Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám

KÁRPÁTI AURÉL: A BAGOLY

János érsek - aki valamikor a tiszti uniformist cserélte fel a reverendával - már negyven esztendős korában megkapta a bibornoki kalapot. Igaz, hogy gróf volt, jelentős birtok ura, rokonai közül néhányan az udvarnál teljesítettek szolgálatot: mégis nagy meglepetést keltett akkoriban ez a gyors előmenetel, amely köré lassankint egész legendakör szövődött. Mindenfélét rebesgettek a szokatlan karriérrel kapcsolatban s a soha nem pihenő pletyka az egyik főhercegnő jóhírnevét sem átallotta kikezdeni. Lehet, sőt valószinű, hogy minden alap nélkül. Ám ez már így szokott lenni. Az embereknek mindig romantikus magyarázat kell a hirtelen emelkedésre. S ha nem kapják meg hivatalosan, hát felelőtlenül csinálnak maguknak olyat, amilyen éppen eszükbe jut.

Mindenesetre Komoróczy János gróf megmaradt grófnak tonzurás fejjel is. Szerette a pompát, a jó konyhát, a csillogó reprezentálást és a gondtalanul vidám, előkelő társaságot. Oroszlán-formára nyírt, fekete uszkárjait esténként cilinderes inas sétáltatta a kisvárosi korzón. Ő maga selyem-reverendában s a legtöbbször hatlovas hintón járt, Pesten bérelt páholyt tartott az Operában, remek fegyver- és óragyűjteménye volt, azonkívül a politikába is belekóstolt. Beszélték, hogy titokban futtat és még nagyobb titokban tagja a Jánosrendű Szimbólikus Nagypáholynak, semmibe sem véve Róma megújított, szigorú tilalmát. Mindebből mi volt az igaz? - senki sem tudta pontosan. Annyi azonban bizonyos, hogy János érsek nagyúri passziói rengeteg pénzt emésztettek fel. Ingyen a grófnak se muzsikálnak. Alig tíz év multán anyagi zavarai támadtak, ami - óriási jövedelmét tekintve - szinte érthetetlennek tetszett.

- Az a baj, hogy javíthatatlan gavallér, - mondogatták a káptalan öreg-fukar tagjai egymás közt rosszalólag a vasárnapi zsolozsmákon, a székesegyház bársonypados szentélyében, ahol még a beteg kanonokok is mindig szorgalmasan megjelentek, mert hiszen kár lett volna egy kis nátha miatt elvesztegetni a kegyes alapítvány heti aranyait.

S a dörmögő nagyságok urak fején találták a szöget. János érsek valóban gavallér volt, egészen a könnyelműségig. Nemcsak a költekezésben, hanem az adakozásban is. Nem akadt nála bőkezűbb kegyúr az egész országban. Klastromra, templomra, harangra, iskolára épúgy számolatlanul szórta a pénzt, mint útépítésre, elszegényedett dámák fölsegélyezésére, vagy művészetpártolásra. Ilyen könnyűkezű gazda mellett persze az uradalmi tisztek se maradtak aztán éhkoppon. Loptak, amennyi beléjük fért. Így esett, hogy a népszerű érsek hetvenezer holdja lassankint érezni kezdte a teherlap súlyát.

Pedig eleinte, a magas méltósággal nyakába szakadt birtokok átvételénél, János érsek meglepően kemény örökösnek mutatkozott. Mingyárt az inventárium összeállítása után maga elé idéztette a majorhalmi kastély bérlőjét, Corelli Viktor kvietált lovaskapitányt, aki már esztendők óta tartozott az árendával, jóllehet mindössze egy darab császári és királyi aranyat kellett volna fizetnie évente a hatalmas ősparkkal körített vadászkastély haszonélvezetéért.

