Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 17. szám

NYÍRI TIBOR: LESZÁMOLÁS

Felért az ötödik emeletre és megállott, nehogy a gerincében hetek óta örvénylő szédület szemére ömöljön, ha a nyílt folyosó alacsony korlátjához ér. Ilyenkor mindig átlibbent tudatán ez a szó is: «leugrani» és bár nem félt, hogy öngyilkos lesz, óvakodott a mélység közelségétől. Miután kifujta magát, a folyosó közepén haladva a lakás ajtajához ment. Becsöngetett. Ekkor enyhe szorongás szűkítette meg a mellét. Eszébe jutott, mára pénzt ígért lakásadóinak. Ezen azonban hamar túltette magát. Házigazdáinak hazudott valamit, amit hét perc mulva elfelejtett, azután a saját szobájába lépett. Itt már sötét volt, mert egyéves fia aludt. Felesége a gyermek altatása óta - ruhástól - feküdt az ágyban.

A férfi felgyujtotta a villanyt és köszönt.

- Hoztál pénzt? - kérdezte az asszony és felkönyökölt.

- Nem! - lobbant ki a férfi. Szemrehányás volt a hangjában. Feleségét tartotta tehetetlensége okának. Ezt a kérdését is kiábrándító önzésnek könyvelte el és minden idealizmus megtagadásának érezte azt, hogy az asszony nem tud romantikus hősiességgel nyomorogni. Újra átélte a csalódás keserűségét, azután mártiromsága érzékeltetéséül halkan hazudta: - Pénteken kapok csak.

Az asszony üres tekintettel bámult rá és megismételte:

- Csak pénteken... csak...

Kiss Gusztáv évek óta állás nélkül volt. Foglalkozását már el is feledte. Kis ragadozóvá vedlett. Apró csalásokból és nagy vadak lakomáinak elhullajtott maradékaiból élt. Ma nem sikerült semmi.

Éva visszahanyatlott, Gusztáv pedig kabátostól egyik székre ült. Hallgattak. Egymás belső életéről nem tudtak semmit és már talán nem is hitték, hogy a másiknak van. Pedig az utóbbi hónapokban mindkettőjük bensője kisebesedett a szüntelen vívódástól.

Az asszony áldozatnak játszotta meg önmaga előtt is, hogy tehetetlensége miatt az ura mellett él és állandóan a jóság problémáján töprengett. Nagy kék szeme, középen választott síma haja és kevés vonású hosszúkás arca az olajnyomatú Magdolnákra emlékeztetett és a szent asszonyok olajnyomatú legendákból ismert életéhez akarta hasonlóvá tenni a maga életét is.

Gusztáv, aki olykor azt vallotta magának, hogy csak azért gondoskodik családjáról, mert kevés az ereje egészen elszakadni tőle, napja nagy részében társadalmi kérdések megoldásával kísérletezett. Első személyben gyönge volt foglalkozni bajaival, tehát társadalmi-kérdéseknek állította be őket. Evvel aztán sikerült bajai megoldását a világforradalomig elodáznia. Pár hete, mióta elszakította szerelemnek hazudott viszonyát avval a nővel, aki a pikáns francia ujságok képeinek bámulásakor született nő-ideálját közelítette meg, ezen rágódott: «Feláldozza-e magát az egyén az emberiség jövőjéért?!» Szeretőjének ugyanis addig-addig mondogatta, hogy feleségül venné, ha nem lenne gyermeke, amíg maga is elhitte, hogy megtenné ezt.

- Én nem birom így tovább! - szólalt meg az ágyban az asszony.

Gusztáv nem felelt. Nem akarta, hogy kavargó indulatai fölött húzódó nyugalma meghasadjon. Fél percig újra csönd volt, azután Éva felült. Dühtől izzó bensőjére hulló könnyei hangját formálta szavakká:

- Miért ülsz szótlanul?! Mi bajod már megint?!

- Miért «már megint»? Talán «még mindig»?! - Hát az, hogy élsz! - felelte gondolatban.

Megint hallgattak.

