Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 5. szám

Gelléri Andor Endre: FARSANG

Bresztovszky Edének

A téglagyárból kiálltak a magos és szögletes gyárkémények, a füst lompos lihegése nélkül. Az agyagbánya és présház között vonuló drótvezetéken hóval, jéggel rakodottan, dermedten lógtak a vascsillék. Néha egy-egy sovány alak mászott végig a teljesen kihalt és leállt téglagyáron. Mindenfelé munkásházak rendetlenül épült csoportjai húzódtak. Egyiknek valami öblös vascső volt a kéménye, de a negyedik napja nem füstölt; a másiknak a kéményét félig elhordta a szél: innen se pöfögött elő a füst. Se szén, se munka, se ennivaló harmadik hónapja. Maga a téglagyár gondnoka is ágyban fekvő, súlyos beteg volt ősz óta. A tüdejét köpte. A gyáriak nem szerették, nem is szánták, sőt néki rótták föl, hogy betegségével csak akadályozza azokat a munkákat, amiket egy egészséges gondnok a télvíz dacára is elvégeztetett volna a szűkölködőkkel.

Ugyanekkor, a pirosbetűs naptárak szerint farsang volt. Álarcosokat már nem igen lehetett látni: csupán a papirüzletek kirakata mögött tombolt a farsang; a lila orrú mandarinok, ferdeszemű muzsikok s gyapjas hajú négerek álorcái ott busongtak eladatalanul, spárgára akasztva királyok, hősök és bolondok maskarái között. A gyerekek bámulgatták őket, de az árak olyan magasak voltak, hogy csak a szemük telt meg velük.

Furcsa farsang volt: az egyik uccai padon, azt hitték, huncutságból teteti magát holtnak egy fekete kendőbe burkolt anya, karján a dermedt csecsszopójával. Azt hitték, valami álarcos mókája az is, hogy úgy feküdt a folyó kemény jegén, szétloccsant fővel, mintha hivogatná a parton bámulókat: csusszatok csak hozzám, nézzétek, milyen szép maskarám van ... s csendesen megmutatná nékik szétloccsant, fagyos velővel fröcskölt fejét. Nem hiányoztak a fára akasztott bábuk se, akikkel a részegek hajnalban eljátszottak, élcelődtek s éltették a halálnak áldozatul akasztott farsangi bábut. A város legszebb sétahelyén, egy üveges fáról, hosszú, kettősre hurkolt spárgán öreg ember lógott. Sipkája bolondul félrecsapva, a szél elég vidáman lóbálta ... de dermedt kezei s a nyelve ... brrr, valaki, valami elrontotta ezt a farsangot idén.

Közben a téglagyáriak közé egy bizonyos Tir nevű, mindenkit lepipáló beszédű, ezer mesterséget próbált fickó keveredett. Nemrég jött, nem is azért, hogy munkát vállaljon ... inkább csak úgy benyitott ide és oda is. Az embert megkínálta hol bagóval, hol rendes dohánnyal s ártatlan pofával kezdte faggatni a házigazdát, mit gondol, meddig mehet ez így? Például tudta ez a Tir azt, hogy enyhébb napokon még volna valami munka: ilyenkor, beszélte, szokás a robbantott, de eső miatt otthagyott agyagot belapátolni a csillékbe s fészer alatt elraktározni; ilyenkor, mint mondogatta, a gyári kőművesek kifalazhatnák az öreg, kiégett kemencék belsejét, javítgathatnák a munkásházak falát, kéményét és cserepezését. A lakatosműhely is mehetne, mert nézzenek csak szét: mennyi kocsi hever kerék nélkül; a sínek mindenütt megvannak pattogva; mióta kellenének az új gyári vaskapuk ... s a bognárok is dolgozhatnának a tégláskocsikon, kerékagyakon ... az asszonyok pedig a cserepezéshez szükséges léceket szögelhetnék s jónéhány ember gipszfigurákat önthetne: törpéket, manókat, virágcsokrokat, amiket tavasszal oly szép számba vásárolnak a kertek részére.