Ennek az olasz származású kapitánynak veszett híre volt a környéken. Mindenki rettegett tőle, holott alapjában véve csak a szája járt sebesebben és hangosabban, mint másnak. Hanem fizetni csakugyan nem szeretett. Pedig a falusiak úgy tudták, hogy még a szalmazsákját is nagybankóval tömi. Igazában Corelli kapitány szűkös nyugdíjából élt. Naphosszat vadászott, mert egy pesti vadkereskedővel állott bizalmas üzleti összeköttetésben. Kitűnő pisztolylövő volt, bravuros lovas s az italt is remekül birta. Egyszer, valami főispáni installáción, közelébe került a régi érseknek, fehér asztal mellett «kibeszélte» belőle a bérletet és azóta ott lakott a majorhalmi kastélyban. Ha a nevetségesen csekély árendát kérték tőle, szörnyű patáliát csapott, de egy garast se fizetett. Az öreg érsek mindennél jobban szerette a békességet, belenyugodott hát a változhatatlanba. Kicsit félt is a rabiátus embertől. Beérte annyival, hogy könyveiben nyilvántartatta az évről-évre szaporodó adósságot.

János érsek azonban nem hagyta elaludni a dolgot. Kiadta a parancsot: rendeljék be a palotába a derék urat, ő majd beszél a fejével. A megrettent jószágigazgató hiába próbálta meggyőzni róla, hogy nem érdemes kellemetlen perceket szereznie magának pár rongyos aranyért, - őeminenciája hajthatatlan maradt. Nyilván az ellentmondást nem türő, hajdani katonavirtus támadt fel benne. Az tüzelte.

Ám a kapitány kutyába se vette az invitálást. Akkor János érsek sajátkezűleg írt neki és huszárjával küldte ki a levelet a majorhalmi kastélyba. Hogy mi volt a levélben? - legfeljebb sejteni lehetett. Főkép abból a meglepő hatásból, amellyel járt. Mert Corelli kapitány - az aula tagjainak őszinte riadalmára - még aznap délután becsöngetett a palotába. Lóháton jött. Kurta nádpálcájával idegesen verdeste vadászcsizmája szárát és úgy, ahogy volt, porosan, kihevülve sietett fel az emeletre, a széles pirosszőnyeges lépcsőn. Valósággal berontott az érsek lakosztályába. Az egész rezidencia zengett a hangjától, mert már a folyosón méltatlankodni kezdett, hogy majd megmutatja ő: kivel szokás így levelezni? A titkár ijedten ugrott eléje. A magából kikelt kapitány azonban egyszerűen félrelökte s a következő pillanatban már ott állt a nagyterem közepén, a szivárványos ragyogású csillár alatt, szemben az érsekkel.

- Engem hivatott Eminenciád? - lihegte, vörösre gyultan az indulattól.

János érsek megkerülte a dúsan aranyozott, vörös-fekete empire íróasztalt. Kényelmesen nekitámaszkodott és összefonta mellén a karját.

- Kihez van szerencsém? - kérdezte zavartalan nyugalommal.

A kapitány megtorpant. Ösztönszerűen összevágta a bokáját:

- Corelli Viktor nyugalmazott kapitány, a majorhalmi kastély bérlője...

- Úgy, - nyujtotta végtelenbe az érsek fölényes iróniával a szót, - azt hittem, hogy az ispánja. Bocsánatot kérek a tévedésért, kapitány úr.

Egyszerre metsző lett a hangja, mintha rapportot tartana:

- Nos, kapitány úr?...

Ez a második «kapitány úr» már szinte csattant.

A titkár elfehéredett szájjal, verejtékezve kapaszkodott az íróasztal mögött álló karosszék magas támlájába. Azt hitte: menten leszakad a faragott famennyezet. Így még nem beszéltek itt Corelli Viktorral, akinek fenyegető látogatásai elől az előbbi érsek legtöbbször elbujt.

A kapitány arca még vörösebb lett. Kezében veszedelmesen táncolni kezdett a kurta nádvessző, szaporán kopogva a poros csizmaszáron. De mielőtt szóhoz juthatott volna, János érsek már lecsapott rá:

- Az a kérdés: mikor kapom meg a bérlet hátralékát?

