Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE

PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE
KISREGÉNY
3.

Odabenn szólt a zene. Jazz. Az asztaloknál estélyi ruhákat is lehetett látni, bár sokan voltak úgy, ahogy Gazsonnayék, egyszerű utcai ruhában.

Az egész berendezésen a vörös szín uralkodott, ebben a vörös foltban a fehér terítékek, a színes ruhájú nők és a feketeruhás férfiak és pincérek valósággal elvesztek.

Lukács mindjárt pezsgőt rendelt a vacsora mellé, nem vette észre, hogy a pincérek összenéztek és mosolyogtak. Tudták, miről van szó. Elseje! Az ilyen vendéget meg kell becsülni, az szórja a pénzt.

- Te most azt hiszed, hogy be vagyok rúgva, - beszélt Lukács, - pedig tisztábban látok, mint benn az osztályban. Most minden az eszembe jut. Nem jól van ez így. Az egész élet hamis. Csupa látszat. Kilátszik az belőlem, hogy a feleségem unokanővére a Paukernek, annak a nagy cukrásznak a felesége?

Elhallgatott, Gazsonnay nem tudott felelni, jött a pincér és töltött.

Lukács előtt ott állt a casino-tojás üvegtálon. Hozzá se nyúlt, most beszélnie kellett.

- Mi pénzük van azoknak, te jó isten. És gyerek sincsen. Az igaz, hogy az asszony csudaszép. Csuda! Olyan, mint egy kislány. De nem járunk össze. Egyszer, mikor a Pisti született, elmentem hozzájuk. Komának akartam megkérni őket. Az inas vezetett be, a lábam bokáig süppedt a szőnyegbe. A falakon gobelin, meg egyéb ritkaság. «Nagyon kedves», mondta az asszony, a sógornő, «nagyon kedves és fiú?» Nahát! olyan kellemes hangon csodálkozott és annyira meg voltam szédülve, talán a finom cigarettától is, amivel megkínált, hogy észre se vettem, egyszercsak a kezemben volt a bankó. «A kicsikének a pólyájába.» «Szerencsét fog hozni.» «De ugye most megbocsát, öltözködnöm kell, egy hangversenyre megyek.» «Csókoltatom a Lidit», ez a feleségem. És már kinn is voltam, mielőtt a komaság csak szóba is került volna. A feleségem azt mondta, hogy én gyüge vagyok, rossz családapa és a szemétdombon fogok meghalni.

- Jól kezdődött a fiad karriérje! - nevetett Gazsonnay.

- Csak nevess! Az asszonynak volt igaza. Ezek a gazdagok művészek abban, hogy kell lerázni egy szegény rokont. Megszimatolják előre, milyen szándékkal sántikál körülöttük az ember. Azt hiszed, nem mondott igazat az asszony? Igaza van neki és százszor is igaz, hogy az ilyen ember, mint én, a szemétdombon hal meg. De te ezt nem ismered, nem tudod, mi az, hogy «anya». Azóta ellenségem az asszony, mióta a gyerek megvan. Én most már csak egy nulla vagyok. Arra tanítja a gyereket: «ne légy olyan, mint az apád!» Látod, ebben is igazat adok neki. Talán a Pisti, a fiam is beüljön a határvámosztályba és körmöljön, körmöljön, míg a nyelve ki nem lóg és a vázát úgy kelljen forgatni a szekrényen, hogy ha vendég jön, észre ne vegye a csorbáját. És könyvre vásároljon a feleségével együtt? Na látod...

A mulatságnak vége volt. A zenét észre sem vették, kétségbeejtő józanság vette meg a lelküket. Rikítóan nyivákolt a jazz, a vendégek közül egypáran nőkkel a karjukon; lilavörös arccal távoztak.

- Nini, Gazsonnay! - Kövérkés fiatalember lépett az asztalukhoz. Gazsonnay felderült. Bemutatta az újonnanjöttet:

- Micsinay szerkesztő.

Lukács irígykedve nézett a jövevényre, aki egyszerűen letegezte őt.

- A sajtó, Istenem, micsoda jó dolog ujságot írni!

- Fogalmad sincs öregem, a szőrösszívű kiadókról és az angyalian ostoba közönségről, - áradozott Micsinay, aztán erősen a szemeközé nézve folytatta: - Ja, ja, barátom, te angyali lény, aki ártatlanságodban szűzi fehérnek látod a pennát és a gondolatszabadság dalnokának vélsz minden tollforgatót, van is neked fogalmad arról, hogy mi valamennyien kulik vagyunk és kicsorduló szemmel áhítjuk, lessük a Megváltó Ezerpengőst!

- Ez csak a firkászok sorsa lehet, de te, hiszen te magyar ember vagy!? - hüledezett Lukács.

