Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 20. szám

BABITS MIHÁLY: ÚJ ARANY-ÉLETRAJZ

Az Arany-irodalom nem kicsiny. Könyvet és disszertációt, cikket és tanulmányt aránylag ép eleget írtunk össze «nemzetünk nagy költőjéről», nem is említve a szónoklatok és ünnepi megemlékezések tömegét amilyenekkel ez a mostani jubileumi alkalom is bőségesen szolgál. Az iskola s az irodalmi hivatalosság gondoskodik róla hogy a betűforrás el ne apadjon. Filológiája egyetlen költőnknek sincs akkora mint Aranynak. Mélyreható esszék fejtegetik művészi teóriáit és módszereit. S egyszerű életének eseményeit is nem muló szorgalom kutatja.

Mégis, vagy ép ezért, nincs talán egyetlen költőnk sem akiről oly érzékenyen nélkülöztük volna az összefoglaló és reprezentáló könyvet, az életrajzot, mely a vonásokból képet tud szerkeszteni, a részleteket összegyüjti s fölibük emelkedik, a művészből megérteti az embert, az emberből a művészt, s a felhalmozódott adatok birtokában enciklopédia és szintézis tud lenni egyszerre.

Ha Aranyt úgy látjuk, ahogy ma közkeletű irodalmi szemléletünk előtt áll, megértjük ezt a hiányt. Arany a magyar poézisnek kétségkívül legnagyobb művésze. Procédéi, modern raffinementja, aprólékosságig menő technikai tökéletessége kihívják az érdeklődést s bőven ígérik a tanulságot. Költészetének részletértékeitől még az ellenszenv sem igen tagadhatja meg a figyelmet és bámulatot. Költői alakjának egésze már sokkal problematikusabb érdekességű a mai irodalmi világnézet neveltjei és ittasai számára. Ez a nagy költő a Poétaság örök Janus-fejéből a művészarcot fordítja felénk. Az emberarc homályban marad, s jelentéktelennek látszik. Különös elrejtőzés! (A mai Poétaság inkább művészarcát szereti elrejteni.)

Mai szemmel nézve így elég érthetőnek tetszhetik, hogy Arany könnyen talált művészetét elemző finom esztétákra, s részletkutató filológusokra kik költészetének forrásait nyomozzák s nyelvének gazdag szövetét vizsgálgatják, - de maig sem akadt igazi életíróra. Hisz az életírónak mindig inkább a költővel, mint a művésszel van dolga: a költővel, abban az értelemben, ahogyan a költő egyúttal az embert, az emberség teljét és mélyét, jelenti.

Ez a költőember ottvolt Aranyban is: a legnagyobbak egyike. De oly komplikált és ideges álarcok mögött, hogy szinte művész kellett hozzá, fölfejteni amit a művész elrejtett. Egy-egy művészlelkű esztéta próbálta is fölfejteni az álarc szövedékét; de ők (például Riedl is) inkább a művekből és a művészet elemzéséből indultak ki, mintsem egy egész emberi alak és egy költő-élet szintetikus látásából.

E kritikusoknak - mint magának a költőnek is - a művészet és álarc érték volt; talán nagyobb érték mint amit elrejtett vagy kifejezett. Azóta - lehetetlen ezt észre nem venni vagy eltagadni - bizonyos értékcsere történt a kor divatos szemléletében. Művészet és álarc nem értékek többé; az ember komplikált rejtőzködése a művész mögött inkább őszinteség vagy bátorság hiányának tetszik, valami minusznak, kórtünetnek. Igaza van-e e modern nézőpontnak (mely irodalomtörténetileg beállítva persze természetes reakció a XIX. század végének kissé szoborszerű művész-költői ellen akiknek típusa Tennyson volt)?

