Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 6. szám

Földi Mihály: Író a válságban

Az az egyre mélyülő és szélesedő szellemi, erkölcsi és anyagi válság, amely immár tizennyolcadik esztendeje gyötri és zilálja az egész emberiséget és amelyet műszavak gyártásában oly sietős korunk egy idő óta hiperkrízisnek hív, szokatlanul súlyos, sőt egész létét felkavaró problémák elé sodorja a mai írót. Mi lehet a szerepe ebben a válságban az írónak, költőnek, gondolkodónak? Üljön-e rendületlenül tovább íróasztala mellett, ahol az irodalom évezredes szokásai és talán öröknek nevezhető törvényei állnak őrt, vesse papírosra elképzeléseit és megfigyeléseit, öntse rímes és ritmusos sorokba érzéseit, fűzze a nyelv színes szalagjaira gondolatait, vagy pedig nyissa ki ablakait a zúgó élet előtt és állítsa-e tollát a monumentális aktualitások szolgálatába? Az én szobám ablakai az Egyetemi Könyvtár szép épületére nyílnak. Sokszor elnézem széles, nyugodt falait, szürke-sárga színeit s az embereket, kik kapuján ki-bejárnak. Szeretem a könyvet, szeretem az embereket, akik könyvet tartanak kezükben, a házakat, melyek könyveket őriznek. Ezek a sorok is könyvek között születnek. Jobbról-balról könyvek, könyvek sorakoznak körülöttem, íróasztalomon könyvek emelkednek a mennyezet felé, könyvek, amelyek ezekben a napokban jelentek meg s amelyeken még alig száradt meg a nyomda festéke. Bár minél mélyebbre hasít a válság, annál észrevehetőbben ritkul a könyvtermelés; bár tudjuk, hogy Középeurópában maga a könyvkiadás és kereskedelem is egyre aggasztóbb zavarokkal küzd, hogy joggal beszélnek az irodalom túlprodukciójáról, az írók olyan elszaporodásáról, amely nincs arányban az olvasók érdeklődésével, hogy joggal tárgyalnak a termelés súlyos gondjairól, a kiadás rentabilitásának veszélyeiről, mégis percenként olyan tömege zúdul a könyveknek a világpiacra, hogy egészséges feldolgozásuk egy-egy agyvelő számára lehetetlenné vált.

Legyünk reálisak és állapítsuk meg minden kerülgetés és kendőzés nélkül, hogy túlnyomó mennyiségében a könyv ma ipari termék, éppen olyan, mint a kalap vagy a nyakkendő. A könyv ipari termék, a kiadóhivatal ipari részvénytársaság vagy magánkézben lévő ipari üzem, az író pedig ennek az ipari üzemnek egyik fontos, de nem nélkülözhetetlenül legfontosabb tényezője. A világ íróinak hetven, ha nem nagyobb százaléka egyszerűen író, tehát olyan ember, aki kéziratot termel, hogy eladja a kiadónak, aki könyvet gyárt a kéziratból, hogy üzemét foglalkoztassa és haszonra tegyen szert az olvasóknál, akik az így termelt könyvet megveszik. Azért, mert iparnak nevezzük az írásnak és könyvtermelésnek ezt a módját, még nem akartuk rendeltetését bírálni, jelentőségét kétségbevonni, még nem akartuk az alacsonyrendűség vádjával sem megbélyegezni. Egyszerűen leírjuk és megállapítjuk, hogy van és milyen. Ipari írónak nevezzük ezt a fajtájú írót, akinek kenyere, megélhetése, egzisztenciája a kézirat, amelyből eltartja magát és családját, amelyből adót fizet, amelyből - ha nagy sikere van - kielégíti életének luxusszükségleteit is. Sem azt nem állítjuk erről az íróról, hogy tehetségtelen, sem azt, hogy erkölcstelen. Egy jó svájci óra tehetséges és erkölcsös munka, de nem több az ipari munkánál, lényeges vonásaiban nem különbözik tőle. Wallace - hogy olyan példát említsek, amelynél remélhetőleg nem lesznek viták - tehetséges író s mert azt adja és annyit, amit és amennyit igér, működési területén belül erkölcsös jelenség is, mint egy bizonyos munkát jól végző iparos író. Ez a fajtájú író a tizenkilencedik század végétől napjainkig rendkívül elszaporodott