No lám, lám, elhitték néki, mert más is mondta, hogy lenne munka, csak akarná a gyár, csak merne beüzenni a központi irodába az a nyavalyás gondnok úr.

Mindenütt lelkesedtek ezekre a hírekre: de hát csak hír volt ez is, mint a többi ... kélt, szállt és eltünt. Az éhinség meg nőlt az elégedetlenséggel. Ez a Tir folyton Kínáról mesélt nekik, ahonnan nemrég érkezett vissza, ahol ő valami tábornok titkára volt egészen addig, míg a tábornokot föl nem kötötték, mert lopott a nép pénzéből. Olyasmit mondott, hogy Kínában már nincs szegény ember ... a kínai bankárokat talán fél évvel ezelőtt egy olyan hajóra cipelték, ahol csupa őrült matrózok és hajósok teljesítenek szolgálatot. S ezek az őrjöngő matrózok nekivágtak már a bankárokkal az óceánoknak s addig bolyongnak kísérteties hajójukkal, míg a bankárok nem állnak napokon át féllábon, mint a gólyák és nem sírnak a félelemtől, nevetnek, mint az őrültek.

Úgy tudta ezeket, nagyokat röhögve, elmondani, hogy a hallgatók is nevetésre fanyalodtak, olyan találón ütötte mindenben a szöget a fején, hogy szívből megkedvelték. Öreg szlovákok, románok ültek körülötte s asszonyok tódultak hozzá pislogó gyerekeikkel. S annyira föl tudta őket mesélgetés közben nevetve heccelni, hogy az egyik hajnalban a középső kemencébe mindenféle alakok szállingóztak be lopakodva. A kemence mélyén, egy lámpás alatt ült Tir, körülötte mindenféle farsangi holmik: angyalszárnyak vegyítve kacsa- és libaszárnyakkal, két-három igazi halotti koponya, aztán színpadi hóhérpallósok s a háta mögött egy akasztófa, a lábától meg nem messze egy koporsó. Ő maga már piros, cafatos ruhába volt bújva s a fején is valami piros, lyukas sipka búbolt. Aki beljebb lépett, látta, hogy hátrább, a parázsló kályha mellett, két gyári lány ül s holmi emberalakú bábunak éppen a füleit varrja a helyére. Mikor ezzel megvoltak, nagy veres bajuszt ragasztottak az orra alá: ilyen nagy veres bajusza csak a beteg gyári gondnoknak volt.

Tir pedig hol ennek adott egy piros hóhéri ruhát, hol amannak fekete halál ruhát: mint magyarázta, az alacsonyabbak lesznek a kis halálkák, a közel két méter magas Sztahora kocsis: a főhalál. Ennek a Sztahorának a gyászköntösére fehér olajfestékkel ki volt pingálva a halál elképzelhető bordázata is. A koponyák ketté voltak törve s egy lyukba fűzött spárgával összeköthetők. Így aki halál lett, elől s hátul is burkolhatta magát a halotti maszkkal, aztán Tir ezt masnira kötözte rajtuk és rendben voltak. Lassan beöltöztek valamennyien: a gyászpofák között vérveres hóhérok és fehérleples angyalok mászkáltak, szárnyukat féltve. Maga az ördög föltűzte két kecskebak szarvát s mindenféle arcokat vágott a viháncoló angyalokra. Csak a főangyaloknak jutott szép széles szárny; a kisebbek s a gyerkőclányok: kacsa- és libaszárnyakat kaptak. Aztán megjött egy Angelov nevű kékfestő legény, akit Tir Jézusnak szánt. Szőke volt csakugyan, egy kis kenyeret majszolt s szótlanul Tir mellé húzódott, aki éppen Tusák bácsinak magyarázta:- Csak a halotti éneket húzni, lassan, szépen, panaszosan ... Az öregen óriási harmónika lógott s most elkezdte mozgatni.