A kapitány konokul szegte fel a fejét:

- Eminenciád elődje ez iránt sohase érdeklődött komolyan.

- Elég hiba. Ehhez azonban nekem semmi közöm...

Pillanatig farkasszemet néztek. Aztán az érsek hirtelen megfordult. Fölvett az asztalról egy összehajtott, kék árkust, meghintázta tenyerén.

- Itt van a kimutatás, - mondta szárazon. - Ön hét esztendő óta tartozik. Hét arannyal és annak kamatos kamataival. Ha három nap alatt nem fizeti meg: kiteszem a bérletből.

- Engem? - kérdezte Corelli, gúnyosan elmosolyodva.

- Önt. Ezt tessék tudomásul venni. Meg azt is, hogy a régi megállapodást ezennel felbontom. Újévtől kezdve a kastély haszonbére nem egy, hanem tíz arany...

A kapitányból kirobbant a visszafojtott indulat. Akkorát kiáltott, hogy a feje fölött lógó csillár üvegpálcikái is belerezdültek:

- Én pedig nem veszek tudomásul semmit. Eddig se fizettem, ezután se fizetek. Szeretném látni: mi lesz belőle?... Ami különben a tíz aranyat illeti, nekem annyi, mint az egy... úgyis csak papiroson marad.

Az érseket kezdte elhagyni a béketűrés:

- Elég volt. Vagy fizet a kapitány úr, vagy nem fizet. Ha nem...

- Akkor?

- Akkor három nap mulva kidobatom a kastélyból. Minden cókmókjával együtt.

Most már az ő hangja is harsogott, mintha századot vezényelne.

A kapitány felhördült:

- Mit csinál Eminenciád?

- Kidobatom, - ismételte az érsek rendületlenül.

- Eminenciád?

- Én, - egyenesedett ki János érsek felszabadult indulattal, ellökve magát a reccsenő íróasztaltól. - Én... gróf Komoróczy János, tartalékos huszárkapitány, a keserves teremtésit!...

És olyat káromkodott, hogy a karosszék mellett reszkető titkárt egyszerre kilelte a hideg.

A kapitánynak torkán akadt a válasz. Erre a váratlan fordulatra még ő sem volt elkészülve. Csak állt meredten, leesett állal.

- És most végeztünk, kapitány úr, - fejezte be az érsek a furcsa kihallgatást. - Más tárgyalni valónk nincs!

Sarkonfordult és otthagyta.

A kapitány szinte kiszédült a teremből.

De harmadnapra pontosan beküldte a jószágigazgató irodájába a hátralékot és megüzente, hogy a bérletmódosítás feltételeit készséggel elfogadja. Végre akadt valaki, aki imponált neki.

Az egész vármegye mulatott akkoriban ezen a kuruc histórián, amelynek hamarosan híre szaladt mindenfelé. Sajnos, János érseknek ez volt első és utolsó komoly ténykedése a gazdálkodás körül. Azontúl egyáltalán nem érdeklődött semminemű számadás, vagy kimutatás iránt. Legfeljebb az évenkint meg-megújuló kölcsönök felvétele felől intézkedett. A hatalmas birtok pedig lassankint minden eresztékében ropogni kezdett, az egyre növekvő terhek súlya alatt. Megtörtént, hogy őeminenciája nagylelkű adományait akárhányszor csak elkésve tudta folyósítani az utolsó fillérig kiürült pénztár.

Később más baj is jelentkezett. Az érsek elpusztíthatatlannak hitt szervezetét valami alattomos betegség kezdte ki, amely mindinkább aggasztó tüneteket mutatott. Bár alig volt túl az ötvenen, hirtelen megroppant. Lesoványodott, megőszült s bőre olyan lett, mint a gyűrött pergamen. Éjszakánkint fájdalmas emésztési zavarok lepték meg. Régi, vidám kedve morózusra fordult. Pár éven keresztül a nyarat külföldi fürdőkön töltötte, de állapota nem javult. Akkor abbahagyta a meddő kísérletezést, hazajött és bezárkózott palotájába, amelynek kapui egyre ritkábban, egyre nehezebben nyiltak meg látogatók előtt. A hangos, vendégeskedő életnek vége szakadt. János érsek csaknem láthatatlan lakója lett az elcsendesedett, komor rezidenciának. Még a palota kertjébe se igen ment le.

