Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 20. szám

SZABÓ PÁL: BOLDIZSÁR BAJBA KEVEREDIK

Már akkor észrevette, hogy baj van a lábbelivel, mikor a templomból kifelé menet valaki a sarkára taposott és a csizmája olyan nagyot reccsent, de nem nézett volna hátra az egy világ-világért, csak fejével biccentett a papnak köszönésképp és kifordult a templomajtón. De le se nézett. Vallásos ember volt pedig és most mégis arra gondolt, hogy jobb a nagy bizonytalanság, mint a bizonytalan való. Mikor meglátta a perselyt a cinteremben, nagyobbakat lépett és lesietett a lépcsőn a többiek között.

A lelke legmélyén egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy baj van, baj van. A féllábával mintha sekélyes vízben gázolna és olyan könnyű, olyan hűs a bokája körül valami... De az is lehet, hogy a félcsizmába ma reggel nem húzott vót kapcát, mert most a lábaszára benne olyan furcsán, de olyan ijesztően trombitál...

Agárdi komája odasomfordált mellé a templomudvaron, valamit titkolózva sugorgatott a hónaalatt.

- Nízze csak komám, a templom közepén elhagyta kend a csizmája talpát. Mondom, én csak felveszem mán...

Vigyorogva húzta elő a talált holmit. Bíz az csakugyan levált sarkostúl, patkóstúl, cakk-pakk.

Boldizsárnak majdnem kicsattant a szégyentől az arca, de azért foghegyről kezdett beszélni vele:

- Vajjon! Csakugyan én hagytam vóna el?

- Csakis. Meglátszik az a csizmájáról a komámnak. Mert, teszem azt, ha én hagytam vóna el, akkor meglátszana az én csizmámon, nem igaz?

Boldizsár iszonyodva fújkálta az orrát.

- Az ám ni! Inyes a pokolravaló - nézett hátra és fanyalogva nyúlt a csizmatalp után.

Hónaalá csapta, nem köszönt a templom előtt senkinek, csak hazasietett. A gyerekek az uccán eleinte bámészkodva ódalogtak utána, majd csomóra verődtek s kiabálni kezdtek:
 

Egy fél csizma, egy fél csizmaszár.
Egy fél csizma, egy fél csizmaszár.
 

Némi dallamos ritmust kevertek bele s ez úgy hallott a vasárnapban, mintha egy antik óra billegetné sétálóját a falu fölött.

Majdnem futva ment be az uccaajtón. Ahogy beért, úgy vágta földhöz a zsoltárt a pitvar közepén, csak úgy nyekkent. Dühösen nézegette a csizmatalpat, de odakondította azt is. Legyen már egyszer tisztába mindennel...

A felesége csípőre rakta a két kezét és neki átánkodott:

- Tán bolond kend, hé? Mondhatom, szép dolgokat tanult a templomba. Ilyesmiket prédikált a pap? - kelepelt, mint a veszedelem.

Boldizsár roppant elkeseredéssel állott az asszony előtt, hogy tudná ennek az értetlennek elmagyarázni az egészet, hogy megértse? Hogy tudja neki elmondani szégyene sorsát? Szétmorzsolt magában egy káromkodást és csak azt mondta;

- Ne haragíts meg jobban, asszony! Látod, hogy elhagytam ezt a vacak csizmatalpat a templom közepén...

Az asszony nem bírt magával, ahogy meglátta a szétment csizmából előbujt lábaujját, hangosan röhögött.

- Hát miért nem hagyta ott? Így hozta végig magát az uccán? A templomban felveszi az egész világ szemeláttára...

- Hát utánam hozták, te, nem érted?

- Kicsoda? - nevetett még jobban az asszony.

- Éreztem én, hogy ez a piszok Agárdi koma a sarkomra hágott...

- De azt mondja már kend, hogy ki vette fel?

- Ki? Hát Agárdi koma.