Künn sápadt fény jelentkezett az égen; a házak ébredtek a virrasztásból: az árnyékok áttetszőbbekké váltak, a csillagok egymásután halványodtak el. De a hold sarlója félgörbe, ködbe takart ezüstdarabként még látszott ... a Nap már éledt s mint egy messzi, óriási lámpás tette világosabbá a világot.

A panaszos gyászdal nyújtott szavára kilépett a menet. Egy kordén fekete koporsó feküdt: a jobb oldalán az állt: a gyári ... a másik oldalán: gondnok úr ... Két csúf pofa a bitót cipelte s mögöttük kis és nagy halálok, pallosos hóhérok s hátul a vezérkar: Tir, a főhóhér, Sztahora,a főhalál és Jézus töviskoszorúval a fején. Mögöttük három angyal lépdelt.

Aztán innen és onnan is anyák és férfiak csatlakoztak hozzájuk: a gyerekek sírva fakadtak, a férfiak levett kalappal haladtak utánuk. Az elnyújtott halott nóta beszállta a gyárat s néhány öregasszony reszketeg hangon énekelte is.

Most megerősült a harmonikaszó, most fölsírtak az asszonyok s férfiak gyászos hangjai. - A bitót letették a földre, szemben a gondnoklakás ablakaival ... négy hatalmas szöggel beleverték a fagyott földbe ... két boszorka kivette a koporsóból a bábu-hullát s a hóhérok a bitó alá cipelték. Most a kishalálok megdöngették a gondnoklakás ablakait: a függönyök szétfutottak s az egyik ablaknál megjelent a beteg gondnok ijedt arcú felesége.

- Ne éheztessen bennünket az urad! - kezdték a kiabálást.

- Ha jó nektek enni, mi sem vagyunk állatok!

- Munkások vagyunk, munkát akarunk!

- Falaztassa ki velünk a kemencéket ! - kiabálta az a hóhér, aki kőműves volt.

- A vaskaput miért nem csináltatod meg? Miért vagy nyavalyás? - a lakatos hangja volt.

Valamelyik boszorka fölkiáltott: - Én nem mosok többet nálatok!

Tir csöndet intett s a bábu nyakába akasztott egy táblát: - Itt nyugszik a gondnok -, ez volt rápingálva.

Most kinyilt az ablak s kihajolt rajta a gondnok felesége s kimerült hangon azt kiáltotta: - Ki lesztek vágva valamennyien! - szavait kísérő lélekzése mint a füst röpült elő a szájából s idegesen reszkető orrlyukaiból.

- Bánja a szamár -, feleselt oda neki egy aprótestű halálfő -, többet akkor se éhezhetünk.

- Majd ki fogják dobni az uradat a temetőbe! - csengett valamelyik lány hangja.

Többen, seprőnyélt tartó vénasszonyok, egészen meglapult csendben voltak. Bámulták a kiáltozókat, mintha nem is igen akarnák hinni, hogy szabad az ilyesmiket odakurjantani a gondnoknénak. Arra gondoltak, hogy nyilván azért merik az emberek, mert úgy néznek ki, mintha az égből, vagy a pokolból valók lennének; tessék, amott maga Jézus kiáltoz valamit mérgesen. S a pityergős Bárkis Máriát mi más bírta arra, hogy azt sivítsa: - Éljen! - mint az a két széles angyalszárny, amit meg-megrázott a fujdogáló szél.

- No, húzzátok föl! - parancsolta Tir.

De most mintha veszekedés támadt volna: a hóhérok már emelni akarták a bábut s a hosszú halálos Sztahora is kiáltotta: - Podgy szem! Podgy szem! ... de az angyalok még védték a tíz körmükkel a gondnok bábuját és össze-vissza sikongattak kegyelemért Jézus felé.

A gondnok felesége elképedve becsapta az ablakot s lezuhantatta a faredőnyöket.

