Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Figyelő · / · Német irodalom

Turóczi József: Stefan Zweig

Stefan Zweig a tiszta virtuóz: a virtuozitásnak azon a fokán, ahol a kultúr- és ízlésfegyelem, a «szellem» tökéletesen pótolja az alkotó spontaneitás hiányát. Nincs az a lélektani, történeti, szociológiai, esztétikai, lírai helyzet, amelynek ne tudná megfejteni, elsajátítani s ha kell, megszólaltatni szimbolikus jegyeit; nincs az a forma, amellyel ne kerülhetne elemi rokonságba; nincs az a modern éghajlat, ahol ne akklimatizálódhatnék akár csak egy rövid pillanatra. Németül ír s mindig egész Európára gondol. Pszichológus és széplélek. Időszerű, de soha a szónak olcsó, leplezetlen értelmében. Aktualizálja a multat s történelem rangjára emeli a jelent. Tájékozóképessége soha sem hagyja cserben. Látszólag ő diktál az olvasóinak, de valójában csak megelőzi kívánságaikat, levezeti megrázkódtatásaikat, alkalmazkodik érdeklődésükhöz, Fouché, Mesmer, Casanova, Stendhal, Balzac, Dickens, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Hölderlin, Kleist, Nietzsche, Romain Rolland, Verhaeren, Freud, Rilke... ezek a Zweig halott és élő, cselekvő és szenvedő hősei; őrület, szenvedély, buddhizmus, pacifizmus, erosz és erotika, klasszicizmus és romantika. Európa...: itt együtt van minden, ami az időpont intellektuális emberét nyugtalanítja s megnyugtatja. Itt van a gyökere és forrása Zweig világsikerének és nemzetközi népszerűségének. Született freudista; demonia hiján, kiváncsi, de józan, elemző szemmel közelíti meg a demonia, az öntudatlan, az irracionalitás minden fajtáját, az emberi szív örvényeit s azt hiszi, hogy megértette, ártalmatlanokká tette őket, mihelyt nevet adott nekik, mihelyt járhatóvá, ellenőrizhetővé tette a hozzájuk vezető mély-utat. Milyen felemelő érzés, ott járni a meredekek szélén, az őrület félhomályában, végigélni a világtörténelem sorsdöntő jeleneteit, veszélytelen, ilyen szem, ilyen kéz és toll kalauzolása mellett! De Zweig Nietzsche tanítványa s így vérében van a «disztancia pátosza»; a franciákhoz járt iskolába s igy tudja, hogy a forma és mérték kötelező; osztrák újromantikus s így tudja, hogy az íróhoz ünnepélyes póz, képek, szép szavak, válogatott jelzők, ideges atmoszféra illenek.

Zweig minden formáját le lehet vezetni impresszionista pszichológizmusából, amely esetről esetre, helyzetről helyzetre más és más feladatot vállal, más és más elemekkel keveredik. Legérzékenyebb, de egyúttal a legveszélytelenebb s legszűkebb körben mozog ez a lélektani érdekeltség verseiben, amelynek jórésze ma már alig egyéb megható, céltalan, szép nyelvemléknél; a legraffináltabb eszközökhöz folyamodik s a legizgalmasabb utakon jár novelláiban, amelyek fojtott relieftechnikájukkal nem egyszer megközelítik a klasszikus kánont; férfias, öblös pátosz s lírai dialektika mögé rejtőzik drámáiban (Tersites, Jeremias); a legtermékenyebbnek bizonyul essayiben, ahol teljesen alárendeli magának a virtuozitást, s műfordításaiban, ahol teljesen alárendeli magát a virtuozitásnak. Zweignak nincsenek meglepő felfedezései, de nagyrésze van abban, hogy a német irodalom recipiálta Baudelairet, Verlainet, Verhaerent, Rilke és Hofmannsthal nyelvi eredményeit s legalább formai vonatkozásokban kiheverte az expresszionizmus anarchiáját.