutatott a tömegben, de nem találta. És erősen, komolyan lépdelt közöttük - katona vagyok és parancsra várok! - és nem tudott aludni a váltás alatt sem, csak feküdt és a rettentő kórusok imája zúgott, zakatolt agyában.

Nagypénteken sem történt semmi, eltelt rendesen, zavar nélkül s már a vére - úgy érezte - megforrósodott a várakozásban. Nigoreanu kapitánynak a pipa ki nem esett a szájából, Gregorjeff hadnagy három napja nem borotválkozott és a levegőben tűrhetetlenül, szinte szagolhatóan, tapinthatóan kavargott a várakozás: legyen már valami. A népek gyűltek, egyre gyűltek, messze Akkerman felől valami háromszázan érkeztek templomi zászlóval, fennen énekszóval és Gáspár az emberét kereste köztük, de nem találta és eltelt az éjszaka is és hajnalban azt mondta Brusevic: ma kezdődik a dolog.

Húsvét vasárnapjának reggelén egy kalajevkai szakasz maradt a kaszárnyában Dan káplárral, Nigoreanu kapitány a falun kívül, a benderi országúton állott le a másikkal és a karmasyi, meg a többi fiúkkal, a tiginai osztag a kis kupolás templom előtt vetette meg a lábát Gregorjeff hadnaggyal, aki mára megborotválkozott, kipucolkodott és egyik cigarettát a másik után szívta. Nyolc óra lehetett s két teljes órát állottak a templom előtt.

Karhatalom - gondolta Gáspár - karhatalom. Karhatalomra vagyok vezényelve. Töltött fegyver a vállamon, negyven éles a táskámban, szurony a puskám hegyén. Karhatalom! - s szemben velük gyűlt a nép csendben és szinte mozdulatok nélkül, tiz óra felé már az orruk hegye is összeért. - Hátrább! - kiáltotta Gregorjeff hadnagy és korbácsával a csizmaszárára vágott - hátrább emberek, vagy... Eh!... Osztag vigyázz! Tiz lépést előre! És tiz lépést tettek előre, pontosan, dobbanva, keményen, mintha semmi sem lett volna előttük és az emberek hátrébb szorultak, zúgolódás nélkül.

- Karhatalom - gondolta Gáspár, úgy kavargott benne, a kialvatlan fejében - katona vagyok. Lázadás! Az ország címere a derékszíjjamon, hehehe... és védem a ... a trónt, oltárt és hazát... idegen trónt, idegen oltárt, idegen... Istent... idegen Istennek a húsvétját, deeee... szóval, a társadalmi rendet! Nem én! Katona! Ez is katona, az is katona, amaz is katona. Egy osztag. Vezényszóra... - huhh, benne volt a százszor elcsinált mozdulat - Drepţ! Gata!... Vigyázz! Kész! Cél! Tűz! Nincs az a gép, amelyik olyan... - és az embert kereste, de nem találta. Ahogy sokáig nézte, nézte, összefolytak, mint a víz ... nincs külön arc, magasabb homlok, vagy ferdébb szem, kisebb száj... Tömeg.

Tiz órakor a benderi országút felől valami morajlás indult. A templom kupolás tornyának ablakából eltünt egy fej és perc mulva kulcs csikordult a templom kapujában. Kicsit nyilt az ajtó és a pap kilesett rajta - mefisztó-szakállas, fekete pap, ismerte Gáspár, kilesett, sáppadt volt és alvatlan, Gregorjeff hadnaggyal váltott pár szót, a hadnagy idegesen legyintett s a pap eltünt.

Az országút felől erősödött s jött, jött erre a morajlás. Elől egy szakasz kisenewi tábori csendőr jött - lovascsendőrök - mögöttük a benderi pátriárka kocsija, aztán ismét csendőrök, két szakasz benderi lövész s mögöttük két oldalt Nigoreanu kapitány az embereivel. A menet hirtelen letért az útról, oldalt bekanyarodott s szemben állt a tömeggel. A csendőrszázados a kocsihoz lovagolt és valamit beszéltek. A pátriárka - erős, testes ember, ősz, mézédes arcú, de kemény, szúrós szemű, - felállott a kocsiban és magasra tartotta kettős aranykeresztjét.

- Igazhitű emberek! - kiáltotta. - Ide nézzetek, a kereszt jelét hozom nektek ezen a napon, amelyen Krisztus urunk feltámadt. Gyertek utánam a templomba, hogy kinyilatkoztassam az igét, mely adatott!

