Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 19. szám · / · FIGYELŐ · / · Francia irodalom

Gyergyai Albert: GEORGES DUHAMEL

E sorok írója megvallja, hogy nehezen barátkozott meg Duhamel-lel. Nem mintha kétkedett volna bármikor is e mindenképp elsőrangú orvosköltő és filozófus-regényíró nagyságában. Ellenkezőleg, tisztelte, tisztelnie kellett benne a francia humanizmus ma talán legteljesebb folytatóját, a romain-rolland-i hagyományok bizonnyal legméltóbb örökösét, a legszebb, mert legegyszerűbb háborus könyvek, a Vie des Martyrs és a Civilisation egyszerre népszerűvé vált szerzőjét, a kitünő kritikust, aki, bár más táborból való, majdnem elsőnek látta meg Paul Claudel egész jelentőségét s talán mindenekelőtt annak a tíz éve kezdett regénysorozatnak az alkotóját, amely gazdag anyaga s mélységes emberszeretete révén az új francia irodalom egyik maradandó büszkesége s amelynek hőse, Salavin, máris új embertípussá lényegült, túlszárnyalva alkotóját, korát és magát az irodalmat... Csakhogy e köteles tiszteletet egyedül az értelem sugallta. Duhamel, bár vérbeli művész, éppen nem «ragyogó» stílusművész s nem egy kortársa közelében, Giraudoux tűzijátékai, Colette foszforeszkálása, Mauriac fojtott izzása, vagy Gide áttetsző kristályossága mellett dísztelennek, monotonnak, nagyon is szürkének tetszik s csak aki szeretettel járul elé, látja meg e szürkeség ezer fokozatát és fékezettségét. Amellett bölcselkedő hajlama is inkább csak eltávolítja az olvasót. Egyrészt mert pusztán elméleti írásai, nála is mint nem egy szépírónál, többé-kevésbé felemás művek s különös módon híjjával vannak mind a legmélyebb alapvetésnek, mind az abból eredő atmoszférának, másrészt mert kedves eszméi, - «a szív uralma», a «civilizáció» vagy «az erkölcsi forradalom» - amelyek regényeiben vagy rajzaiban oly meghatóan és meggyőzőn érvényesülnek, a puszta elmélet világában csupaszon, szinte ügyefogyottan ágálnak; s végül mert legújabb hadjáratai, amelyeket ez elvek alapján egyrészt az amerikánizmus, másrészt a kollektivizmus ellen folytat, némileg szélmalom-harcok és eleve hatástalanok, mivel nem folynak egy síkon az ellenfél hadállásaival. Tavalyi előadása Budapesten még rajongó híveit is lehűtötte: a várt «message» vígasza és horizontja helyett több mint másfélóra hosszat a nyelv gépiességei ellen hadakozott, ami egy nyelv- és írástudónak érthető és szükséges szórakozása, ami azonban éppen úgy, mint orosz vagy amerikai útikönyvei, egyuttal bizonyos aprólékosságról s kispolgári maniakusságról is tanuskodik, s a tiszta, az igazi, a magas értelem helyett mintha csak az átlagos, a társadalmi, a józan észt képviselné.

S végül a Salavin-sorozatban, amely egy rövid novellán kívül, a Confession de Minuit-től a Deux Hommes-on, a Journal de Salavin-en és a Club des Lyonnais-n át a legújabb és utolsó kötetig, a Tel qu'en lui-męme-ig terjed, nem egy akadály hátráltatja az olvasó végleges meghódolását. Így mingyárt a hős, Salavin is, ez a jámbor, elgyötört és átszellemült kishivatalnok, aki nyomorát, gyöngeségét, hiányait és önmagát túlszárnyalva, más, egészebb, jobb, hősebb, szentebb szeretne lenni Salavin-nél, de akiben legalább is első botorkálásai során olyan nehéz ráismerni egy makacsabb és érzékenyebb testvérünkre. Aztán Salavin állásvesztése, egy groteszk és hihetetlen gesztus miatt; különös, ernyedt szétszóródása, amely már-már oroszos lenne, ha az író, Descartesnak és Balzac-nak honfitársa, legtöbbször nem a logika és a társadalom törvényeit éreztetné. Salavin törekvése a szentség felé, amely Naplója egyrészében, mintha csak torz visszája volna az igazi szentségnek; «forradalmi» szereplése, amibe majdnem úgy kerül, mint Pilátus a Credóba; s végül az új meg újabb «kísérletek» vékonysága és esetlegessége talán még az oly olvasó élvezetét is feszélyezte, aki eleve rokonszenvez minden szebb és nehezebb emberi és írói erőfeszítéssel... Ki is ez a Salavin, aki minél többet «vall» magáról, annál jobban kisiklik a kezünk közül? Mivel tudja úgy lekötni ez a szegény, rapszódikus és nyugtalan ember-árnyék a jóálmú, jóétvágyú és jókedvű Edouard-t, aki akkor ösmeri meg először a szenvedést, mikor Salavin ővele együtt a barátság kísérletének is búcsút mond? Csakugyan «rugótlan kronométer», a «semmi lángelméje» lenne? vagy csak egyszerűen beteg, mint az a protestáns pap hiszi róla, akitől útmutatást remél kapni a szentségért való küzdelmében? S miért akar szent lenni? sértett becsvágyból? tehetetlenségből? mivel negyvenéves korban sem tudós, sem alkotóművész, sem társadalmi nagyság nem lehet már s a szentség révén vél felülemelkedni szegényes sorsán és szegény énjén? Akkor meg mért taszítja el annak a másik papnak a kezét, aki valóban segíthetné ebben a vállalkozásában? Mit keres a Club des Lyonnais elszánt és szervezett proletárjai között, akik úgyis beérik a mások fájdalmának látványával? S ha annyira szereti édesanyját és feleségét, mért kell eltávolodnia tőlük s miért tesz mindenkit boldogtalanná?

