Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 6. szám

Móricz Zsigmond: Légrády Imre

Mint egy tárna, belefúrva a magyar közélet különös hegyébe. Az első emelet volt a szerkesztőség. Jobbról, balról a hosszú folyosón apró cellák nyiltak az élet robotosainak, a tárna végén egy nagyobb helyiség. Ebben élt egy fiatal férfi, fekete szemüveggel magas homloka alatt s állandóan valami éles és kellemes humoros mosollyal, rövidre nyírott bajusza fölött. Nem volt több abban az időben negyvenöt évesnél, de a fekete szemüvege és a mosolya az ország legbölcsebb aggastyánai közé sorozták, aki már fölötte van minden hiuságnak és tisztán néz le, mint egy szellemi magaslatról az életre.

- Imre.

Így említette mindenki, Imre. Aki előtte megjelent, mély tisztelettel szólította: «Főszerkesztő úr.» Ha maguk közt voltak: Imre.

De ebben az «Imre» szóban is, mindenkinek a száján, valami egészen különös megbecsülés, tisztességadás. Soha, soha, senki, még a legkonokabbak, a legcinikusabbak részéről - hiszen a szellem legfelvilágosodottabbjai, ujságírók vették körül, - soha nem volt még árnyalata sem a sértőnek. Inkább valami kellemes bizalom édessége rakódott le a névre, mint méhek járta virágon. Egész furcsa szó volt ez az Imre. Nem mondták azt, hogy: Imre ezt mondta, vagy azt akarja. Nem fonódott az Imre szó a beszédbe, nem lett belőle mondatrész, sem alany, sem állítmány. Ha azt kérdezte valaki: Ki mondta ezt, ki akarja ezt, a válasz az volt:

- Imre.

Az Imre szó jelentette akkor a Légrády-család minden erejét és hatalmát. Akkor a legnagyobb ujságíródinasztia legkíválóbb tagját jelentette, de jelentette azt is, hogy ez az ember volt a döntő faktorok egyik legmagasabbja, egyéni értékeinél fogva, a magyar közélet irányításában. Politikában sokszor magasabb fok volt, mint a mindenkori miniszterelnök!

- Imre.

Az ujságírók úgy mentek be a fekete szemüveges ember cellájába, ahogy a politikusok kihallgatásra a királyhoz.

És Imre ott ült a karosszékében, vékony testével, szikár, magas homlokával s a fekete szemüveg mögül tiszta, barátságos és éles pillantással nézett. Mintha az a fekete szemüveg számára vár lett volna, amelybe visszavonult az élet csalékony külsőségei elől, hogy csak a lényeget hallja, csak a lényegre figyelhessen. Taktikából, hogy a mosolyok, a hízelgő arcok és a tévútra vezető pillantások elől védje magát. Hallatlan agymunka tükrözött pompás domborodású homlokán. Tisztára az agyvelő energiájából élt, a koncentrált gondolkodás hőse volt. Nem lehetett olyan dologról beszélni előtte, amiről biztos és éles ítélete ne lett volna. Mint egy szellemi akrobata játszott a legnehezebb súlyokkal s az élet napi eseményei könnyed kaleidoszkopban futottak előtte.

Sokszor ültem vele tíz éven keresztül szemtől szemben, a szép régi békevilágban s az egész förtelmes háború alatt. Sokszor mentem hozzá fáradtan, kimerülten az élet eseményeitől, de mindig felvillanyozva és új életkedvvel távoztam el a titokzatosan egyszerű szobából.

A fekete szemüvege volt a vigasztaló. Gyerekkoromban hallottam, hogy a süketek mérgesek és rosszakaratúak s a világtalanok derültek és jók. Nála ez valóban így volt.

Nagyszerű segédeszköze volt az életre: páratlan logikája.

Nála mindent a szigorú logika intézett el.

Már foglalkozása miatt is, az életnek töméntelen dolgába kellett belelátnia. Ez a sok tapasztalat, mint valami rezervoárban gyűlt fel benne s nem lehetett már olyan fordulat, helyzet ebben a világi életben, amelyen át ne segítette volna a logika szelleme. Csodálatos volt néha hajszálmetsző okoskodása. Fáradhatatlan volt, hogy megkeresse a legegyszerűbb megoldásokat, a titkokat az események mögött s a lélek legprimitívebb alapjait a cselekvésekben. Az alatt az évtized alatt egy vezércikk nem jelent meg az ő irányítása nélkül lapjában. Ez azt jelentette, hogy az addig példátlan példányszám segítségével, hiszen az akkori Nagy Magyarországban 300.000 példányszámot is nyomatott, - közvetlen hatást tudott gyakorolni a közvélemény irányítására. A politikai élet fordulataiban, az egész nemzeti közvélemény kialakítására. Bécs és Budapest volt akkor a magyar élet két tengelye: ő mindekét irányban annyira otthon volt, úgy megvetette a lábát, hogy semmi el nem kerülte a figyelmét s azért, ami történt, a történelmi ítélőszék előtt valóban felelős volt.