- Soszkáék nem veszekedtek, amiért még ma sem fizettél? - ezt úgy kérdezte, mintha valami jót remélt volna a választól.

- Nem. Megmondtam nekik, hogy csütörtö... azaz, hogy pénteken kétszer annyit kapok, mint amennyi az adósságom... De nyughass már!

- Kitől kapsz pénteken? - A hangja csupa lemondás volt.

A férfi, hogy legyen ideje egy nevet kitalálni, ingerültté emelt hangon kérdezte:

- Fontos ez?! Az a fontos, hogy kapok!

- Nem tünt fel neked, hogy milyen könnyen adtak újabb haladékot?

Gusztávot meghökkentette ez a kérdés. Különben is állandóan veszélyben érezte magát és egy ilyen kérdés magasra lobbantotta üldözési mániáját.

- Nem, - felelte az asszonynak - de mi feltünő lenne ebben?

Éva megszimatolta, hogy a fölényes hang kínzó bizonytalanságot leplez, némi kielégültséggel dőlt tehát a párnára és röviden válaszolta:

- Majd meglátod.

Ekkor benyitott Soszkáné és szó nélkül átment a szobán a konyhába. A férfit ez, bár megszokhatta az állandó zavarást, még idegesebbé tette. Most azért fokozódott indulata, mert talán meglátta, hogy a szoba az egész életét szimbolizálja. Házijai, a többi albérlők, mindenki átjár rajta, mintha nem lakná senki. Azt gondolják: úgyis adós marad a bérével. Hogy megfizet és hozzá milyen keservesen ezért a közút számba vett szobáért, azt csak ő tudta.

- Nagyon jó emberek, - mondta legyürve haragját Gusztáv, még mielőtt a konyhaajtó bezárult volna.

Éva lenézően elmosolyodott. Ő nem látta most sem, hogy urának minden hízelkedő alázkodása: görnyedés a közös takaró fölé, hogy egy új hazugsággal foltozza meg. A férfi észrevette felesége mosolyát, mégis tovább dícsérte a jó Soszkáékat. Pedig tudta, hogy dícséretét evvel nem hiteti őszintének. Az asszony a mennyezetet nézte, Gusztáv befejezte áradozását és ekkor visszajött a háziasszony.

- Összepakkoltak? - kérdezte szigorú hangon.

- Össze, - felelte Éva.

Soszkáné összefonta fejlett sonkakarjait túlkelttészta-mellén és várakozón állt meg a szoba közepén. Ez az asszony százhúsz kilót nyomott. Két férje és közben bevallatlan számú szeretője volt, de gyermeket nem szült soha. Tudta, a jóság erény és hogy jónak tartsák, hajlandó volt jócselekedetre. Nemrégen még vágott libával kereskedett, most azonban albérlőiből élt. Kövérségénél csak írása csunyaságát szégyelte jobban. Három elemit végzett, de amit hallott, gyökeret vert benne és ravaszsága eszközei szinte finomak voltak. Parasztlány volt és csak első házassága után költözött a fővárosba. Szívélyes volt mindenkihez, de a szívélyességét alaposan megfizettette. Kiss Gusztáv azért tudott sok adósságot csinálni nála, mert a kispénzt sem akarta elengedni és minél többé gyült az adósság, annál jobban ragaszkodott hozzá. Most már azonban megunta és úgy állt ott a szoba közepén, mint a paradicsomból kiűző angyal gumiszobra, szétpattanásig felfujva, piros nagyrózsás slafrokba öltözötten. Álla előreugrott, homlokán az összezsúfolódott ráncok sárgára sápadtak, apró szemei pedig úgy bújtak meg a téglavörös húsdombok lankáinak aljánál, mint a vadászok a lesen.

Gusztáv Soszkáné első kérdéséből tudta, miről van szó, de agya akkortól úgy forgott tovább, mint egy felvevőgép, amelyben elszakadt a filmszalag és a helyzetről készült felvételnek csak az utolsó kockája maradt a lencséje alatt. Nem vette tudomásul, hogy Éva aggasztó nyugalommal kél ki az ágyból, hogy a tükörbe nézve igazítja a haját és remegő szájjal kérdi:

- A gyereket még megvacsoráztathatom itt?