Ezekre a kérdésekre a legszebb, az utolsó kötet ád választ, amely minden eddigi kételyt és feszengést elhallgattat s amelynek szelíd fényénél egyszerre minden világosnak látszik s szívhezszólóan muzsikál. Tel qu'en lui-męme, mint a cím is jelzi, - amely Mallarmé Poe-epitáfiumának kezdő verssortöredéke, - Salavin utolsó nekilendülését, végső metamorfózisát meséli, amikor végre olyanná válik «aminővé az örökkévalóság változtatja.» Itt se történik más, se több, mint talán az előző kötetekben. De itt már egy nyugodtabb, tudatosabb, idősebb, a sok önsanyargatástól megtört, a sok apró illuzióból kiábrándult Salavin-t látunk, aki nemcsak azt tudja, hogy nem maradhat örökké a régi s hogy valahogy, akárhogy felül kell szárnyalnia önmagát, hanem aki valóban új ént és új életet kezd s a szüntelen áldozatban találja meg a békességet. Simon Chavegrand, egy párizsi gramofongyár képviselője Tuniszban együtt érkezik Afrikába egy francia tanárral és feleségével, akik versengve bálványozzák, mivel egyetlen kislányukat Marseille-ben, a vonat alól kimentette. Barátai segítségével bekerül a bennszülöttek kórházába ápolónak, ahol saját vérét adja egy ismeretlen arab megmentésére; s amikor négy pestisgyanust el kell zárni a külvilágtól, ő ápolja őket önként, míg mind a négyen elpusztulnak. Szolgáját, egy beteges, tolvaj és züllött arab fiút, minden undora ellenére addig-addig próbálja javítgatni, míg a fiú dührohamában gazdáját magát is megsebzi. Minden áldozat hiúnak látszik; de az áldozó kimeríthetetlen s folytatná, mint azelőtt, ezt a mámoros önmegtagadást, - azonban többé nem épül fel s felesége jön el érte s viszi haza Salavin-t, aki a régi lakásban, Szent Genovéva hegyén hal meg, felesége karjaiban s gyermekkora bútorai között, talán még mindig elégedetlenül, nem a világgal, csak önmagával. Az író, aki külön is elbúcsúzik hősétől, nemcsak egy tíz esztendős és ötkötetes fikció főszemélyét, hanem mindenekelőtt a maga egyik énjét hagyja itt el, azt a legmélyebb, legigazabb s legmegfoghatlanabb ént, amely, mint Salavin mondja, többet ér egész magunknál s amely most, az út végén, egyszerre kilátást és értelmet nyujt Salavin minden eddigi botlására, titkára és rögeszméjére. Mint ahogyan Duhamel e nagy műve zárótételét az érzelem és a tisztánlátás kegyelmi állapotában alkothatta, - az olvasó megindulása is fejezetről-fejezetre fokozódik s könnyei nem puszta regényhősnek, Salavin megdicsőülésének szólnak; hanem egy ismert jóbarátnak s egy eleven példának. Az írás itt csodát művel - egyszerűsége csupa zene, mértéke csupa telítettség; minden alakot s jelenetet az emberszív lüktetése kísér; s a legszürkébb szavak mögött, mint a címben magában is, rejtett érzések, célzások, önkéntelen párhuzamok bujkálnak. Olykor a szentek és aszkéták, egy Pascal életrajzára kell gondolnunk, máskor - részben az afrikai keret, részben a hős problémája miatt - a regény antipódusára, a gide-i Immoraliste-ra. Michel is, mint Salavin, új életet kezd Afrikában; de míg az ő élete szenzuális kitárulkozás, amely, mint minden, ami véges, kimerüléssel végződik, Salavin - Simon, az «egyetemes adakozó», az ön-adományban talál önmagára, - az egyik, mint Nitzsche, azt kérdi: mit tud az ember? a másik, mint az Evangélium, azt, hogy mit adhat az ember. Mennyi finom különbség a két regény tuniszi tájaiban; s milyen különös egyformaság a feláldozott feleségek végzetében - Marceline-t Michel féktelen önzése öli meg, Marguerite-ot Salavin határtalan önzetlensége teszi magánossá. S mily szépen símul a főtémához Salavin s a tanár-házaspár viszonya, a barátság s a szeretet e légies, eszményi háromszöge, valóságos zenekari, gyöngéd és derüs triangulum. Túlzás-e mindezek után, ha Salavin rokonait keresgélve a világirodalomban, oly nevekre bukkanunk, mint Don Quichotte, Candide, vagy Myskin herceg, a suta jóság s a szép illuziók e mennyei balekjai, akiket úgy szeretünk s akikre oly büszkék vagyunk, mintha bizony nekünk is részünk és érdemünk volna kalandjaikban? Viszont felelt-e az író a salavin-i problémákra? Talán elég, hogy felvetette őket; és aztán a nagy művek, épp azért, mert oly teljesek, sokszor inkább csak elodázzák, mintsem megoldják a problémákat...