- I-inyes, hogy az én Istenem akárhová tegye, ez holnapra telekürtöli vele a falut. Hogy a tályog egye is meg mán ezt a szegínysíget, hogy ilyen ócska topánkába kék menni a szegény rongy embernek az Isten házába...

A gyerekek a szétpukkant zsoltárleveleket szedegették össze a földön. Absólon, a kutya, némi undorodással bámulta a hűtelen csizmatalpat. Néhányszor ki is öltötte rá a nyelvét, majd megszagolta. Szétnézett előbb, azután szájába vette és kiiszkolt vele az ajtón.

*

Boldizsár teljesen lábbeli nélkül maradt és roppant szorgalommal, sokféle pénzügyi munkálatokkal sokára mégis összegyüjtött egy pár csizmára valót, tizenhat pengőt. Mezítláb gyalogolta végig a nyarat, messze elkerülte a templomot és a csizmás rokonokat, komákat. Némi sorsközösséget érzett már az örök mezítlábasokkal, akik kivéve a csikorgó hideget, meztelen talppal rójják le az egész életüket.

Agárdi koma járt arra egy vasárnap reggelen. Boldizsár kint ült a kiskapuba éppen, búsan lógott szájában kupakjával lefelé a pipa, nyilván, ebbe se volt már dohány hetek óta...

Hogy vasárnap volt, hát torkát csiklandozták a zsoltárok, melyeket valaha így elénekelt vasárnap délelőttökön az Istennek dicsőségére és a hitének pedig növekedésére. Aj-aj, hogy is nem lehet templomba eljárni mezítláb! Olyan egészségessé tágul a tüdő az énekelés után és az ember olyan éhes lesz, mint a farkas.

- Adgyon Isten jó reggelt, komám! - köszönt rá Agárdi.

- Adgyon Isten koma, na huva-huva?

- Én bizony komám, templomba megyek. Csak elkerültem erre, egy kis beszédem vót itt a sógorral, beszóltam neki. Na, nem jön? Olyan régen nem láttam már a templomban.

- Ne-em. Mostanába nem mehetek. Tudja a komám, hogy nem birok csizmát húzni? Van itt egy törís a sarkam eránt, és ez olyan keserves...

Tapogatni kezdte a sarkát és összeszorított fogakkal sziszegett hozzá. Sokszor megpróbálta már ezt a sziszegést nyilván, mert kevés híjja volt, hogy a sok bizonygatástól csakugyan fájni nem kezdett.

- Bizony, koma, a baj nem jár egyedül, - vigasztalta meg Agárdi koma.

De hogy mit értett még több ilyen bajnak, a csizmát, vagy mást, erről hallgatott és elköszönt. Megindult lassan a templom felé.

- Megállj csak, megállj, - rázta meg öklét utána Boldizsár, - csak jöjjön el a komádi nagyvásár, lesz olyan csizmám, amilyet még nem látott a falu.

Csakugyan azon a hét péntekjén megvolt a komádi nagyvásár.

Boldizsár már útra készen állott a hajnalon, mezítelen talpát egy kicsit sütötte a dérrel bevont házeleje, de avval vígasztalta magát; hogy így is nemsokára feljön a nap és akkor a csizma úgyis rámelegedne... Mert szentigaz, hogy felhúzhatná az egyik ócska csizmát, az még jó, az még majdnem olyan, mintha új volna, csak egy kicsit ócskább valamivel. Felhúzhatná a másiknak is a szárát, és bekötözné ronggyal a lábafejét. Sántítana hozzá és azt mondaná, hogy pokolvar van rajta vagy valami, hiszen tudja ő már az ilyesmit. A multkor is az ipa temetésén... De most minek? Olyan melegek szoktak még ilyenkor lenni a napok. Huh! csak ne volna hát ilyen csípős ez a dér!...

- Majd csak feljön tán ez a nap, - kémlelt el arra napfeljött felé és elindult.