Micsinay keresetlen hangon kért még egy poharat a pezsgőhöz, azután megcsillanó szemmel, fölényesen magyarázott:

- Magyar vagyok, úgy van és szégyenlem, hogy az vagyok. Se kelet, ahol az álmok igazra válnak, se nyugat, ahol okosan, nyugtalanság nélkül és számítás szerint élhet az ember. Hanem valami korcs keveréke a kettőnek. Ezek vagyunk mi. Isten csodája, hogy még egyáltalán élünk. Öregek uralkodnak rajtunk. Itt hatvan éven alul mindenki taknyos, nincs szava, amíg selypítve és fogatlanul nem beszél.

- Mint nálunk a Zaturcsák, - nyerített Gazsonnay, aki most egyszerre elemében érezte magát.

- Homok, homok és homok mindenfelé, - folytatta Micsinay, - az egész ország egy kis köpőcsésze, egy útszéli csárda; nyolcmillió ember. Mondd már? Kinek fontos nyolcmillió ember véleménye, még ha mind a nyolcmillió egy véleményen van is?! Pedig itt valahány fő, annyi vélemény. Ebben klasszikusak vagyunk. Ebben az egyetlenegy dologban. Na, igyunk, gyerekek, holnap hollók károgjanak felettünk!

- Hát mindenki ilyen kétségbeesett itt? - ámuldozott Lukács. - Én azt hittem, csak én, az apa, a férj, a semmibevett ember vagyok ilyen lehangolt. De azt hiszem, nincs igazatok. Majd jön a nép! Pusztító haragja el fog söpörni talán bennünket is, új, szebb erkölcsöt hirdet és építése nem homokon lesz többé, hanem erőkön!

Micsinay gúnyosan, keserűen nevetett:

- Jó helyen mondod ezt, te próféta; a keskeny arcoddal igazán prófétának születtél volna, hanem a szemeid gyöngék: pápaszem nélkül nem látsz. Tudod, honnan jöttem én ma? Mátyáshalmán jártam, egy barátom hívott ki riportra. Bemegyünk a munkásotthonba. Nagyszerű berendezés. Könyvtár. A sarkában egy emléktábla: X. Y. csillagkeresztes hölgy ajándéka. A másik sarokban zászló: X. Y. zászlóanya, csillagkeresztes hölgy. Szavamra, azt hittem, összedőlt a világ és a legfelül állók kezdik megérteni az övig mezíteleneket. Hittem egy pillanatra és akkor... akkor jött a magyarázat... - elhallgatott.

- A magyarázat? - feszült feléje Gazsonnay.

- Nos igen; ahányszor erre tereltem a szót, a munkásotthon gazdája zavartan hallgatott. Végre egy fiatal, égőszemű munkás jött hozzám. És mint egy próféta, megszállottan és kénköves dühvel beszélt a csillagkeresztes pártfogóról: «Bestia! Jóképű fiatal munkásokat válogat ki magának és pártfogolja őket. Aztán egy-két hónap mulva tanulmányútra küldi őket és egy másik jön a helyükbe.»

- No és a munkások? Az öntudatos, felfelé törő új nemzedék, a munkásetika? Hogy tűrik ezt? Hogy mennek bele ebbe az aljasságba? Hát ők azt gondolják: ez az érvényesülés...

- Na lássátok, - ujjongott Gazsonnay, - ez az, amit én mondok. Itt nincs se előre, se hátra. Az élet így akarta. Rómában mindenki Néró volt Néró idejében és ami fönn utálatosnak látszik, ugyanaz él alul még utálatosabban, mert alul stílustalan minden!

Éjfélre járt az idő, virágárús öreg néni topogott az asztalukhoz. Lukács két pengőt csusztatott az öreg asszony ráncos kezébe. Eszébe jutott a nagy sivárságban minden emlék, ami az anyjától kezdve a nőkhöz kötötte.

- Látjátok: az asszony mind mártír. Mert hisz bennünk, a férfiakban. És mi mindig kátyúba visszük az életet.

- Eh, megint a feleségedre gondolsz!

Micsinay elérkezettnek látta az időt, hogy előterjessze a tervét.

- A pénz a kezetekben van. Ruccanjunk föl egy kicsit szerencse istenasszony berkeibe!

Gazsonnay esküdözött, hogy ő nem megy, ő ismeri a C. C.-t, a híres klubot, ahol chemin-t játszanak. Lukács számolni kezdett. Fizetéskor elment az ötvenes. Micsinay olyan előkelően szólt közbe a számadás végén: - No és természetesen, számítson hozzá még három feketét és három brandyt. Vagy ti inkább konyakot isztok?

Nem lehetett visszautasítani a meghívását. A feketéket és a likőrt természetesen Lukács fizette. Aztán elindultak.

- Meg kell próbálni! Elvégre az a pár pengő se nem szoroz, se nem oszt! - motyogott Lukács a kétszáz pengőjével a zsebében.

- Úgy van, öreg, látszik, hogy férfi vagy! Nem rongy százasra van az embernek szüksége, ezresek kellenek! Úgyis koldusok vagyunk, de legalább meg kell kísérteni a szerencsét.