Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám · / · Közgazdaság · / · Ankét a magyar iparpártolásról

Ankét a magyar iparpártolásról
Móricz Zsigmond:

Az iparpártolás jelszavát Kossuth Lajos iktatta be kilencven évvel ezelőtt a magyar Miatyánkba.

Ez egy olyan korban történt, amelyben magyar iparról beszélni voltaképen nem is lehetett. Félvad gyarmatállam voltunk, bár én mint író nagyrabecsülöm a népkultúrának ezt a világát, azt el kell ismernem, hogy iparosodás tekintetében Ázsia ős nomádjaihoz voltunk hasonlóak. Más nem volt csak háziipar, ennek is csak primitív fajtái. Volt némi kisipar: de az egész országban alig volt néhány olyan mester, aki tíz segédnél többel dolgozott volna. Gyáriparnak nyoma sem volt az országban. Még a gyáros Ausztriának sem az volt a főérdeke, hogy piacnak tekintse Magyarországot, csak az, hogy ennek nyerstermékeit olcsón megszerezze s abból más piacok számára készítsen kiviteli cikkeket. A magyar népnek általában nem volt felvevő képessége. Az osztrák gyáripar nem errefelé orientálódott, hanem a világ más tájai felé. Alig fogyasztottunk valami feldolgozott állapotában abból a nyersanyagból, amit tőlünk kivittek.

Ebbe a különös ősvilágba dördült bele Kossuth Lajos szava, hogy magyar ipart kell teremteni. Kossuthnak első dolga volt Kereskedelmi Társulatot, Gyáralapító Társaságot létrehozni, s a tanonc- és ipariskolai képzést új alapokra fektetni. Az iparpártolás kérdését azonnal az iparfejlesztés magasságába emelte.

Azóta eltelt csaknem egy század, s ha ma megvizsgáljuk a magyar iparpártolás kérdését, inkább úgy rajzolnám meg a problémát, hogy ma van egy nagyarányúvá fejlődött magyar gyáripar, van egy exportképes ipari élet nálunk, amely a világ minden iparával felveheti a versenyt, de ez az ipar azon a ponton van, hogy ha a közélet, a közvélemény és az általános gazdasági helyzet nem segít rajta, hamarosan össze fog omlani.

Ma már nem jár mezítláb a magyar földmíves családja s egyáltalán nem is akarja magát háziiparral ellátni. A nép elfeledte saját háziiparát. A magyar mezőgazdaság a legteljesebb mértékben a gyáriparra építette fel magát.

De a mezőgazdaság e percben valósággal romokban hever. A nagy tömeg, amelyik az iparcikkek vásárlóinak fő kontingensét kellene hogy adja ebben az egészen mezőgazdasági országban, teljes nyomorban van. Képzeljük el, hogy milyen állapotban vannak mint vásárlók, azok, akiknek egyáltalán semmi birtokuk nincs. A tíz holdon felüliek, a tíztől ötvenig terjedő birtokúak helyzete sem jobb. A százholdas parasztgazdák helyzetére az a kecskeméti százholdas parasztgazda esete jellemző, aki helyett a bank vett a saját pénzén váltót.

Ezek mind nem tudnak ma iparcikkeket vásárolni.

Nem tud a földbirtokos sem. Nem tudnak vásárolni a mintagazdák sem, akik például a Tenyészállatvásárra az idén is feljöttek, hogy végkiárusítást végezzenek gyönyörű állataikból.

Csak szomorú eseteket tudnék felsorolni, de minek, hiszen mindenki ismeri ezeket a dolgokat. Bizonyára meg volt az oka annak, hogy a nagy ipari vállalatok az idén már ki sem vonultak a Tenyészállatvásárra. Nagyon szellemesnek, keserűnek, de igaznak találtam annak a gyárosnak a megjegyzését, aki azt mondta, hogy:

- Minek menjünk ki a vásárra. Ha kimegyünk, azért megyünk, hogy eladjuk a cikkeinket. De úgysem adhatjuk el, tehát megmaradnak a kivitt portékák. Ha pedig eladjuk, akkor se iparcikkünk, se pénzünk nincs.

Uraim, itt most azért gyűltünk össze, hogy ezekben a válságos napokban felvessük s megtárgyaljuk azokat a gondolatokat, melyek a magyar ipar fellendítését szolgálják.

De melyek itt a lelki tényezők? Az iparnak megrendelésre és fogyasztókra van szüksége. Pénzre van szükség, hogy dolgozhasson. Ha az ország lakossága valóban annyira elszegényedett, akkor hol lehet itt lelki dolgokkal segíteni? Vajjon a krízisbe került mezőgazdaság, vagy a vele együtt megrendült kereskedelem, a leépített hivatalnokosztály, a bevételektől megfosztott emberek tömege lelki segítséggel tud valamit lendíteni az iparon?

Gazdasági kérdés ez, vagy pszichológiai kérdés?