Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám · / · I. Szemlér Ferenc: BRASSÓ

I. Szemlér Ferenc: BRASSÓ
1. Corona

Állítólag Salamon király járt erre bujdosásában s üldözött életét valami közeli barlangba rejtette. Koronáját, talán hogy a hívságokról való lemondás szimbóluma legyen, egy ledöntött törzs csonka tönkjére helyezte barlangja elé. Ez a város címerének mondája. A címer kék mezőben fatörzs, amelyen királyi korona nyugszik. Brassó pedig, amelynek latin neve Corona, németül Kronstadt, úgy nyugszik a Barcaságból kinyúló hegyek törzsén, mint maga a címer koronája. A tatárjárás előtt még kinnfeküdt a hegyek bejáratánál, Óbrassó öreg temploma még látta a tömpeorrú harcosokat, de később a bölcs szász mesterek a hegyek közé húzódtak s vastag fallal kerítették a Belvárost, ahonnan aztán Weisz Mihály üzengetett az ostromló Báthory Gábor fejedelem őnagyságának.

A város most már ismét kiömlik a mezőre, új telepek keletkeznek északra, nyugatra, keletre, de a Belváros emberei megmaradnak a réti várfalak vonta határon belül. Inkább megmászatják házaikkal a Honvédtető, Fellegvár, Csigahegy meredek oldalait és hűek maradnak a holt mester-apák hagyományaihoz.

Weiss Mihály emlékét őrzi a róla elnevezett ucca, amit a román városkormányzás sem változtatott meg, a hajdani vár emlékét a romokban körbefutó várfal, amit azonban csak a mind gyakrabban idevetődő idegenek bámulnak meg, az egykori szász mesterek erős vaskapcsú társadalmának mása pedig a mai szászság. Ma is a Belvárosban laknak és Óbrassó kilométerekrenyúló falusias uccasoraiban s a megszerzett állásokat nem adják ki kezükből. Aki később jött, magyar vagy román egyaránt, az csak a külső városrészekben kapott tanyát, mert hiszen a szabad szász városban csak a szabad szász polgárok lakhattak, minden más szabad-munkás, vagy zsellér csak a várfalon kívül telepedhetett meg. Így lassan elhatárolódtak a városrészek, Óbrassó és Belváros szász (a Belvárosba később természetesen beszivárgott jó adag magyar, román és zsidó elem, különösen kereskedők), Bolonya magyar és Bolgárszeg román színezetet kapott alig észrevehető más árnyalatokkal.

Az ősi bélyeget a város arcára természetesen a szászság nyomta, talán örökre letörölhetetlenül, pedig a 21 százaléknyi szász mag köré 37 százalék magyar és 34 százalék román test növekedett. Ám ez a mag nagy, erős, szervezett és állandó egység, amely kultúrában és gazdasági erőben messze felülmulja a melléje nőtt, de sohasem annyira állandó és mozdíthatatlan nemzeteket.

E szász kereskedők és iparosok unokái alapították a Schiel-gépgyárat, melynek az állam milliókkal tartozik, vagy tartozott, ugyanők a Scherg roppant posztóüzemét, ahol a hadsereg ruhája készül s övék az a Hesshaimer cég, aminek egyik társtulajdonosa szónélkül kölcsönzött ötven milliót az ingadozó legnagyobb szász pénzintézetnek. Gyárak, üzemek, bankok születtek, amelyek a kapitalisztikus termelés nemzetköziségét jellegzetes szász színezettel vonták be, mert irodáikban és műhelyeikben csak szászok dolgoztak és jövedelmeiknek jelentős része szász kulturális célokat szolgált. A Brassót környező szász falvak ereje azonban nem szívódott fel e központi tömegbe, megóvta őket a helyhez való ragaszkodás csodálatosan fejlett hatalma és ma a satnyuló falusi élet helyett Brassó közelében virágzó szász közösségeket találunk, ahol saját villanyt termelnek, saját vízvezetékeket építenek és saját erejükből létesített előlegezési egyesületeik az összesség súlyával állanak az esetleg megingó egyes ember mögé.

Mert ezek a szász iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok, gyárosok, munkások vagy földművelők sohasem felejtik el, hogy egy törzsből valók s hogy századokon át csak úgy maradhattak meg nemzeti érintetlenségükben, ha mindig és mindenütt váll váll mellett haladtak. És hasonlóképpen nem feledkeztek meg arról, hogy ugyanabból a nemzetből származott nagy reformátoruk, Iohannes Honterus, akinek szobra büszkén hirdeti, hogy az első nyomdát ő alapította Brassóban. Ha pedig Bach vagy Beethoven muzsikája zendül fel a Fekete Templom templomi hangversenyein, akkor a szász társadalom ünneplőruhát ölt és zsufolásig tölti a gót templom ősi padjait, azét a templomét, amit a még katolikus szász ősök építettek.

A zenének tipikusan germán szeretete lobog ebben a reális, józan fajban és a muzikalitás született vágyát végtelen variációkban éli ki. Filharmonikus egyesülete, dalostársaságai és az évenként rendezett számtalan koncert jelzik e kultúrtörekvés magas fokát. Koncertjein a leghíresebb külföldi zenészek szerepelnek és mikor a Honterus gimnázium hatalmas aulájában Dohnányi és később Bartók hangversenyeztek, az egységes tömegben felvonult szászság között alig-alig lehetett a magyarokat észrevenni. Jellegzetes tünet, hogy az azóta a budapesti és bukaresti rádióban énekelt és Bukarestben a királyi család előtt szerepelt magyar Tutsek-nővéreknek éppen ők szolgáltatták a legelső közönséget.

Az erdélyi szász-német irodalom legjelentősebb folyóirata, a Klingsor is itt jelenik meg, szerkesztője a külföldön is ismert Heinrich Zillich. Brassóról írta meg legújabb regényét az itt született Adolf Meschendörfer és Brassóban látta vendégül nem egyszer a szász írótársadalom az erdélyi magyar írókat. Itt élnek legjelentősebb festőik Hans Eder és a Budapesten is jólismert magyar származású Mattis Teutsch János, akik a legmodernebb irányzatok követői és a szász társadalom nem vonja meg tőlük erkölcsi és anyagi bíztatását.

De mindezek mellett egyáltalán nem szeretetreméltó nép. Nem keresi más fajták szeretetét. Jól megvannak egymás között, nem szaporodnak túl, hogy anyagi kereteiket szét ne feszítsék, de nem is csökken a számuk. Minden városuk és minden közösségük egy-egy jólkerített vár, ahova az idegen csak úgy juthat be, ha minden nemzeti ruhát lehányt magáról. És minden városuk koronája Brassó, az ősi Corona, melynek körbefutó falai ma is azt a régi várat zárják körül, ahonnét Weiss Mihály tárgyalt saját ereje tudatában az ostromló fejedelemmel.