- Meg. De sietve. Az új lakóknak már itt kéne lenni, - válaszolta Soszkáné és kiment.

Gusztáv ezt sem akarta megérteni.

Éva rá sem nézett az urára, akinek agya már leadógéppé alakult és ezerszínű égboltot vetített koponyája belső falára. Az égbolt színei mind sötétebbek lettek. A leadó lencséje megett is ott volt a valóságos helyzetről készült utolsó filmkocka. A sötét színek viharfelhőkké tömörültek és körülgomolyogták Soszkáné szigorú tartású termetét.

- Ide juttattad a gyermekedet, - szólalt meg Éva a leszámolás hangján. Közben azonban meggyujtotta a szeszfőzőt, hogy megmelegítse a fia vacsoráját. - Alábbvaló vagy egy vadállatnál!

A férfi korlátoltságnak tartotta a ragadozók becsmérlését. Szerinte az embereknek olyanná kellett volna szabályozó csatornáitól szabadítaniok életösztönüket, amilyen medertelenül hullámzik a vadállatoké. Most is erről kezdett magyarázni, de az asszony letorkolta:

- Ne prédikálj! A vadaknak legalább egy nyugodt odujuk van. A te fiadnak meg még az sincs!

Gusztáv újra a paradicsomot hozó nagy Forradalomra gondolt, ám ugyanekkor nem tudta védeni magát az általános nyomorúsággal. Gyöngeség bizonyítékának tartotta az ilyesmit. A gyöngeség látszatától pedig írtózott. Akkora volt hiúsága, hogy a villámot sem ismerte el önmagánál erősebbnek. Ő az egyszerű emberi életmód legelemibb feltételei nélkül akart hős, jó és bölcs lenni. Beszélni azonban, most, ha akart volna sem tud, mert felnyöszördült a gyermek. Gusztáv azonnal hozzáugrott, hogy elejét vegye a sírásnak. Ám a fiúcska átmenet nélkül zokogásba csapott.

- Mi a baja ennek a gyermeknek? - kérdezte Gusztáv és aggodalmának olajcseppei már is az ingerültség hullámain fénylettek. Gusztáv szerette a fiát: tökéletes mása volt és a saját életfelfogását a fia életévé akarta valósítani. Sírása azonban ideges félelmet szított benne. Ha hallotta, úgy érezte, felébreszt benne valamit, aminek hangja aztán megbontja az ő bensője harmóniának megszokott zűrzavarát.

Danika zokogása erősödött.

- Mi a baja a fiadnak? - ismételte Gusztáv.

- Ne törődj vele! Mi közöd hozzá?!

- Hogy mersz ilyet mondani? Nekem?! Hiszen érte áldozom az életemet! - Mély, felháborodott hangon mondta ezt, de úgy hatott, mintha csenevész körtefáról egy gyönyörű császárkörte lógna és látszana az a zsineg is, amellyel a ványadt ághoz van kötve.

Éva a cuclisüvegbe töltötte a kakaót, azután az ágyra ült és a gyermek vacsoráztatásához fogott. Danika mohón szétnyitotta piros selyem ajkait és elakadtak könnyei. Anyja egy darabig nekifeledten gyönyörködött fia bő kortyaiban, majd minden előzetes jel nélkül a gyermek mellé vágta magát és hangos zokogásban tört ki.

Danika csodálkozva ránézett.

- És nekünk meg kell dögleni! - fuldokolta Éva.

A gyermek ekkor megint a vacsorának látott.