és széles útat vágott az írói pálya számára. Egyesek kitünően boldogulnak ezen a pályán; tudunk ilyen írókról, főként a külföldön, akik szakadatlan szorgalmas és tehetséges munkásságukkal tekintélyes jövedelemre, sőt vagyonra tesznek szert. A jelenség, az iparos író, az irodalom, mint pálya és üzlet, hazánkban sem ismeretlen, bár méreteink miatt szűkebb térre szorítkozik. A magyar író tisztes, vagy éppen jómódú megélhetése nálunk mindig akadályokba ütközött könyvvásárló közönségünk aránytalanul kis száma miatt s legnagyobb hírű klasszikusaink közül is alig találunk valakit, aki teljesen az irodalmi működéséből élt volna. A rendkívül szerény és takarékos Arany János konrektor, jegyző, akadémiai titkár volt, Tompa Mihály pap, Jókai Mór lapszerkesztő, ujságíró, képviselő, Kemény Zsigmond szerkesztő, Mikszáth Kálmán ujságíró, Ambrus Zoltán ujságíró, kritikus, színigazgató, - általában megállapíthatjuk, hogy legnagyobb íróink megélhetését is mellékjövedelmeik, vagy műveik többszörös értékesítése, elsősorban szoros kapcsolatuk a hírlapokkal biztosította s a magyar ujságkiadás nélkül irodalmunk nem tudott volna eljutni mai fejlődéséhez és nélküle ma is csonkább, hiányosabb, életképtelenebb volna. A mi viszonyaink alig egy-két írónak adták és adják meg azt a lehetőséget, hogy csak alkotásaikból éljenek meg és műveik segítségével anyagi és irodalmi függetlenséget biztosítsanak maguknak, úgyhogy az irodalom mint ipar, mint pálya is nálunk csökevényes, jövőjét nézve pedig majdnem reménytelennek látszik és csak mellékterményei, ujságcikkek, tárcák, előzetes hírlapi közlések, színpadi munkák segítségével válik járhatóvá. Az irodalomnak anyagi eredetű válsága nálunk és külföldön is éppen ezen a ponton következett be. Az irodalmi pálya csábítónak látszott és még ma is hívogatóan hat sok emberre, főként fiatalabb korban; a munka könnyűnek tűnik fel, a siker elérhetőnek, a sok akadály legyőzhetőnek. Miért ne legyek író, amikor annyi ember ír? - kérdi önkéntelenül rengeteg férfi és nő. - Miért ne lenne nekem is sikerem, mikor oly sok író vált híressé és szerzett töméntelen pénzt? Az irodalmi érvényesülés kapujában ma mindenfelé seregek tolonganak és szerényen, vagy zajosan követelik bebocsáttatásukat. Én is író vagyok! Én is tehetséges vagyok! Én is tudom azt, amit a többi! - mondják, hirdetik, bizonyítják. Ezeknek nagyrészt útját állják a lehetőségek, hiszen ha kívánságaik teljesülnének, a hírlapok szépirodalmi közleményei kiszorítanák a hírszolgálatot, a kiadók pedig eláraszthatnák a piacot kiadványaiknak olyan seregével, amelyre nincs kereslet, hogy végül gyors tönkremenésük tegyen pontot vállalkozásuk végére. De bent a pályán, túl az ostromlott kapun is válságos jelenségeket figyelhetünk meg. Van-e vonzóbb helyzet ma a szivárványos színekben elképzelt írói pályánál? Ülni a fűtött és napfényes dolgozóban, a cigaretta- vagy szivarfüst felhőibe burkolt fej zavartalanul álmodozik érdekes alakokról és változatos sorsokról, a kéz elegánsan siklik a türelmes papíroson, kattog az írógép, sürget a kiadó, végül megjelenik a könyv, a közönség megostromolja a boltokat és mialatt a siker szárnyán röpül a hír, a duzzadó folyószámlára ömlik a honorárium, a sok, sok pénz. Milyen egyszerű, milyen szép, milyen vonzó ez! Pályának, foglalkozásnak ragyogó s az a különös, hogy ez az elképzelés néha valósággá is válik és hosszabb-rövidebb időre, olykor néhány hétig, néha egy pár évig mindenki számára látható, kézzelfogható, bizonyítható. Példákat említenek. Hivatkoznak erre, arra. A baj azonban az, hogy az irodalomnak mint ipari pályának éltető napfénye a siker. A