Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Figyelő · / · Orosz irodalom

Hamvas Béla: Új orosz regények

A front felbomlik. Az ezredek elszélednek. A tiszteket ledurrantják. A kozákok bevonulnak Pétervárra, hogy megtisztítsák a bolsevikoktól, de már egy hét mulva átpártolnak a vörösekhez. A tábornokok fejbelövik magukat... minden faluban agitátor bujkál... Az intézkedéseket mindenki semmibe veszi... forradalmi csapatok, titkosrendőrség... vér, vér, vér. Éhség, nyomor, leállott gyárak, ugaron fekvő szántóföldek, kifosztott raktárak. Foglyok, elítéltek, halottak. Évek múlnak el és semmi sem változik. Pokol, - de csaknem meg is szokták már.

Aztán egyszerre kezd összeállni a társadalom. Mindenki szegény, krumplit eszik és faszeszt iszik. De új és szigorú rendről kezdenek beszélni, szigorúbbról, mint amilyen a cáré volt. A rombolásba és pusztításba belefáradt tömegek ráéheztek arra, hogy valami pozitivet alkossanak. A gyárak lassan megindulnak, újak is épülnek... gépek árasztják el az országot. Munka! Verejték, verejték, verejték.

*

«Furcsa élet! Az emberek vakon tapogatódznak végig rajta, egymásba ütköznek, elválnak, egymásra lépnek... különös, ilyen közel élni a halálhoz... mi célja van ezeknek az emberi kínoknak? Úgy tűnik nekem, hogy az egész nagy világon nincsen irtózatosabb valami, mint az emberi lélek. Itt fekszem melletted, nem tudom, mire gondolsz és sohasem is fogom megtudni... Nem tudom, milyen életed volt - semmit sem tudok és te sem tudsz semmit... talán agyon akarlak ütni és te éppen kétszersültet adsz nekem és nem is sejtesz semmit.»

*

«Halljad csak! Feküdj le és figyelj! A föld ordít. A föld elpusztul. Az anyag saját tükrébe néz és megretten. Minden kristályosodik, minden egyensúlyba kerül - a világ olyan közel van a véghez, mint még soha. Az út a civilizáció. A cél: a degeneráció. Csirkefogók számára való bosszú- és gyűlölettörvények, korcsok számára való technika, őrültek számára való művészet és - ó, már én is kihültem, a szavak nem akarnak elválni a számtól! Jön az új Freud és megfoszt a tisztaságban, barátságban és ártatlanságban való hittől... leleplezik a világot... megszűnik a nevetés, mert megszűnik a sírás... minden szét van szedve... Az ember? Nem ember!... érzéstelen, kibalanszírozott kristály! Nem! Nem új Krisztusra, hanem új Attilára van szüksége ennek a világnak! És úgy érzem, már megszületett ez az új Attila, aki fölperzseli Európát és lángbaborítja az egész világot... lerombol és feltüzel mindent! Sajnálom? Nem sajnálom! A lélek több, mint a templomok és a múzeumok. A halottak maradjanak a földben és ne akarjanak uralkodni zsenijükkel az élő emberek fölött... és akkor elkövetkezik az új Hellasz... új nemzedék fog születni, emlékezet nélkül, történelem nélkül... a kenyérnek új értelme lesz...»

*

Az első tétel: a forradalom és felépülés. A második: az orosz lélek. A harmadik: az apokalipszis.

*

A tizenöt év óta felnőtt orosz embert a régebbitől az időszámítás választja el. A háború előtti orosz történelem Nagy Péter cárnál kezdődött. A mai időszámítás első dátuma: 1917, a forradalom. Nagy Péter - Lenin. Kereszténység - kommunizmus. Megváltó - Marx. Evangélium - az ötéves terv. Ami a forradalom előtt volt, annak már nincsen eleven ereje. Már az 1917-től máig terjedő idő is három korszak: a polgárháború, a kimerülés és az újjáépülés.

A három korszak embere még él. A forradalmár, az agitátor, a nihilista, vérengző, nyugtalan, harcos, még felbukkan itt-ott. Mint vörös katona, a cseka tagja, rendőr, kozák. De ez a típus elavult. Egy kicsit oktalan. Ma már irreális. Nem időszerű. «Ez az ember úgy néz, ahogy már 1923 óta Oroszországban nem néz senki.»