Egész nap ott ült dolgozószobájában, a széles íróasztal mellett, amelyen halommal hevertek a színes papírlapok, léniák, ollók, tollkések, ceruzák és ragasztó-üvegek, - árulkodó jelei a beteg különös szenvedélyének. A színes papírosokból hosszú, keskeny csíkokat vagdosott, a kék, sárga, zöld, vörös, lila, rózsaszín szalagokat fortélyos hajtogatásokkal egymás alá bujtatta és díszes keresztekké formálta. Ez a játékos, babra munka minden érdeklődését lekötötte. Reggeltől estig vagdalta, hajtogatta, illesztgette a tarka papírszeleteket, hihetetlen türelemmel, egész napokat áldozva egyetlen bonyolult-rajzú bizánci, gót, vagy renesszánsz minta elkészítésére. A lapos kereszteket - amelyek három- és négyszögű foltjaikkal aprólékos mozaik-hatást keltettek - egyformára szabott, fekete kartonlapokra ragasztgatta. Fejébe vette, hogy ha ezer ilyen lapot összehoz, Rómába utazik és személyesen adja át az egészet Őszentségének, akit ez a nagyszerű ajándék bizonyosan kiengesztel majd a régebbi renitenskedésekért. Tagadhatatlan, hogy a furcsa gyüjteményben nem közönséges fantáziára valló, meglepően artisztikus darabok akadtak, maga az a fontosság azonban, amelyet az érsek gyerekes «munkájának» tulajdonított, a korán elhatalmasodott szellemi gyengeség nyilvánvaló jele volt. Sokszor fel se öltözött rendesen. Úgy, ahogy kikelt az ágyból, sebtében magára kapott háziköpenyében, vastag posztó papucsaiban, turbánként fejére csavart törülközővel sietett «műhelyébe» s ott, kedves papírjai, ollói és ragasztó-üvegei között, ideges szórakozottsággal hallgatta titkárának napi jelentéseit, amelyekre legtöbbször egy-egy ingerült, elhárító legyintéssel válaszolt.

Környezete - ameddig lehetett - titkolta a dolgot, de a suttogva továbbadott szó előbb-utóbb kiszökött a zárt kapun is. Szertecikázott a városban, keresztül szürődött a falakon és belopózott a bizalmas beszélgetésekbe. Otthon, uccán, kaszinóban, boltban, templomban, mindenütt találkozott egy pillanat, amelyben a lehalkított hang, a jelentős hunyorítás, a beszédes gesztus fontoskodva adta fel és ismételte meg az izgató kérdést: hallotta már?... Papi városokban füle és szája van a sarokkőnek is. Ilyen helyen minden és mindenki merő titokzatosság. Igazi, elhallgatott titok azonban egyáltalán nincs. A zárdát és a szemináriumot hát épúgy nem kerülték el az érseki palotából kiszivárgó hírek, mint a kanonoksor testes házait. Sőt, ott értesültek először mindenről a legpontosabban. Kivált a franciskánusok, akiknek tartományi főnöke, Krivács Tamás szentszéki tanácsos, állandó összeköttetést tartott fönn az aulával. Ez a szívós akaratú, nagyeszű és energikus szerzetes már fiatal korában a legkiválóbb egyházjogászok közé tartozott. János érsek mindig kikérte tanácsát, mielőtt az eléje került szakkérdésekben döntött volna. Mikor pedig őeminenciája betegeskedni kezdett, a tanácsadóból hamarosan intéző lett. A döntés joga így szinte észrevétlenül csuszott át Páter Tamás kezébe. Az érsek lassankint mindent ráhagyott. Bele se nézett az elintézett aktákba, csupán a nevét kanyarította alájuk, szálkás, vékony betűkkel. A provinciális - akit máskülönben János érsek egyáltalán nem kedvelt - ezidőtájt tehát még sűrűbben fordult meg a palotában s a bekövetkezett változások legjelentéktelenebb mozzanatairól is közvetlen tudomást szerzett. Előtte semmi sem maradt titokban. Még a hátsólépcsőn lábújjhegyen surranó cseléd-pletyka sem. A megbizható értesülések birtokában aztán lassankint számot vetett a kinálkozó helyzettel és - önmagával. Bizony, nem ártott volna, ha őeminenciája olykor figyelmesebben veszi szemügyre azokat az olvasatlanul aláfirkantott aktákat, amelyeknek rendelkező határozatai az utóbbi időben balfogást balfogásra halmoztak, holott Páter Tamás egyházjogi tudása valóban tökéletes volt és semmivel sem állott alább a hírénél. A kiadott rendelkezések hemzsegtek a feltünő ellentmondásoktól és egyre kínosabb megdöbbenést keltettek az aulában, ahol a «trencséni barát» a hivatalos kihallgatások után fejcsóválva aggodalmaskodott, hogy őeminenciája végkép nem hallgat «alázatos előterjesztéseire» s mindent «fordítva csinál».