- Vigyázzík a pízre, apja! - kiabált utána az ablakon a felesége.

Boldizsár megtapogatta mellénye zsebét a szíve eránt és némi büszkeséggel mondta:

- Ami píz egyszer az én zsebembe vándorol, az oszt jó helyen van ott, anyja!

A kert alatt nekivágott a deres legelőnek. Eleinte úgy égett a talpa, mintha tályoggyökeret húztak volna bele. De aztán elzsibbadt hamarosan, hogy nem érezte a hideget. Igaz, hogy a meleget se... Olyan könnyen kapkodta a lábát, mintha üres volna belül minden csontja,

De egyszerre váratlanul felkelt a nap a hátamegett s azonnal úgy látszott, mintha itt is, ott is valaki apró keszkenőket teregetett volna ki a legelőre. Tenyérnyi foltok keletkeztek a dérrel bevont gyepen, majd a foltok lepedők lettek, összeértek s lila felhőkben kavargott az ég felé a megolvadt dér.

- Jó hogy nem húztam fel a csizmám, - nézett vigasztalólag Boldizsár gőzölgő két árva lábafejére. - Jó...

Beért a vásárba.

- Honnan jön ez a tenger sok nép? - nézett szét kevés döbbenettel.

Alapjában véve jámbor, gyáva ember volt, hát egy kicsit megborzongott. Mi lenne, ha ez a sok ember most mind megharagudna? ...A csizmások felé igyekezett és ahogy befordult az első csizmákkal megrakott sátor elé, olyan kunyerálva hivogatta befelé a mester:

- Mi tetszik, bácsi? Csizma tetszik, bácsi?

Mivelhogy mezítláb volt, itt ő volt a legkedvesebb, legkülönb halandó minden két lábon járó csizmások között.

- Van jó erős strapa-csizmám... - jött ki a másik mester sátora elébe, és így tovább.

- Majd, majd! - vigyorgott Boldizsár és nagy nyugalommal tapogatta meg a tizenhat pengőt s arra gondolt, hogy éppen így hívták, hivogatták be lányos hajlékokba a házasodni indult szent pátriárkáinkat az ó-szövetségnek egyik hajnalán.

Egy jó húsú, szőke asszony ment ki elébe, jó eleve belenevetett a szemébe és azt mondta neki:

- Jőjjék csak lelkem! a tavasz óta mindég sugorgatok magának egy pár fájin csizmát:

Kicsit összeütötte a bokáját, hogy majd a földre löttyent csípőjéről a hús. Jobbkézzel átfogta a Boldizsár vállát, ballal pedig pittyentett egyet és ugyanakkor lenézett a földre. Majd felcsapta a fejét úgy, kissé oldalvást, hogy a nap éppen teleöntötte az arcát, minden pihének meglátszott a bőrén az árnyéka. Aztán megrázta a kontyát és hamis hangon énekelni kezdett, mint a fisztula:
 

Ú-új a csizmám, nya-alka,
Deb-re-czenyi fajta...
 

Körül sórjádzott Boldizsár körül és betáncolta maga előtt a sátorba.

- Tessék helyet foglalni, bácsi! Maga szerencsét hozott nekem, mert maga az első mezítlábas kúncsaftom.

Boldizsár kicsit szédült, mikor leült a székre. Nézte rákvörös, elárvult két lábafejét, melyeket a dérrel bevont hajnal alaposan helybe hagyott... rásandított az asszonyra. Beleremegett az ötvenesztendős lábikrája, ha arra gondolt, hogy ez az asszony esetleg... vagy hogy Isten bűnül ne vegye, hiszen ő nem gondol semmi rosszra, de ha mégis úgy hozná valahogy a sor... Olyan száraz lett a szája padlása egyszeribe, hogy alig bírta lenyelni a nyálát.

- Jóska! - szólt rá az asszony az inasgyerekre, - adgyál csak a bácsinak egy odavaló pár csizmát!