A másik típus a fáradt ember. Az, aki még nem tudott alkalmazkodni, vagy aki nem bírta a történelem tempóját. Ez az emberfajta lemaradt, mialatt az egész nép tovább rohan. «Még egyházi zsargonban beszél... ó, ragadós orosz lélek, ha egyszer hozzáért valami, nem lehet leszedni, csak ha az ember a bőrt is ronggyá tépi vele.»

A harmadik típus az újjáépítő. Ehhez tartozik minden új orosz író. A forradalom és kimerülés csak az élet egy szakasza volt. Tanulság. Ezek voltak az iskolaévek. A cél: az új Oroszország. Hogy mi ez az új Oroszország, még senki sem tudja. De mindenki hisz benne. Jobban hisz, mint amennyire hisz. Akar hinni. Akaratában van félelem, visszahőkölés, kétségbeesés. De van benne felelősség, fanatizmus, bátorság. «Élned kell, ember! És úgy kell élned, hogyha azt kérdik: mit csinálsz? - ne kelljen szégyelned magad!»

*

Az új orosz regényirodalom élén három regény áll: Solochov «Csendes Don»-ja, Gladkov «Cement»-je és Leonov «Újjáépülés»-e.

Solochov műve a legmelegebb, legköltőibb. Turgenyev lágyságára emlékeztet. Főhőse nem ember, nem is falu, hanem az egész doni kozákság. Tizenöt év története. S ahogy ennek a tizenöt évnek történetében a részvét, szeretet megnyilvánul: megható. Egy esemény sem elég kicsiny számára, egy szó sem elég jelentéktelen, egy ember sem súlytalan. Mindenkiről és mindenről szó van: áhitatos szó. A szenvedés végtelen iskolája. Talán síremlék. Két nagy-nagy köteten úgy vonul át a fájdalom, mint a síkságon a lassú szél. Az örömtől teljesen független és idegen élet ez, - mintha öröm nem is volna: furcsa hányódások, emberi homokszemek röpködése a történelem szörnyű és kegyetlen viharában.

Gladkov keményebb és elfogultabb. Őse Gorkij. De nem a «Konovalov» és a «Mezitlábasok» Gorkija, hanem az irányregényeké. Fanatikus és fanatizmusát nem a forró lendület fűti, hanem a szellem acélos ereje. Telve ilyen mondatokkal: «végre ennek a rabszolganemzedéknek meg kell mutatni, hogy minden erős.» Solochov alapérzése a fájdalom, Gladkové az akarat. Mindegyik regényalakja akar valamit: nagyot akar, erején fölül levőt. Az egész regény a megfeszített és elszánt alkotás szellemét sugározza. Az oroszok azt mondják, hogy ez a könyv az új orosz nemzedék reprezentatív alkotása.

Leonov könyve közel áll a tisztultság egy bizonyos ritka fokához. Tisztán lát - mélyen lát. Látni, hogy többet is, mint ami Oroszországban történik. És látja mindennek, ami történik, a jelentőségét is. Mi veszi körül? - indusztrializált gabonatermelés, bányák, erdőirtás, százezernyi vágómarha tenyésztése, erőműtelepek, vasútak, traktorok - az ötéves terv, - milyen alacsony mindez! Igaz: első dolgunk megélni, minden egyéb csak ezután következhetik. Mégsincs egészen rendben. A korrupt, kegyetlen cári uralmat egy szabadabb kor követte s kétségtelen, hogy, akik ma parancsolnak, nemcsak kizárólag a maguk javát parancsolják. De ez mégsem: «az». Az ember állat lesz és gép. És a jövő? Amerikává «fejlődni».

Leonov «Újjáépülés»-e látszatra sem az ötéves terv himnusza. Sokszor, mintha az ellenkezőjét tartaná jónak, mint ami történik. Nem a gépeket, ágyúkat, laboratóriumokat, elektromosságot, hanem: «visszatérést az anyához, a földhöz... a pásztorkodást... a szabad kóborlást... az új Hellaszt» kívánja.

*

Téved, aki azt hiszi, hogy az új orosz regény bolsevista propaganda. És mégnagyobbat téved az, aki azt hiszi, hogy a regény: elvi.

«- Bolseviki vagy? - kérdi a tiszt.

- A dolog - felel a kozák, - nem erre megy ki, hanem az igazságra. Az ön apjának van tízezer holdja.

- Csak négy.

- Csak négyezer. Az enyémnek van kettő. De nem ezer. Higyje el, hogy a népnek az igazság kell. És mindig mélyebbre ássák. Már azt is mondják, hogy meghalt.

- Nézd csak! Voltunk Lengyelországban és láttad, hogyan élnek ott az emberek. Mik vagytok ki azokhoz képest!