- Miért kellene? - kérdezte Gusztáv és furcsa gondolatsor indult meg benne: Mi lenne, ha valóban meghalnának?! Persze, természetes halállal. Felszabadulnék. Megnősülnék nagy hozománnyal és lenne másik gyermekem is. Egy ölelés: egy gyermek: egy élet: hát minek olyan nagy cécót csinálni abból a vacak életből? Emlékszem én arra az ölelésre, amelyiknek következménye ez a fiú lett?! Ha akkor véletlenül haragban vagyunk, nincs is Danika. Egy véletlen az én életem is és egy véletlenért kell raboskodnom is. Danikának a halál nem lenne kín, hiszen nem tudja, hogy él és én, aki már keservesen tudom, megkorrigálhatnám a sorsomat.

Most éppen úgy lemondott volna a gyermekéről, ahogy annak idején arról a Danikát életre idéző, szórakozott ölelésről.

Éva talpraugrott és zokogva kiáltotta:

- Mi lesz a gyerekeddel? Mert nem szabadítlak meg tőle is!

Gusztáv az asszonyra nézett. Boldog lett volna, ha kimondhatja: - Te senki! szóval csak azért nem ölöd meg őt is, hogy evvel megbosszulj?!

- Nyugodj meg, - mondta ehelyett. - Megtanulhattál bennem bízni. És különben is... miről van szó?

Ez a kérdés elképesztette Évát. Éppen úgy nem merte az urát teljes valóságában látni, mint ahogy az emberek nem merik elhinni, hogy az élet könyörtelen törvényszerűséggel rostál.

- Semmi pénzed nincs? Szállodára?! - kérdezte.

- Nincs. De azért nem kell kétségbeesni. Szerzek.

- Mikor? Hiszen éjszaka van.

Gusztáv fölényesen legyintett, pedig fogalma sem volt arról, hol lehet éjszaka veszélytelen módon pénzhez jutni. Betörés, lopás, gyilkosság eszébe sem jutott. Sokkal inkább hitte a társadalomnak, hogy ígéreteit beváltja, semhogy ilyen goromba nyíltsággal tudott volna szakítani vele. Bízott a véletlenné lefokozott istenben. Pénzt talál. Összeakad valaki ismerősével, akit még nem avatott hitelezőjévé.

Évának most az ég csodakedvét is remélnie kellett, hitt tehát Gusztávban is. Ezenkívül meg eszébe sem jutott soha, hogy van puszta életet meggyilkoló nyomor. Gusztáv viszont a pillanaton átsegítő véletlenbe vetett bizakodása mellett, sorsának tartotta a gyilkos nyomorúságot. Sorsát halálos ítélet formájában hordta magában és tudta, végrehajtásától csak kegyelem mentheti meg. Gusztáv, ha kérdik, valahogy így fogalmazta volna meg a bűnét:

«Bűnről nálam szó sem lehet. A hiba, melyet életem ellen vétek, ez: ízlésem szerint akarok élni és mivel ezt nem titkolom, hát még annyira sem sikerül, mint egy kínai kulinak. Megalkuváshoz annyi a hajlamom, amennyi a süketen születettnek a zenéhez. Belátom: ez a mai társadalmi rendben nyomorékság és a társadalom ellenem hozott ítéletének neme ez: nyomoréksága általi halál.»

Ez azonban már lelke alkotórészévé vált. Gusztávnak az élniakarás volt az idegen s a beléültetett érzése.

Éva befejezte Danika vacsoráztatását, felvette a kabátját és a férjére nézett:

- Hát megyünk?!

A férfi felállott és a tehetetlenség nyugalmával válaszolta:

- Megyünk.

Ekkor belépett Soszkáné.

- Na, elkészültek?! - kérdezte.

Hallgattak.

- Hát - nézzék, Kissék, - szólt Soszkáné rövid szünet után, - nekem nincs szívem azt a cseppséget a hideg éccakába ereszteni. Hagyják itt.

Éva arca boldog sírásra rándult és zihálva kérdezte:

- Igazán?!

- Persze. Csak nem gondolta, hogy olyan elvadult vagyok?! Tudja maga, hogy én mennyire szeretem Danikát. Hát azt hiszi, hogy a szélhámos ura szép szavaiért adtam hitelt?! Téved! Danikáért. Ő...

- És itt maradhat a feleségem is, - vágott közbe Gusztáv.