Az inas egy horoggal leakasztott a rúdról egy pár csizmát, letörölgette tenyerével és leguggolt Boldizsár elé. Belecsömöszölte a csizmába a lábát.

- Jó lesz bácsi? - jött felé az asszony kedvesen, aki ezidő alatt újra bedanolt a sátorba egy másik mezítlábas parasztot.

- Jónak jó vóna, csak egy kicsit szűk.

- Szűk?

- Szűk a.

- Hol?

- Ihúnn la! A bokám eránt.

Az asszony lehajolt és megtapogatta a Boldizsár roppant bütykeit. Boldizsár belebámult az asszony laza pongyolájába, aj-haj! minek is varrnak egy suszter feleségének ilyen csintalan holmit!?

- Nem mondom, hogy egy kicsit nem szűk, de annál takarosabb. - Megrázta magát, mint a jóvérű paripa, mikor felegyenesedett.

- Takarosnak elég takaros, ami azt illeti, - nyögte ki Boldizsár nagy nehezen, s rávigyorgott az asszonyra.

- Na hát akkor az Isten éltesse benne! Akár le se vesse, míg a fia lakodalmában el nem járja a kállai kettőst, - s mint a kupecek hogy szoktak, feléje nyujtotta húsos tenyerét. - Csapjon ide bácsi!

De Boldizsár húzódozott, s az asszony kiperdült újra egy harmadik mezitlábas után.

- Mi volna az ára? - sompolygott az asszonyhoz közelebb.

- Magának odaadom bácsi húsz pengőért, mert olyan jó képe van, - hízelgett az asszony és kedveskedve pofozta meg az arcát.

- Sok lesz az tésasszony, sok lesz! - makacskodott hüledezve Boldizsár, - akkor levetem...

- Na, hát hogy ne kelljen levetni, tizennyolcért vigye el.

- Sok...

- Jóska! - kiabált az asszony az inasra - ennek az embernek húzd le a lábáról azt a csizmát! Nem kell a parasztnak csizma... fene kell neki.

Az inas úgy nekiugrott, hogy alig tudott visszaülni a székbe. Felkapta lába közé a csizma fejét, megfordult, mintha lovon ülne háttal Boldizsár felé és nekilódult.

- Gyüa! - kiáltotta, egyet billentett rajta és a csizma kezében maradt.

Újra olyan árván mozgolódtak össze a lábujjai, újra olyan ügyefogyottan...

Rá se nézett többet az asszony, mintha nem is ebben a sátorban volna és nem is őt ölelgette volna az előbb. Elindult hát kifelé a sátorból. Még bízott benne, hogy visszahívja őt, vagy valami, hiszen micsoda is egy ilyen tésasszonynak az a két pengő? Semmi! Subick.

Az asszony hangosan tett-vett az újonnan érkezők körül, szűk, rövid blúza ujjában úgy vonaglott húsos, vastag karja, hogy Boldizsár azt hitte, hogy menten szétreped, jaj rögtön kiszakad...

- Hogy a fene rágja is meg azt a két pengőt, hogy is nincsen még két pengőm legalább! - bámult még az asszonyra pillanatig s elszontyolodva kiballagott.

Végigment a csizmások előtt, a hullámzó néppel elment ő is a bazárosok felé. Úgy gondolta, hogy majd visszajön még egyszer erre, hátha akkorra olcsóbb lesz a csizma? De az is lehet, hogy lelni fog valahol két pengőt... De csak az asszonytól vesz, azért is! Még azt mondja, nem kék csizma a parasztnak...

A bazárosok ordítva kínálták áruikat, de bizony vásárolni nem igen vásárolt senki se. Egy paraszt felvett egy bontófésűt, végig kaparta rajta mutatóujja körmét.

- Hallja? - mondotta nevetve a szomszédjának - muzsikál... - de mégis visszatette.