- Félek, nagyon félek, - tette hozzá ilyenkor elkomorult arccal, ennek még súlyos következményei lehetnek...

S a tehetséges provinciális félelme nem volt alaptalan. Annál kevésbé, mert elsősorban ő maga gondoskodott róla, hogy az érsek «tévedéseiről» kimerítő jelentések számoljanak be a Segnatura Apostolica kardinálisának, a római Cengregatio titkárának. Néha késő éjszakáig rótta a sűrű sorokat, gondos kópiákat készítve az áruló és árulkodó aktákról. Lelkiismeretes beszámolói nem mulasztották el megvilágítani az aggasztó jelenségek «gyógyíthatatlan» okát, valamint «a sajnálatos állapotnak az egyházmegyére háramló káros erkölcsi és anyagi következményeit». Elvégre egyidős volt az érsekkel: nem ért rá sokáig várni. Aztán meg miért kötötte volna csónakját a süllyedő hajóhoz? Nem célszerűbb-e siettetni a kikerülhetetlen katasztrófa bekövetkezését, ha máskép segíteni már ugysem lehet a veszendő rakományon? Pusztuljon a léket kapott gálya, mielőtt újabb terheket szedne magára s végkép kiürítené az utolsó raktárakat. Jöjjön mielőbb a leváltás, az új hajó az új kormányossal, aki jobban tud vigyázni az értékes kincsekre. Amit az egyik elherdált, szerezze vissza a másik. Ezt nemcsak a nagyravágyás sugallta: az Egyház érdeke is így diktálta.

Az elegáns latinsággal megfogalmazott, bizalmas levelekre eleinte csak rövid, udvarias válaszok jöttek. Később azonban a Szentszék felfigyelt s pár hónap mulva Páter Tamás meghívást kapott a kuriális bibornoktól. Látogassa meg, de feltünés nélkül. Talán a szokásos husvéti zarándoklat keretében. Valami mégis kiszivárgott a római út rejtett céljai felől, mert amikor visszatért, a beavatottak úgy kezdték emlegetni, mint «a jövő emberét». Rövidesen híre járt, hogy Őszentsége koadjutort szándékozik kinevezni az eladósodott, beteges érsek mellé, még pedig cum jure successionis, az utódlás jogának biztosításával. A kiszemelt koadjutor Krivács Tamás szentszéki tanácsos, a ferencesek provinciálisa volt, a jeles egyházjogász, akinek személye ellen - nyilván a miniszterelnök interveniálására - az udvar sem emelt kifogást. Mert Páter Tamás előrelátó gondossággal a kormány támogatását is biztosította magának. A miniszterelnök úgy találta, hogy a tisztafejű, energikus barátnál alkalmasabb gazdát keresve sem lelhet az érsekség megrendült anyagi helyzetének szanálására. Páter Tamás - akinek zsebében rendje törvényei szerint sohasem lehetett nagyobb összeg a nélkülözhetetlenül szükséges aprópénznél - különb szakembernek igérkezett, mint akárhány finánckapacitás. S e tekintetben a hozzáfűzött reményeket később csakugyan be is váltotta: szinte zsugoriságig hű sáfárja lett a rábizott javaknak. Selyemcipős nagyúr korában is fukar barát maradt, aki minden este megszámolja az asztal fiókjában összegyüjtött gyertyavégeket, palotájának csak két szobáját fütteti, télen későn gyujttat lámpát, vacsorára pár szem szilvát vagy egy pohár aludttejet eszik «falatka» rozskenyérrel, a segélykérőknek pedig panaszkodva mutatja kopott pantallója térdén a másszínű szövetből vetett foltott, felhúzott reverendája alatt: Nézd, fráterkám, magam is szegény vagyok. Pénzem nincs, de áldásom adom!...