- Nem! Nincs hely. A gyerek úgyis mellettem fog aludni mindig.

A házaspár összenézett: mindig?!

- Idehallgassanak, Kissék, - folytatta Soszkáné, - én elengedem maguknak az adósságukat. Reggel még a vacakjaikat is elvihetik. Úgy sem ér semmit. Maguk mit nevelnének ebből az aranyos kölyökből? Egy kis szélhámost?! Adják hozzám. Irassák rám... szóval adják nekem. Ráérnek érte akkor fizetni, ha sok pénzük lesz. Tehát soha. Adják nekem örökbe...

- Örökbe... a gyerekemet?! - bizonyítgatta szavakkal, hogy jól hall, Éva. - Örökbe?! - és felsikoltott.

Gusztáv meg akarta mondani neki, ami az ajánlat hallatára azonnal eszébe jutott, de Éva, még mielőtt ő szólhatott volna, zokogva az asztalra borult. Olyan kínlódón, akkora lemondással sírt, mintha halottól búcsúzna.

Gusztáv Soszkánéhoz fordult:

- Nézze, Julika néni, maga egy szent. Én tudom, hogy maga önzetlenül, pusztán szeretetből akar a gyermekemen segíteni. Én tudom, maga nem öregsége kenyerét akarja benne biztosítani, hanem szereti őt. Ha valaha el kellene válnom Danikától, boldog lennék, ha magánál tudnám. Adjon azonban időt, hagy gondoljam át. Ne vádolhassam magam, hogy elhamarkodtam a fiam sorsát is...

- Akkor lett az szerencsétlen szegényke, mikor magát választotta apjának, Kiss úr. Ha nekem adja, akkor csak jóvá teszi a bűnét.

Kiss Gusztáv egy pillanatig úgy érezte, hogy menten hasbarúgja a kövér asszonyt, de lefékezte magát:

- Most nem erről van szó. Engedje ma éjszaka itt aludni Évát is.

- Arról szó sem lehet! - pattant be az ajtón Soszka.

Gusztáv mindentől függetlenül utálta Soszkát és belépése még bőszebbé tette. Szinte hallotta, meglátta, amint ez a két ember éjszaka, halkan sutymorékolt és kifőzte, miként hajtsák be rajta az adósságát és a kamatokat.

Soszka selyemférj volt. Azért vette feleségül a libakereskedő Julika nénit, hogy túlérzékeny önérzetét megóvja a kenyérkereséssel járó bántásoktól. Házasságuk harmadik hónapjától ütötte az asszonyt és olyan korlátlan úr volt a házban, amilyen csak egy kitartott lehet. Soszka egy gyermek-, egy tavaszi kalarábé-lélek volt, akit az idő megráncosított és fás rostokkal szőtt be. Utálta a pénztkereső embereket és csak azért nem követett el törvénybe ütköző cselekedetet, amiért a tűzbe sem dugta a kezét. Felpödört bajuszt, mindig tiszta ruhát hordott és feleségének időnként elhencegte, hogy kikkel csalja meg.

A két férfi összenézett. Úgy látszott, hogy menten birokra kelnek. Gusztáv azonban elfordult tőle az asszony felé:

- Juliska néni, ne legyen embertelen...

- Még nekem mondja, hogy embertelen vagyok?! Nahát! Viheti a kölykét.

Éva csak sírt.

Gusztáv gondolkodva nézett maga elé. Mit lehet itt csinálni?! Semmit. Sem most, sem a jövőben. A fiamtól előbb-utóbb meg kell válnom, vagy ha nem lesz hozzá elég erőm, elrontom az életét. Mit tegyek? Bízzam ezekre? Persze. Hiszen mindig tehernek érzem. Ezek mit nevelnek belőle? Milyenné teszik az életét? Látszólag tízezer sín áll előttem. Azon indíthatom, amelyiken akarom. Látszólag. Hát hogyan jobb az élet? Bután? Okosan? Kapzsin? Adakozón? Becsületesen, vagy felelőtlenül? Ez a gyermek még mindig mederben lévő víz és olyan alakot vesz fel a szárazon, amilyen edénybe töltöm. Meg aztán: el tudok válni tőle? Ha Évával maradhatna, igen. De így! Vadidegennél. Persze. Az lenne a legjobb. Így megoldódna valamennyire mindhármunk élete. Éva sokat átvett az én gondolkodásomból. Mellette szabadon fejlődhetne Danika.