Másik egy pléhkakast vett fel és belefujt. Előbb csak apró kis füttyöket kurjantott bele, aztán jó mélyen teleszítta a tüdejét és úgy telenyomta szusszal, hogy menten kiugrott belőle rézlelke...

Egy asztal körül szájtátva bámészkodtak az emberek. Egy viharvert, ragyás ábrázatú férfiember nagy hangon kiabált valamit és közbe igen otthonias gesztussal lóbált egy madzagra fűzött fagolyót egy baba körül. Persze, eltalálta és azt mondogatta, hogy aki így eltalálja, egy pengő ellenében öt pengőt nyer és azonkívül kap mellé egy órát. Csak úgy - szerelemből.

A sóvárgás sárga kínt varázsolt az elnyűtt parasztarcokra az ötpengősök után, amelyek takaros csomókba voltak sorakoztatva az asztal egyik sarkán. Míg a másik sarkon az órák várakoztak, különböző vélemények alapján szabva szét az ötpengőkkel tarkított időt. Némelyik paraszt belekotorászott a nadrágzsebébe, de üresen húzta ki az öklét. Tán nem volt neki meg az egy pengője, vagy pedig nem merte rábízni senki a viharvertre.

- Engedjenek csak kérem, szabad? - csinált magának utat a tömegen keresztül egy férfiú.

Megállott az asztal előtt, nagy hangon mondta, hogy gilt, áll az egy pengő! Le is guberálta maga elé.

- Tessék parancsolni kérem! - nyomta a kezébe a fagolyót a viharvert.

A férfiú meglóbálta a baba mellett a golyót és szinte fütyülve várta visszafelé. Mert úgy volt számos, ha visszafelé jövet üti el a babát. Minden szem odatapadt, hogy na most... a golyó kényelmesen elsuhant a baba mellett, de ahogy meglódult visszafelé, úgy fejbe teremtette, hogy felhemperedett...

- Nyerte! Megnyerte! - kiabáltak lázas, nagy izgalommal az emberek.

A viharvert bazáros meg se rándította a szemét, csak leguberálta a játékos mellé az öt pengőt:

- Tessék, ez a magáé - mellé tett egy csinos ébresztőórát, - ez is a magáé.

Csakúgy, szerelemből.

Az úri férfiú letett újra egy pengőt, kezébe vette a golyót és nekikászolódott a másik ötpengősnek...

Boldizsár eddig is lobogós szemmel bámulta a játékot, mikor pedig látta, hogy az úriember zsebrevágja az ötpengőst, fejébe szaladt a vér.

- Még meg is maradna három az ötből - számolta nagy hirtelen az eshetőséget.

Arra eszmélt, hogy az asztal előtt áll és félkezével a mellényzsebben kaparász.

- Akar egyet dobni bácsi? Lássa, ez az úr éppen most nyert el tőlem ötpengőt. - Ni, újra viszi a másik ötöt...

Csakugyan, megint eltalálta a babát.

- Még elnyer minden pénzt előlem, - villant meg az eszében egy pillanatra, - s nagysietve kivett egy pengőt, letette maga elé.

Megfogta a lógó fagolyót, kicsit célozgatott vele. Előbb csak egy baba volt előtte, de azután hármat, négyet is látott. Elrémült, mert nem tudta, hogy melyik az igazi. Behúnyta hát a szemét és meglódította a golyót.

- Nyert! Nyert! - kiabáltak szinte ujjongva az emberek.

Majd összerogyott az izgalomtól, mikor elébe tett egy ötpengőst a viharvert.

- Tessék.

Persze, elébe tett egy órát is. Olyan kicsit. Karost.

- Meglesz a csizma és még pénze is lesz! - ujjongott benne egy lopott öröm.