János érsek ezalatt látszólag gyanutlanul ragasztgatta tarka papírkeresztecskéit. Valamit azonban mintha mégis sejtett volna, mert husvét óta nem engedte maga elé a többször jelentkező provinciálist.

- Hagyjatok békében, - mondta ingerülten, - nem látjátok, hogy dolgom van!? Ez sokkal előbbre való, mint az a sok irka-firka...

És lesoványodott ujjaival tovább hajtogatta a színes papírszeleteket. Nem akart tudni semmiről. Általában: egyre zavarosabban viselkedett. Reggel kikergette a borotválkozást sürgető komornyikot, délben megfeledkezett az ebédről és alig evett valamit. Orvosával szóba sem állt. Arca beesett, tekintete révedezővé vált s kezében ideges reszketéssel táncolt a hosszú, fényes olló, amelynek nyisszantásait furcsa grimaszokkal kisérte, mint az írni tanuló gyerek az engedetlen palavessző járását.

Néha heves izgalom vett rajta erőt. Hirtelen, minden átmenet, vagy megmagyarázható ok nélkül. Ilyenkor még különösebb dolgokat művelt. Váratlanul megjelent a földszinti kancelláriában és panaszkodni kezdett, hogy nem bir aludni az egerektől. A fertelmes férgek egész éjszaka kaparásznak a szobájában. Biztosan itt van a fészkük az irattár öreg deszkafalai közt, - s egész sor elsárgult, poros aktaköteget rakatott le a polcokról, amelyek mögött csupán ártatlan pókok tanyáztak. De mert a palotában csakugyan volt egér, a titkár azt ajánlotta, hogy szerezzenek be macskát.

Az érsek felkapta a fejét.

- Macskát? - kérdezte gúnyos nyomatékkal. - Még hogy macskát! Hát azt lesheted, domine! Sicc, kópé! Ugyis elég tolvaj fordul meg a háznál. Maholnap ezt a keresztet is lelopják a nyakamból...

Hosszan, mereven nézett a megriadt titkárra, aztán titokzatosan folytatta:

- Bagoly kell ide inkább, domine. Bagoly. Akit még a macskák is respektálnak. Mit bámulsz? Igen, igen. Ha más nincs, hát megteszi egy vén fülesbagoly is... Nem igaz?...

Azzal faképnél hagyta a verejtékező secretáriust s ahogy fölfelé igyekezett a lépcsőn, szinte fuldoklott a nevetéstől.

Máskor a folyosón függő régi arcképekhez intézett jelentős szónoklatokat a falánk «klastrombogarakról», amelyek éjszaka sem pihennek, hanem - mint szú a fában - szüntelenül percegve emésztenek. Különösen egy tizenhetedik századbeli, feketeszakállú, páncélos püspökkel «beszélgetett» sokat és szívesen. Később őrséget is rendelt az arany-rámás kép elé, nehogy a rozsda kikezdje festett mellvértjét. Sárga-zsinóros kék-huszárja óraszám silbakolt itt, kivont karddal, dísz-csákósan, őrízve a folyosó süket csendjét.