- Tíz percre szeretnék egyedül maradni a feleségemmel - szólott.

Soszkáék kimentek a szobából. Gusztáv Évához lépett.

- Idehallgass csak! - mondta.

Az asszony felegyenesedett. Annyira kimerítette a fájdalom, hogy az arca bambára nyúlt.

- Éva, - emelte fel hangját Gusztáv, - ha mi továbbra is együtt maradunk, a legszennyesebb tragédia elkerülhetetlen. Látod, most meg kellene válnunk Danikától. Én tudok egy megoldást a mai éjszakára. Ez azonban nem ér semmit. Véglegesen meg kell oldanunk az életünket. Én ajánlok valamit. Költözzetek haza a te szüleidhez. Váljunk el, hogy ne bánthassanak még azért is, hogy a feleségem vagy. Költözzetek tihozzátok. És neveld fel a fiunkat... Emberebbé, mint az apja...

Az asszony dühös sírással felelt:

- Nekem te ne játszd a meghatottat. Úgy sem megyek haza. Soha! Inkább dögöljünk meg mind a hárman.

Évát a szégyen elkerülni akarása gátolta a hazamenekülésben. Szüleinek Tokaj-Hegyalja egyik falujában házuk, pár hold szőlőjük volt, nem lett volna tehát különösebb gondja otthon. Szülei azonban idejekorán óvták ettől a házasságtól, amely leánykori életelveinek természetes következményeként jött létre. Éva otthon lázadónak számított szabad szellemű, félművelt beszéde miatt. Forradalmárságáért sok bántás érte és egyetlen életcéljává nőtt: bebizonyítani, hogy neki volt igaza. Csakhogy ő anyagi eredményeket kívánt felmutatni, mint a szabadságszeretet gyümölcseit. Az igazi forradalmárságot még elgondolni sem, nemhogy megélni tudta volna. Az anyagi gondok miatt való hazaköltözés a kudarc bevallása lett volna.

- De kedves...

- Kár minden szóért! Vagy azt gondolod, el tudom viselni reggeltől estig tartó sopánkodásukat? Ők egy természeti csapás miatt is tíz évig eszik magukat.

- De a gyerekedért?...

- És én?! Az én életem?! Nekem is csak egy van belőle!

Gusztáv nem tudott tovább érvelni. Tisztában volt Éva hazautazásának otthoni következményeivel és ez jutott eszébe: Élet-e az olyan, amelyért az ember az énje feladásával fizet?

- És tudd meg - folytatta Éva, - a gyerek szenvedné meg, ha nekem állandóan azt kellene éreznem, hogy az ő áldozata vagyok.

Gusztáv agyát elöntötte a vér:

- Hát csak az én életem lehet áldozat? De ez még eredménytelen is. Nem látod-e?! Most ki kell innen mennünk! Tél van! Éjszaka. Elfog a rendőr. Bekísér bennünket. Holnap benne lesz az újságokban. Ez jobb?!

Éva felugrott:

- Ez is a te szégyened! Engem csak azért bánthatnak, mert rosszul választottam. Nem ismertelek!... De nekem ez is éppen elég. Ó, bár... bár pusztulnál el, hogy hazudhatnék rólad... Azt hazudhatnám, aminek képzeltelek... Haza is mehetnék talán.

Gusztáv a mondat közepén a feleségének akart menni, de az hátraugrott, befejezhette a mondatot és a férfit az utolsó szavak megállították. Csend lett. Néztek egymásra. Gusztáv felsőteste előre görbült, szeme valami iszonyat hidegébe dermedt. Egészen megfagyott belül. Meglátta, hogy ő nem segíthet, hogy ő csak akadály a segítség előtt.