Jézus hátat fordított az egész társaságnak. Elhúzódott a magas hóban, mint aki nem akar se látni, se hallani ilyesmit; úgy gondolta, néki nem illik ott lenni, ahol valami halál esik, mert ő a halál legnagyobb ellensége, ő az örökkévalóság.

A bábu most magasba lendült. Míg ez történt, sokan a félelemtől előre osontak; vacogtak attól, hogy tavasszal majd számonkérik, ki volt ott az akasztásnál s kemény szavak kíséretében kikapják a könyvüket. Másoknak farsangi játék volt, amiért nem is szabad a gondnokúrnak nagyon haragudni, mert mit tegyen az éhes ember? Üljön egész télen át és búsuljon? Most legalább nevet egy kicsit az urak kárára: nem lesz ebből semmi baj.

Csak Tir és Angelov tudták igazában, hogy mit esznek. Ők is játékosak voltak azért, de mégis számítottak rá, hogy ez majd belekerül valamelyik újságba, valami író szépen kiszínezi ezt s kijönnek a missziós hölgyek és legalább leves és főzelék lesz néhány hétig.

De most kinyilt a gondnoklakás ajtaja: egy öreg bejáróné jelent meg; kezében prakker volt s a düh nem engedte, hogy beszéljen. Csak tódultak s nevetve félretolták az ajtóból.

A belső szobában már hajnal óta fulladozva hánykolódott a gondnok.

A felesége fölindultan megint a széles legyezőt kapta elő s lihegve hajtotta a beteg tátogó szája felé a levegőt.

A legyező hajlott, bókot, de a gondnokné karjai csakhamar fájni kezdtek: lehúnyt szemmel, lihegve abbahagyta.

Most koppanva fölnyilt az ajtó, csoszogás verődött be s a betegszobába elsőnek lépett be a halál.

Aztán a nyilt ajtón át szelíden Jézus közelített, mögötte angyalok áradtak s utána kíváncsian a többiek.

A gondnokné fölismerte őket, a legyező után kapott és fölsikoltott: - Legyezzétek, legyezzétek, mert megfullad!

Valóban: a gondnok, arcát eltakarva a maskarák elől, alig lihegett már.

S a lányok angyalszárnyakat kezdtek törni; két hóhér már a pallosát lengette zúgva. Mindannyian legyezetek megrettenve: izzadt a pokol és a menny a kicsiny szobában; az angyalok szeme fájt, Jézus szédült, a halál lihegett.

A gondnok dermedten feküdt az ágya mélyén s csak zümmögőn hallotta az angyalok pihegő bíztatását: - Ne féljen, gondnok úr!

Mikor félve kinyitotta a szemét: meglátta felesége kibomlott haját, a suhogó furcsa legyezőket s a jövevények kipirult, álomszerű arcát. Vacogva intette nékik: elég már.

Erre az angyalok fele az ablakhoz tódult, a többiek köréje gyűltek és mosolyogtak rá. Jézus leült az ágyára fáradtan.

- Tessék megbocsájtani, de farsang van, gondnok úr - mondta távolmaradva az ágytól a hosszú Sztahora, a halál maskaráját oldozgatva magáról.

- Kicsit tüntettünk, gondnok úr, de nem tudtuk, hogy ilyen rosszul tetszik lenni - szólalt meg Jézus.

- Majd meggyógyúl - így beszéltek hozzá az angyalok.

A gondnok komolyan vizsgálgatta őket. Hol közeledtek feléje, egy-egy tört angyalszárnyat emelve föl a padlóról, hol távolódva elvesztek az ajtó mögött.

Most Jézus búcsúzott tőle hajlongva. A gondnok megfogta a kezét és fölsóhajtott.

S a megtépázott csoport aláereszkedett a kihalt bányán: elől a puha hóban halkan haladtak az angyalok; a vérvörös hóhérok közé elkeveredtek a boszorkák s a fáradt, éhes alakok visszaszállingóztak a hideg, kihűlt munkásházakba.