Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám · / · Halász Gábor: Jegyzetek Goethe-sorokhoz

Halász Gábor: Jegyzetek Goethe-sorokhoz
1.

Rom, den 20. Dezember 1786.

Und doch ist das alles mehr Mühe und Sorge als Genusz. Die Wiedergeburt, die mich von innen heraus umarbeitet, wirkt immer fort. Ich dachte wohl hier was Rechts zu lernen; dasz ich aber so weit in die Schule zurückgehen, dasz ich so viel erlernen, ja duarchaus umlernen müszte, dachte ich nicht. Nun bin ich aber einmal überzeugt und habe mich ganz hingegeben und je mehr ich mich selbst verleugnen musz, desto mehr freut es mich.

Italienische Reise.

A schilleri kezdemény nyomán közkeletűvé vált a klasszikus Goethe hideg nyugalma mögött a fojtott belső tüzeket, a zárt formák mögött az ellentétes lelki áramok örvénylését, a maszk mögött az eleven emberi arcot fölfedezni. Kétségtelenül érdekes és fontos is a lesben álló ösztönöket tetten érni, de miért ne lenne érdekes és fontos a kristályosodás folyamata, a káoszból kibontakozó harmónia? Lélektanilag az árulkodó gyengeségek vagy a felszabadulás izgalmával felér az építő erőfeszítés, a maszkotöltés látványa. Élet a szerzett tulajdonság is, mint a magunkkal hozott, a nevelés, amely kibontja vagy elfojtja az örökölt csirákat, a konvenció és az áttörése, a fegyelem és a lázadás, a póz, amely lassan megmunkálja az arcvonásokat, a fikció, amely reálisabb lesz minden életkörülménynél. Goethe klasszicizálódása, amellyel megadta magát az antik varázsának és önmagát megtagadva alkalmazkodott erkölcsi és esztétikai törvényeihez, teremtő élet volt a legjavából és késő időkre szóló tanulság.

Az Itáliából hazaérkező Goethe meglepte barátait, megörvendeztette rosszakaróit, kiábrándította publikumát. A klasszicizálás nem volt korszerű és főleg nem volt hálás dolog még a mai szemszögből klasszikus lelkületűnek ítélt korban sem. Gyöngéd érzelgősség, érzelmi dúskálás, a melankólia panasza, vagy a szenvedély lobogó nyelve volt a megkövetelt hangulat az irodalomban. Hölty, Voss, Bürger, Matthisson viszik a közízlés vonalát a wertherizmustól a romantikáig. A kevés kiválasztott egymásba kapaszkodva egymásnak alkotta meg a maga külön világát, káprázatos méretekben, de nem kevésbbé mesterségesen, mint szerény magyar tanítványuk, Kazinczy. Az átlag korszellemtől, de nemzetük karakterétől is idegen volt a goethei klasszicizmus, amely azután halhatatlan bélyegét adta meg a korszaknak és a németségnek egyaránt. A nyugtalan, belsőleg meghasonlott, izolált egyéniségekre széthulló germán lélek minden délnosztalgiája mellett méltán erőszakoltnak érezhette a neki felkínált életformát, az antik nyugalom, harmónia, közösség ideálját. De a misztikus és élethabzsoló francia szellem, a kathedrálisok és Rabelais Franciaországba is csak legmélyebb ösztöneit legyűrve vette magára a racinei mértéktartás béklyóit. A klasszicizmus fiktív világképével, törvényszabó ízlésével, formai zsarnokságával mindig és mindenütt erőszakos kísérlet volt, még a görög és római fejlődés klasszicizáló időszakaszaiban is.

Idegen volt magától Goethe egyéniségétől. A fausti lélek, aki a szüntelen előretörésben látta az élet célját, a megmerevedéstől, megállástól mindennél jobban rettegett, - «Denn Alles musz in Nichts zerfallen, Wenn es im Sein beharren will» - mégis ránevelte magát, hogy megállítsa a tovatűnő szép pillanatot, a költő Prometheus, aki ügyet sem vetett az istenekre, fejet hajtott törvényeik előtt. Időtlen szépségek és örök normák kupoláját emelte végtelenbe kalandozó vágyai fölé. Schiller egyik levelének mélybehatoló jellemzése szerint racionális úton Görögországot szült magának és az érzékei elé táruló zűrzavaros valóságot az új, jobb minta szerint megjavítva, fogalmait újból a szemlélet nyelvére ültette át, hogy alkothasson, mint teremtő művész. Megtagadta magát, hogy örvendezhessen a tökéletességnek. Mert klasszicizálni annyi, mint az egyéni és nemzeti sajátságokat hozzátörni az idegen ideálhoz. És ez az újjászületés gyötrelmes útja.