- Na jó, - szólott pár pillanat mulva halkan. - Hát elmegyek az útból.

Éva keserűen felkacagott:

- Mért színészkedsz?! Magad sem hiszed, hogy ilyen hősiességre képes vagy. Tudod, mi vagy te? Egy kis ügyeskedő élősdi!

Gusztáv bensőjére tompa ütésekként hulltak a felesége szavai. Érezte az igazukat. Nem szólt többé egy szót sem, hanem a másik szobába nyitott és behívta Soszkáékat.

- Idehallgassanak, - mondta. - Elhatároztam, hogy a gyermeket maguknál hagyom. Egyetlen kérésem van: engedjék itt aludni a feleségemet.

- Hogyne. A végén aztán maga is itt marad! - kiabálta Soszka.

- Ne féljen. Én nem maradok itt.

Olyan meggyőzőn lemondó és olyan megsemmisítőn lenéző volt a hangja, hogy Soszkáék nem is tudtak válaszolni rá. A férfi megrántotta a vállát:

- Intézzék el a feleségemmel, ez az ő dolga. - Avval kiment. Soszkánét meghatotta, hogy egy férfi még ennyit is tud verekedni a feleségéért. S kérette tehát magát még egy darabig, azután méltóságos kézmozdulatok ceremóniája közben kinyilatkoztatta: még egy éjszaka ott aludhat Kissné.

- Hát akkor én megyek, - szólott Kiss, mikor egyedül maradtak.

Évával valami történt. Ő maga sem tudta, hogy mi, csak alig tudta visszatartani magát attól, hogy összecsókolja az ura kezét. Aztán meg adni szeretett volna valamit az urának. Vagy visszaadni, mert az volt az érzése, hogy elvett tőle valamit, amit elvenni nem volt joga.

Gusztáv nem látott meg semmit felesége lelkiállapotából. Az ágy mellé állott, nézte fia piros almaarcát és halkan mondta:

- Reggel el lehet vinni a holmit, délben pedig a gyereket. Embert nem lehet zálogba fogni.

Elhallgatott, azután a kis meleg fejecskére tette a tenyerét, valósággal megállította az agyát és szótlanul, zavartalanul, csak a szíve dobogásával megáldotta a fiát.

- Szervusz, - nyujtotta azután kezét az asszonynak. - Hát vigyázz! Mindig vigyázz!

- Miért beszélsz így? Miért akarod, hogy azt sejtsem, hogy te ma éjszaka valami végzeteset akarsz csinálni?! Ne nyugtalaníts még a pózaiddal is.

Gusztáv arcán fanyar mosoly rándult át:

- Ugyan! Mit aggaszt téged az én viselkedésem? Tudod te, hogy én képtelen vagyok végzetes cselekedetekre... Bár eddig azt hittem magamról, hogy én is, mint az egész nemzedékem, a történelem szántóföldjén vagyok trágya. De ma, itt, este, rájöttem, hogy én az országút kövére estem.

Éva ettől a beszédtől végkép megnyugodott.

- Meghúzod valamelyik kávéházban magad. Reggel meg csak lesz valami?!

Gusztáv bólintott: lesz valami és gondolatban hozzátette: lehet, jön egy nagy szél, amely az országútról a szántóföldre sodor.

Azután kezet fogott az asszonnyal és nagyon lassan kiment. A másik szobában kezet fogott Soszkával, azután Soszkánéval és vontatott léptekkel folytatta útját. Megnézte az asztalt, az ágyakat, a tükörbe pillantott, de elkapta innen tekintetét és ezt gondolta:

- Úgyis csak játszom. Most is csak játszom.

Kiért a lakásból, óvatosan behúzta maga után az ajtót, azután a korláthoz ment és anélkül, hogy egy pillanatra megállott volna, átejtette magát a korláton.

- Csak játszom, - villant át agyán, azután egy filmtekercset valami irtózatos gyorsasággal lerántott a korongjáról...