Nyilván nincs igaza; de nem is az igazságról van itt szó. Az életről van szó, az élet természetesen hullámzó rokonszenveiről és ellenszenveiről, melyeket époly kevéssé lehet megállítani mint a tenger hullámait. De lehet új hullámot indítani, akár egy bedobott kaviccsal. Egy jó Arany-életrajz mindenesetre felfedheti mindazt az értéket, ami e nagy művészet álarca mögött van; a költő-ember belsőbb értékeit; de felfedheti - az emberi és lelki háttér ilyirányú megvilágításával - azt az értéket és pozitivumot is ami magában az álarcban, a művészetben van, s amit ma divat meg nem látni.

Így járulhat hozzá egy új értékeléshez. Arany műveinek új és korszerűbb értékeléséhez elsősorban, mely a művészet külső és iskolás becse helyett a mögötte rejlő életet és mélységet becsüli (s elébe helyezi például a lírát a balladáknak s Bolond Istókot a Toldinak).

S hozzájárulhat aztán, egy hajszálnyival legalább, korunk művészetellenes irodalmi babonáinak lassú eloszlatásához. Kavicsot dobhat, új hullámot verhet.

*

Voinovich Géza nagy Arany-életrajza (melynek nemrég jelent meg a második kötete) nem ilyen új hullámot indító kavicsvetés. De nem is a végleges Arany-könyv, a költő írói és emberi alakjának művészi bevégzettségű rajza, s e költőélet számlájának végső összegezése. Inkább csak a tételek lelkiismeretes összeírásáról lehet itt beszélni; ahogy a szerző első kötetének rövid előszavában maga jelezte művének szerény ambicióját: «hogy minél több biztos adatot igyekezzék megrögzíteni - még a gyorsabb, érdekesebb előadás rovására is.»

Nincs hát még kezünkben a szinthézis; de kezünkben van az enciklopédia; s ennek elkészítésére nem is lehetett alkalmasabb senki mint Voinovich. Nemcsak azért mert a költő kéziratainak s életére vonatkozó ismeretlen apró adatok tömegének volt birtokában melyek munkáját akkor is értékessé tennék ha nem terjedne túl ez adatok egyszerű kiadásán. Hanem annál az önmegtartóztató szerénységnél fogva is mellyel az adatokat beszélni hagyja, s maga teljesen a háttérbe vonul.

Szinte még egyéni stílusát is félreteszi. Régebbi műveiben bizonyos emelkedett esszé-stílust szokott meg; az Arany-életrajzban azonban tökéletes egyszerűséggel - majdnem azt mondhatnám: szárazsággal adja elénk dokumentumait, melyek így maguktól látszanak föltárulni; a szerzőről szinte teljesen el is feledkeznénk, ha egy-egy untalan ismételt szavajárása (például a rávetni kifejezés okolni, vádolni értelemben, vagy ez: elsője, elseje helyett) el nem árulná olykor jelenlétét.

Époly csekély kompoziciós igyekezete. A könyv szinte teljesen komponálatlannak tünik föl; az adatokat minden mesterséges csoportosítás nélkül rakja egymás mellé, kronológikus sorrendben. Semmi sem áll tőle távolabb mint a szellemtörténeti módszer raffináIt fogása, mely az adatokkal valóságos kirakójátékot játszik, hogy a történetírónak előre megfogamzott vizióját utólag bebizonyitsa. Voinovichnak nincs ilyen egyéni viziója hőséről; esze ágába se jut a köztudatban levő Arany-képet bármiben is módosítani.

Az adatok annál szabadabban hatnak és színezik azt az Aranyképet amit az olvasó hordoz magában. Kiadatlan levelekből vett idézetek nagy sokasága teszi árnyalatosabbá a nagykörösi «fogságában» élő költő töprengéseinek, vagy a művészi tervek lassú és meg-megszakadó, s mégis oly csodálatosan biztos célra törő érlelődésének jólismert rajzait.