Én politikáról keveset beszéltem vele, mert engem sohasem érdekelt a napi politika, de őt minden érdekelte, ami engem érdekelt. A népélet, a társadalmi élet vizsgálata, a magyar jövő kutatása szenvedélyes munkája volt. Abban az időben indult új útra s új magaslatok felé a magyar irodalom. Ebben is otthon volt, mindent olvasott. Gyakorlati észjárásával szakadatlanul sürgette, hogy az új irodalom vegye át a régiek szerepét. Számtalanszor izgatott és lelkesített arra, hogy vegyünk részt az irodalmi társaságok működésében s az Akadémia meghódítására serkentett. Mi azonban, ennek a kornak fiatal írói, magunkat akartuk meghódítani s az írásművészet problémáit többre becsültük az élet helyzeteinek kihasználásánál. Mi már nem tartottuk fontosnak a társadalmi érvényesülést, mert mi a lélek rejtelmeit, az elhanyagolt magyar élet titkainak vizsgálatát szerzetesi odaadással folytattuk s ebben is velünk jött. Egyetlen szerkesztő volt, aki megbeszélte velem cikkeimet. Nem előre, mert az írói szabadságba sohasem szólott bele, hanem utólag, végtelen türelemmel és érdeklődéssel faggatta ki az élményt, ami létre hozta a cikket. Mikor a harctérről hazajöttem, hosszú órákat töltöttünk el azzal, hogy az írásban el nem mondható megfigyeléseket boncoltuk. Itt is inkább a praktikus életbölcs szemléletével. Emlékszem, egy hosszú beszélgetés konkluzióját így vonta le:

- Míg az ember fiatal, azt hiszi, a primadonnák a leghiubb teremtések a világon, az élet megtanít rá, hogy a politikusok túltesznek rajtuk. De a világháborúnak kellett jönni, hogy megtanuljuk, hogy a vezénylő tábornokok ezen a téren verhetetlenek.

Ez volt az ő humora. Az emberi kicsinység állott előtte mindig, lemeztelenítve s ott találta meg a rugókat, amelyek a világtörténelem igazgatásában érvényesülnek. Egyszer elmondtam neki, hogy Andrássy Gyulával beszéltem s meglepőnek találtam, hogy nagyon is jó értesülései voltak regényeimről. Annyira, hogy ő maga azt mondta: «Meg van lepve, hogy egy politikus olvas is?...» Legyintett s mosolygott. És nagyon kedves, de nagyon szigorú ítéletet mondott a ma politikusairól. Mélyen lenézte őket. Hiú, önző mesterembereknek nevezte őket, tudatlanoknak és műveletleneknek. Általában olyan szabad gondolkozású ember volt, amilyen csak egy ujságíró vezéregyéniség lehet, aki előtt az emberek folyton szennyes és kicsinyes dolgaikban mutatkoznak meg. Mennyi szál fut össze a kezükben. Mi minden fordul meg előttük. Az anyagi és erkölcsi aberrációk milyen tömkelegében kell állandóan eligazodniok.

Ez a fekete szemüveges ember annak a kornak szinte minden titkát ismerte. Jellemek úgy voltak kiterítve előtte, mint az orvos boncasztalán a beteg szervezetek.

S mindezt végtelenül különössé és meghatóvá tette a fekete szemüveg és a maga elé néző bölcs mosolygása.

Milyen szilárdnak kellett lennie a maga életmaximáiban és ideális céljaiban, hogy nem tévedett el a sárnak és a nemtelenségnek szakadatlanul kavargó fortyogásában.

Aztán, ahogy az életben szokott lenni, egyszer csak elszakadt a fonál, ami bennünket összefűzött: a szerződés. Attól kezdve lapjában nem írták le többet a nevemet. Abban a lapban, amelyben odáig napról-napra szó volt erről a névről s ezekről a könyvekről. Nem vettem neki rossz néven, mert ez a magyar irodalmi élet állandó kísérője. Az üzleti érdek fölötte van minden erkölcsinek. De bennem nem halványult el a képe s nem fordult visszájára, ami addig jó volt szememben. Valóban nagyszerű tehetség és nagyszerű élet volt, aki egy decenniumon át erős hatást gyakorolt rám. S később is, ha a legerősebb írásaimat írtam, számtalanszor felvillant előttem a fekete szemüveg s a tiszta és éles logika, amellyel nem kívántam ellentétbe jutni. Része volt benne, hogy a logika erejét és mindenen felül emelkedő hatását oly magasra értékelem.

Két szerkesztő volt, aki az egzakt logika irányában befolyásolt. Osvát Ernő, aki semmit sem törődött az élettel, nem is ismerte az élő embereket, csak a lélek munkájának belső logikáját követelte, szintén nagy s izzó szemüveggel meredve a szembe. De ez a látó szem vak volt az élet pillanataival szemben, ez a végtelenség titkait sugározta s a gondolkodás művészetét akarta az írásban. A másik, Légrády Imre, aki az egzigenciák megoldását akarta a logika segítségével. Lényegében egy mindakettő s kiegészíti egymást.