Mohón köpködte meg a pénzdarabot, babonából tán, hogy őhozzá kerüljön az apja, a nagyapja... és zsebrevágta. Érezte, hogy jó volna, okos dolog volna, Istennek tetsző cselekedet volna most menni, meg se állani a szépasszonyig és megvenni tizennyolcért aztat a csizmát. Egy pengőt adni borra az inasnak, az asszonyra való nézvést és szervusz! - nagyvásár. Meg se állani a honi sikátorig. Igen. Így volna ez jó.

De mi lenne, jó uram, teremtőm, ha nyerne még öt pengőt! Öt pengőt csak!? Hiszen pénz kék, minden gyereknek cipő kék, az asszonynak is... de hatszor tíz hatvan és hatszor hat az harminchat, az kilencvenhat pengő. Temérdek ez, de avval az öt pengővel, amelyet még nyerni fog, mégis csak kevesebb! Lehet, hogy nem is lesz ezekből semmi az idén, de legalább még is nyerni fog valamit...

- Nem muszály tovább játszani, ha nem akar - mondta a viharvert. - Adjon kérem helyet a következőnek.

Egy ember verejtékkel, kínnal gombolkózott ki egy kis zacskót a kebeléből, de Boldizsár megelőzte újra egy pengővel.

- Majd én! - vágta ki hetykén.

Persze, veszített.

- Sebaj, - gondolkozott, - legfeljebb két pengő marad három helyett ha most nem is nyerek...

Mikor elment az öt pengő mind, újra nyert egyet. És azután olyan gyorsan pergett le minden, de minden. Párszor nyert még, de leginkább mégis veszített, jaj, veszített.

Eltűnt minden a lelkéből, a dér, a csizma, az asszony, eltűnt megpofozott, mezitlábos baromi sorsa, csak egy maradt meg, hogy játsszon, ujjai közt ledér módra hogy kacérkodjanak az ezüstpénzek. Olyan jó zsebrevágni, kivenni őket, jaj, olyan hűsen simogat az ezüst.

Akkor ütötte fejbe az első elszörnyedés, mikor alig lézengett zsebében pár darab pengő... a dérütötte fázás minden fetrengő kínja végignyargalt a horgas inán, csak a pénzt nyerje hát vissza, visszanyerni a tizenhat pengőket minden áron!

De valahányszor a viharvert férfiú az asztalra tenyerelt, a golyó egy görbe lendülettel mindég elkerülte a babát és Boldizsár pedig veszített. Az pedig nyilván megunta már a mókázást, csak tenyerelt és tenyerelt.

- Még! - kiáltotta rekedten és görcsösen markolta meg a golyót.

- Guba! - mozgatta felé meggörbítve az ujjait.

Fogcsikorgatva kapott a mellényzsebéhez, a szíve iránt, de üres, üres, üres. Végigtapogatta minden zsebét, de sehol semmi többé, csak egy zavaros emlékezés a tizenhat pengő után.

Ordítani szeretett volna, bömbölő, acsarkodó ordítással, hogy ébredjen fel minden emberek lelkében a szánalom. Kiáltani egyet, ugatni egyet, hogy megijedjen ez a viharverte férfiember és adja vissza a szegény, könnyel, vérrel szerzett kicsi pénzeket.

Ahogy ránézett a bazárosra, úgy látta, hogy egy csöppet vigyorog és úgy néz ki, mint az ördög.

- Add vissza, - vicsorította rá a fogát.

- Mit? - húzta fel az orrát a viharvert.

- A pénzemet. A tizenhat pengőmet. Érted? - s az öklét odanyujtotta az orra alá.

- Menjen innen, mert rendőrt hívok, buta paraszt! - S úgy nézett, hogy majd fellökte Boldizsárt a szemével.

Boldizsár előtt táncra kerekedett a nagyvásár, tudta már, érezte már, hogy nincs semmi, se pénz, se csizma, csak jó, kemény ütés van ennek az ördögnek a kalapjára...