Páter Tamás beiktatása napján János érsek a szokottnál is fakóbb arccal jött ki szobájából. Hetes szakállát leborotváltatta és így még dúltabban éleződtek ki madárszerű vonásai. Teljes díszbe öltözött már korán reggel. Sőt, behozatta és nyakába kerítette az ünnepi miséken használt fekete-keresztes érseki palliumot is, amely a pápa által Szent Ágnes-napján megszentelt bárányok gyapjából készült, - holott a székesegyházban folyó szertartásra egyáltalán nem szándékozott felmenni. Végezze csak el az ****-i érsek, meg a két szomszéd püspök a koadjutor felszentelését nélküle: ő igazán nem kiváncsi rá. Egész délelőtt föl-alá járt és fojtott izgalommal hallgatta a sűrűn felhangzó harangzúgást. Mikor végre a titkár jelentette, hogy a koadjutor kocsija a palota felé közeledik, lesietett a kapuba, ahol a falból kikönyöklő vastartókon hunyorogva égtek az ünnepélyes alkalomra meggyujtott lámpák. A száraz, télies napsütésben valami temetői sáppadtsággal csillámlott föl a lámpafény, beragyogva a barokk kapuív csigavonalas záradékának kőpajzsába vésett lapos, bibornoki kalapot, amely alatt a fakult aranyháló háromszögbe font, lecsüngő bojtjai közé halpikkely formájú árnyfoltok hullottak. A fogadásra egybegyült a rezidencia egész személyzete, a lila-öves irodaigazgatótól a feszes vigyázzban álló kékhuszárig.

János érsek mély meghajlással köszöntötte az érkező koadjutort, aki csupán azért jött, hogy hivatalosan is átvegye a kancellária fölött való rendelkezést és most kissé feszélyezve lépett ki az aula ceremonáriusával a hintóból. Gyanusnak találta ezt a szertartásos fogadtatást, ezt a szokásos udvariasságon túlmenő, furcsa ünnepélyességet, amelynek tüntető hódolatában mintha a csúfolódás némi árnyalata rezgett volna. Elfogódottan nyúlt az érsek keze után, hogy megcsókolja ujján a pásztorgyűrűt. De János érsek váratlanul megelőzte. Ő hajolt a koadjutor keze fölé s száraz ajkát hirtelen annak vadonatúj gyűrűjéhez érintette. Krivács Tamás valósággal felszisszent. Nem tudta: mit tegyen? Zavarában szinte önfeledten mormolta:

- De testvérem, mi jut eszedbe?...

János érsek azonban - mintha mindez a legtermészetesebb dolog lenne - ártatlan arccal nézett rá. Eleresztette füle mellett a véletlen tegezést és bókolva mutatott befelé a tárt kapun:

- Parancsoljon Méltóságod!...

Hogy a kínos helyzetnek véget vessen, a koadjutor gyors léptekkel indult a kancellária felé, magával vonva az érseket is, aki gyerekes megelégedettséggel mosolygott.

Az átvétel teljes rendben, zavartalanul folyt le. Amíg az irodaigazgató elmondta rövid, sablonos jelentését, az érsek meg se mozdult. Mereven, megkövesedett mosollyal a szája körül, úgy állt ott, kissé félrevonulva, mintha síri fejfája lenne önmagának. Csak később, amikor a kodjutort lakosztályába invitálta, - terített asztal várta itt reggelihez a fölszentelést végző főpapokat, akik minden percben megérkezhettek, - tört ki a botrány.

A pirosszőnyeges lépcsőn közvetlenül egymás mellett lépkedett fölfelé a házigazda és vendége. Az érsek a szeme sarkából lopva figyelte a koadjutort s még mielőtt a fordulóhoz értek volna, egyszerre megszólalt:

- Mindent tudok, fiam. Mindent... Rómát... a leveleket...