Az emberek álltak, láb, láb mellett, fej, fej mellett, váll a vállon. Gregorjeff hadnagy cigarettára gyujtott és Gáspár látta, hogy vékony ujjai reszketnek, kezében elalszik a gyufa és Kulineanu sergent odaugrik, tüzet ad.

A tömegből most egy alak emelkedett ki - Gáspár előre meredt... ez az! és mintha az idegen az ő szemébe nézne - utat engedtek neki és egészen előre jött, megállott és két karját valami nyugodt, erős mozdulattal széttárta.

- Emberek! - a hangja nem volt olyan nagy és csengő, mint a pátriárkáé, de nyugodt és biztos - emberek! Az igét én hoztam nektek. Aki a feltámadott Krisztusnak igaz embere, az követ. Menjünk be a templomba, hogy megszenteljük a húsvétot.

És elindult. A tömeg mint egy ember mozdult meg mögötte - Istenem - szaladozott Gáspárban a pillanatnak századrésze alatt - ez az ember és ezek itt mind csak ez alól a borús ég alól... e titokzatos folyó körül nőhetett ki a sovány föld méhéből ez a nyáj és nincs, nincs, nincs egy arc, egy külön arc, csak összefolyva így az egész nyáj... - előttük az ember, jött, jött és mögöttük mind... mellette Todoran állott és összevacogott a foga és mozdult a lába, hogy utat engedjen - Domnul Isos Cristos - súgta - Jézus Krisztus úr ő - s már előtte állt és az osztag megreszketett, valami borzongás futott végig s szinte indultak már mind a lábak, hogy engedjenek a szeme nyugodt nézésének... - Ebben a pillanatban hátul valaki követ emelt és közéjük dobta! Gregorjeff hadnagy arcán véres csík futott végig. Eldobta a cigarettát. Kardot rántott. Már mozdult a szája. De valahogy hang nem jött ki rajta. S akkor Kulineanu sergent két kezét magasra tartotta és tüzet vezényelt! És Gáspárban a várt hangra elindult a betanult mozdulat. Gondolkozás nélkül, a hanggal egyidőben, elindult a mozdulat, amelyet parancsoltak. De csak egy lövés esett. Az övé. Az ember a vállához kapott és megtántorodott. Gregorjeff hadnagynak habzott a szája. - Tűz! Tűz! - A következő pillanatban eldördült a sortűz s a kisenewi csendőrök a tömeg közé lovagoltak. És most jött meg a hangjuk, sírás, jajveszékelés és irtó káromkodások visongtak szerte. Nigoreanu kapitány szuronyt szegezve jött a hátukba, félóra alatt megtisztult a tér, a sebesülteket, foglyokat, pár halottat a laktanyákba cipelték, megkondították a harangokat, ötven-hatvan óvatos beóldalgott a templomba - és a pátriárka az oltár elé lépett.

Az embert az irodában vallatta a csendőrszázados - vállába kapta a golyót - és délben, mikor ebédre a parancsnoki házba indultak, Gáspár arra ment, mosdani igyekezett a kúthoz, Nigoreanu kapitány rászólt:

- Fiú, hé! Igaz, hogy te lőttél egyedül? Elsőnek?

- Igaz, kapitány úr.

- Jól van, derék gyerek vagy. Őszre talán bemehetsz a káplártanfolyamra.

A csendőrszázados odaszólt: -

- Jó kötésű gyerek.

És Gáspár állott. Jól esett. Dícséret. Fellebbvaló. Katona.

- Hanem - elfutotta a méreg Nigoreanu kapitányt - a bandát majd ellátom. Csürhe! - és egészen veres lett - állani, mint a barom? Azt a - s trágárat káromkodott. - Hát katonákat nevelek én itt, vagy disznócsordát?!

És Bede Gáspár nem érzett semmi emberit. Semmit. Karhatalom volt, minden rendben van. Katona! Parancs, parancs.

A toronyban most délre kondítottak s a hang tompán szállott át a rongyos felhők alatt és amint látta: elmehet, valami önkéntelen szolgálatkészséggel a húsvéti köszöntést mondta, harsány jókedvvel, ahogy szokás.

- Christos a înviat, domnu comandant! Krisztus feltámadott, parancsnok úr - s feszesen tisztelgett.

Nagoreanu kapitány bólintott s rámondta a mondást.

- Adăverat ca a înviat! - igazán feltámadott.

És a húsvéti harangok zúgtak a megenyhült égen által, Christos a înviat... Christos a înviat...