A kép amit Arany emberi életéről e kötet lapjain át kapunk, eléggé sötét és leverő. A köztudattal ellentétben, mely Aranyt mint a számító és okos nyárspolgárság, s céltudatos paraszti józanság típusát ismeri, egy csodálatosan passziv és tehetetlen, majdnem élhetetlen embert látunk itt, aki úgyszólván mindig csak vitetni hagyja magát az események által, s túl már «az emberélet útjának felén», mint egy nagy költői hírnév birtokosa, még mindig vidéken, biztos kenyér és önálló pozició nélkül rágja magát örökös önszemrehányásaival. A paraszti «számítás» és «józanság» titka tulajdonképen csak makacs kitartásában rejlett; de mi volt az ára ennek a kitartásnak! Folytonos kínlódás és valóságos idegbaj. Némely levélrészlet ennek az idegbajnak a költői zsenivel való mély összefüggésére is rávilágit. Ami az élet síkján gyöngeség, az egy más, magasabbnak érződő síkon hatalmas erő lehet.

Amint egyáltalában érdekes ennek a «másfajta» erőnek szembenállása e világi környezetével, úgy különösen izgató elhelyezkedése az irodalmi környezetben, a zseni elhelyezkedése a kor középszerű nagyságai között. Meg kell mondani hogy abban a korban épenséggel nem Arany látszott a zseninek. Míg Arany vidéken tengődik, irodalmi csillaga halványul, művei hatástalanul jelennek meg, és nem kelnek el, s a lap, amelynek munkatársa agyonhallgatja vagy rosszindulatú megjegyzésekkel említi: addig Pesten egy zseniális költői iskola aratja a babért, új Petőfiek tünnek föl, akik istenadta zsenijük tudatában csak gúnymosollyal beszélnek a tudásról, gondról, művészetről, mely Arany ideálja. Övéik a lapok és divatlapok hasábjai, őket dicsőitik az almanachok, őket ünnepli a közönség.

Hol vannak már ezek a «született zsenik», ezek a Tóth Kálmánok és Lisznyaiak? Hol vannak ezek a forrongók és forradalmárok? Aranyt sokat bántották és keserítették; s Arany ma mégis nyugodt fölénnyel látszik kiemelkedni közülük, örök élő példa gyanánt arra hogy nem mindig a fiatalságnak van igaza; vagyis inkább hogy a fiatalság nem az években van, hanem erőnkben amivel a jövőt még gazdagítani tudjuk. Mióta a tanári szellem kisajátította Aranyt, és a szabadságellenes hivatalosság a saját védszellemévé avatta: megszoktuk őt egy epigoncsapat élén látni, az irodalom forradalmáraival szemben korhadt bástyákat védelmezve. De a forradalmi seregnek amely Aranyt támadta, összevéve nem volt annyi kincse a jövő számára, mint amennyit az «öreg» Arany még mindig tudott adni. S ami az epigonokat illeti, Arany a saját epigonjait épenúgy megvetette mint ezeket a forradalmárokat, s (ahogy például épen Voinovich egy eddig ismeretlen adatából kitűnik) maga volt az első aki a nyomában fölburjánzott balladaköltészetet kiparodizálta.

Voinovich művének új kötete az 1849-től 1860-ig terjedő időközt dolgozza föl. Ahogy az idő a jelenhez közeledik, az adatok szemmelláthatólag egyre bővebbek lesznek, a kiadatlan dokumentumok egyre sűrűbbek. Nagy várakozással tekintünk a harmadik kötet elé. Félszázad telt el a költő halála óta, s alig lehet többé oly dokumentum melyet oka vagy joga lenne valakinek elvonni a nyilvánosság elől kivált ha nem is az ember, hanem a költő dokumentumaira gondolunk. Több kiadatlan Arany-mű létéről tudunk még; a Paris című «erkölcsrajzot» Beöthy Zsolt is említi. Hisszük hogy ezek a Voinovich-féle mű további részében napvilágot látnak; aminthogy külömben is minden arra vall hogy e mű folytatása még érdekesebb és gazdagabb lesz az elejénél.

De az eddigi két kötet is nyeresége irodalmunknak. Igaz hogy csak adatokat közöl ami bizonnyal nem csúcspontja az életírásnak; nem hatol mélyre, a lélekig és a művek titkos belsejéig; az események és expressis verbis beszélő dokumentumok felszínén marad. De szerénységében haszon, önkorlátozásában bölcseség, s szárazságában bizonyos műgond van.