- Nem értem, - hebegte a koadjutor elakadott lélekzettel.

- A paktumot a kormánnyal, - folytatta makacs-szeliden az érsek, - mondom, hogy mindent tudok...

Csendesen, de nagyon határozottan beszélt. Hangjában mégis valami álmos közönyt érzett, mintha unná ezt az egész beszélgetést.

A sarkukban járó titkár és ceremonárius minden szót hallott.

- Biztosíthatom Eminenciádat, hogy téved, - védekezett nekiveresedett arccal Krivács Tamás, kissé összeszedve magát.

- Nem tévedek... A vén bagolynak is van szeme, meg füle...

- Eminenciádat félrevezették...

- Én nem azért voltam Rómába, hanem...

- Hazudsz!

- A miniszterelnökkel a kongrua ügyében tárgyaltam...

- Hazudsz!

- De az Istenért, Eminenciás Uram, én nem akartam... én semmiről sem tudok semmit...

- Most is hazudsz!...

Ahogy mentek fölfelé, minden lépcsőfokon megkoppant ez a kemény és kérlelhetetlen szó, konok elszántsággal, bántón és kegyetlenül, mint a botütés, most már hangosan. A titkár és a ceremonárius elképpedve hallgatták. Már éppen közbe akartak lépni, amikor a koadjutor hirtelen megtorpant.

- Elég, - kiáltotta rekedt indulattal, minden ízében remegve s inkább feléjük, mint az érsekhez fordulva, - Őeminenciája beszámíthatatlan. Nem tudja: mit beszél?... Igazán legfőbb ideje...

Be sem fejezve a mondatot, rohanni kezdett lefelé a lépcsőn. Szégyentől, dühtől fuldokolva vágta magát kocsijába. János érsek görcsös nevetésbe torzult arccal, hangtalanul bámult utána a lépcső legfelső fokáról. Elméjének utolsó, tiszta felvillanása már kilobbant. Egyszerre ájultan esett össze.

A hivatalos reggeli elmaradt.

Mikor késő délután magához tért, az orvost elzavarta ágya mellől. Fölkelt és bezárkózott. Hiába könyörögtek neki: nem türt ellentmondást. Egyedül akart maradni.

Éjfél tájban a virrasztó titkár hangos kiáltozásra lett figyelmes. Az artikulálatlan hangok az érsek hálószobájából hallatszottak. Sokáig hiába kopogtatott. Végre fölkeltette a huszárt, aki vállával benyomta az elreteszelt ajtót.

A szobában csak a porcellán-ernyős kislámpa égett, halvány fénykört vetve a padlón heverő, szétdobált ágyneműre. Az érsek - hosszú hálóingébe kuporodva - fenn ült a ruhásszekrény tetején. Olyan volt, mint valami gunnyasztó éjszakai madár. Megtört alakja szinte beleveszett a mennyezet alatt sűrűsödő félhomályba. Karjait széttárva huhogott. A titkár riadtan hőkölt vissza a küszöbről.

A szük szoba falai közt megsokszorozódva verte föl a kisérteties bagoly-hang az éjszaka csendjét...

Egy hét mulva János érsek kiterítve feküdt a székesegyház középső hajójában. Magasra emelt ravatalát tizenkétsoros gyertya-rács kerítette. A gyász-szertartást a koadjutor végezte, az érseki tartomány püspökeinek segédletével.

- Igazi papi temetés, - gondolta, míg körülnézett. - Ünnepélyes, komor és hideg.

A tizenkétszeres gyertyasor tűzfénye a koporsó aranyozásán és a babérkoszorúk viaszos levelein részvétlenül csillogott. Sehol egy könny, fájdalomtól összeharapott száj, vagy elfojtott zokogás.

Az utód engesztelődött érzéssel himbálta meg a felemelt füstölőt örökre elpihent elődje fölött:

- Vajjon engem is így temetnek majd egyszer?...

S összevont szemöldökei közt mintha mélyebbre szaladt volna az öregség két fáradt ránca.