- Gondolja meg uram, ilyesmivel nem sokáig lehet az embereket az orruknál fogva vezetni. Nem lehet azokat, akinek kevés a földjük, fékentartani azzal, hogy azt mondják: nézzétek, ezeknek semmijük sincs! Ezzel még semmi sincs megoldva!»

Mindaz, ami kommunizmus, elv, szocializmus, elmélet - az az orosz regényben feloldott, életté vált állapotban van. Már nem ütközik a valósággal. Valaki felsóhajt: «a legnyomorultabb időben halok meg... nem látom a forradalmat, amikor ezeket... a puha, meleg fészkükből kiűzik...» «Az átkozott föld csak benneteket táplált... mi a kopáron nőttünk, mint a gaz...» És végeredményben ilyet Tolsztoj, Turgenyev, Nyekraszov, Gogol is mondott. Különös: a bolsevista regénynek központi problémája nem a bolsevizmus. Az ember elolvashatja Szemjonov, Pilniak, Ognyev, Lidin, Ivanov, Babel, Fadejev, Panferov és még vagy húsz író művét, amelyeknek természetesen tárgya mind a forradalom, egyik sem propaganda és egyik sem elfogult. Kétségtelen, hogy mindegyik író kommunista. De a kép, amit festenek, hű. Tárgyilagosabbak, mint ahogy az ember gondolná - sőt: tárgyilagosabbak, mint akárhány európai állam írója saját országának viszonyairól írva.

*

A forma kárpótolna. Mert, ahol azt mondják: szépség, - ott az ember mindig kap valamit. Ez pedig, egészen biztosan, a félszépségek özönlése. Húsz lap ujságírás közepette egy költői mondat. Emberi alak, jellem - nincs. Líra alig. Őszinte nevetés helyett tendenciózus szatira. Tragédia? - ellenkezőleg, csaknem rémdráma. Az, amit úgy kell elnevezni, hogy művészi erőtlenség. Az a lelkiállapot, amely a gondolatnak és az érzésnek a nyelvben nem tud érvényt szerezni. Néhány novella (gyüjteményt adtak ki németül és franciául is) kivétel: Solochov, Sosulja, Fadejev és még néhány névhez fűződik. Aztán: zsurnalizmus. Amikor már krónikává emelkedik: üdít. Ha történelem lesz, érdekel. Ha itt-ott regény, akkor már meg is fogott. Nagyszerűség, mélység, erő, teremtés nincsen sehol.

*

Ami az új orosz regény olvasóját, de íróját is a legjobban érdekli, egy egészen új, nemrég fogant s alig megszületett élet. Az új orosz élet, amelyiknek ősei a nagy orosz zsenik, apja talán Marx, anyja a háború, bábája Lenin. Ez az új orosz élet most a megélhetés ábécéjét tanulja, egy kicsit megrészegedve saját ujságától, de megrettenve attól, hogy látja, ez az ábécé sekély és szűk. Az, ami sugárzik belőle: a nagy lélek. De ez a nagy lélek saját hibájából szörnyű helyzetbe került. Senki sem segít rajta, csak önmaga, nemcsak, mert nem akar, hanem, mert nem is tud. Mindent neki kell csinálni: a maga erejéből kell talpraállni. Talpraáll? Európa azt mondja: nem. Az új oroszok azt mondják: igen.

Egy biztos: az új orosz regény az új orosz élet első lehellete. Gladkov regénye hősköltemény akar lenni. Solochov a fájdalmak új és végtelen sorát látja. Leonov lázad. De mindegyik látja, hogy az elvekből, elméletekből, papírosból és gépből élet fakadt. Tényleg az a grandiózus erőfeszítés ez, amiről azt mondják, hogy nagy, mint a piramisok építése, mint a római birodalom adminisztrációja? Vagy csak egy nagyszámú és nagy darab földön élő nép földhözragadt küzdelme a száraz fekete kenyérért? Mi fejlődik belőle: új Kína, semmitmondó átlaggal, vagy az új Hellasz Homerosszal, Periklesszal és Platonnal?

A kérdések mind nyitva vannak, ezekre az új orosz regény is várja a választ. De, ha a lélek kaotikus formában van is, már: van. Az új élet, akárhol és akármiből fakadt, új élet. Már gyűlölik, küzdenek ellene, már akadt segítője, már lelkesednek érte, már beleavatkozott a történelembe, még akkor is, ha mindazt, amit eddig csináltak, el kell dobni és az egészet újra kell kezdeni.