- Ajjó istenit az anyádnak! - bődült el mint a bika és kicsit hátrább szorította a népet. Az asztalt megmarkolta és nekivágta a bazárosnak. Az órák, pengősök, ötpengősök lerepültek a földre és ádáz igyekezettel kapkodta szét a nép. Aki fogott valamit, hamarosan tovább állt vele.

- Egy jó, takaros ütés, - lázadozott minden izma és mint egy veszett állat, keresztül lépett az asztalon.

Mindenki szétfutott, csak ketten maradtak ott. A bazáros egy revolvert szögezett a mellének, s olyan szemekkel tartotta neki a fegyvert, mintha mondaná, hogy na most, rögtön el fog múlni a világ...

- A pénzemet, hé!... - horkantott újra és bekapta a kezefejét, a revolver pedig a földre esett. - A pénzemet, az én jó tizenhat pengőmet!

A viharvert bazáros ordítását elnyelte a Boldizsár üvöltése, teljesen összerágta a kezefejét. Az kiabált volna még, de ököllel fültövön vágta és menten elborult az asztala mellett...

Ekkorra nagy tömeg verődött össze és a csendőrök kakastolla is feltünedezett a nép hátamögött.

- Jönnek a csendőrök, hála Istennek, - mondotta valamelyik.

Boldizsár keservesen nézett szét most már a pénze után, de nem volt más, csak a felborult asztal és az a disznó fagolyó... Kegyetlenül belevágott még meztelen sarkával a viharvert horpaszába, aztán beleugrott a nép közé, csakhamar elvegyült benne.

Mire a csendőrök a helyszínre vergődtek, Boldizsárt nem találták meg sehol se. Nem volt sehol semmi, csak a nagy döbbenés.

*

Nagy csattogással kongott talpa alatt az őszi szikkadt föld, ahogy egy néptelen sikátoron szaladva igyekezett a legelő felé.

Saját szíve dobogása űzte jó mélyen be a legelőre, ahol is, mikor ma reggel jött a hajnali dér égette a talpát csupán, most pedig minden égeti. Égeti az elherdált tizenhat pengő, égeti a vérbe mártott viharvert férfiú szeme és égeti jaj, a suszterné... mert ez a legfőbb bűn...

Mi minden szép volt, tiszta volt még a hajnalon.

Mezitlábas szépség és tisztaság volt ugyan, de az volt és igaz volt. Hátba kacagta a fölkelő nap, szembe csókolta a vásár minden igérete, most pedig zsandárok ütik bottal a nyomát.

Leült a roppant legelő közepén és maga alá szedte elárvult lábait. Kevés hijja volt, hogy fel nem sírt hangos jajszóval, tele zokogással. Körülte ott bujkált az őszi nap cérnaszálvékony fénysugára a fű között s előtte a faluja feküdt roppant ellapított körvonalakban.

- Milyen lapos - döbbent rá ráadásul a faluja baja. - Milyen lapos... - De minden olyan lapos különben. A falu, a legelő, az ég, a kalapom teteje...

Így filozófált és rágondolt arra még, hogy amióta rászakadt a nyáron ez a csizmanyomorúság, azóta könyékig vájkál a sorsa ganéjába s nem bir belőle kilábolni. S ma reggel még jó ember volt, vallásos ember volt. A lelke imádságos mélye zsoltárral volt tele. Tizenhat pengő kucorgott itt, a mellényzsebben a szíve eránt és most nyakig keveredett bele a bajba.

De honnan szakadt rá, ami rászakadt? Könnyes, sírós szemekkel nézett körűl a roppant legelőn és amott, mintha rég elnémult kolomp kolompolt volna... Egy futó ménes árnyéka ült fel a horizonton, vagy a nap elé kerűlt felhő árnya talán?...

Felállt. Tán menni kék, otthon lenni kék... Várja az öt gyerek és az asszony... Esteledett. De menni se mert, leülni se mert. Hé - lelkének nem volt hova lenni.