siker az olvasók érdeklődése, az eladott példányok mennyisége s ritkán, vagy sohasem az érték. Meggyőződésem, hogy vannak állandó és minden időben érvényes, minden időkre szóló törvényei az irodalmi alkotásnak, meggyőződésem tehát az is, hogy minden nagy műben felfedezhetjük az értéket, amely mindegyikben közös és az örök törvények zseniális és szerencsés megőrzéséből és érvényesüléséből keletkezik, - bár tudom, hogy ez az érvényesülés, ez a kifejeződés korok szerint változik. Az érték az anyagból és formából tevődik össze; - az anyag: a téma, melyet az író feldolgoz, az élmény-mennyiség, mely művébe zsúfolódik, egyénnek, népnek, közönségnek, emberiségnek ritka találkozása érzésben, gondolkodásban, még akkor is, ha az író megelőzi néhány évvel vagy évtizeddel a korát; a forma pedig az a szerkezet és nyelv, amelyben és amellyel anyagát minél több ember számára érthetővé, felfoghatóvá, átélésre alkalmassá teszi az író. Már most megesik ma az, hogy hivatott író is, akinek tollát az érték és a törvény vezeti, a korai sikertől megtévesztve, hivatását pályává szélesíti. Bízik a sikerben, az olvasók érdeklődésében, a közönség állandóságában, saját lelki és szellemi életének változatlan erejében és berendezkedik arra, hogy ő pedig mindig fog olyat alkotni, ami érték és egyúttal siker lesz. Reménytelen vállalkozás, amely a legritkábbaknak és legkegyeltebbeknek sikerül s amely az írók egész seregét dönti válságos helyzetbe. Mindenfelé látjuk a kudarcokat, az áldozatokat, a kegyetlen megpróbáltatásokat, a szörnyű válságokat. Lehetséges, hogy újból és talán hosszantartóan értékeset alkot az író, de a közönségnek napról-napra változó szeszélyes érdeklődése átmenetileg vagy egész életére kioltja feje fölött a siker napját; vagy ami még gyakoribb: látjuk azt, hogy az ösztönélet, a lelki szerkezet finom és néha alig elemezhető hálózatában valamely változás történik s az író nem tudja elérni új formában a régi értékeit. Ilyenkor következik be a lélekölő hajsza az értékért is, a sikerért is, az irodalom és a közönség kegyeiért s mert a probléma egzisztenciális kérdésekkel is bonyolódik, rendszerint először esik áldozatul az érték, az irodalmi hivatás elmerül a siker és kenyér görcsös küzdelmeiben, elénk tárul az irodalom elárulásának ma oly gyakori látványa s a kezdeti erőfeszítéseiből nagyrahivatottnak ítélt író szétmállik az irodalmi iparban. Régebbi társadalmakban működött egy többé-kevésbé hasznosnak minősíthető szabályozó erő: a mecénás, aki biztosította bizonyos írók számára az alkotás zavartalanságát és a meddő vagy hiányos évek gondtalanabb átélését, akinek jelenkori szereplésére azonban az emberi gondolkodás és a társadalmi szerkezet megváltozása miatt többé alig számíthatunk. Nem látok tehát más megoldást, mint íróőseink példáját: a hivatás teljes és kiméletlen elválasztását a pályától, a munkától. Az író érezze elhivatottnak magát az alkotásra, amelyre csak belső sugallata és az érték tisztelete hevítheti; őrizze meg művét és alkotóerejét minden külső befolyástól, kortársainak tetszésétől épúgy, mint gáncsaitól, baráti tapsaitól épúgy, mint politikai terrorjától vagy társadalmi intrikáitól; ne alapítsa megélhetését, pozicióját, ne alapítson családot írói képességeire s ha Shakespeare tudott színész, Goethe színigazgató és miniszter, Kemény Zsigmond szerkesztő és hírlapíró lenni, álljon be a mai hivatott író is a sorba és a többi ember módjára gondoskodjék emberi szükségleteiről, amelyekben - később hangsúlyozandó okokból is - példát mutatóan lemondó és okosan szerény legyen.

Mindez azonban csak arra az anyagi zűrzavarra vonatkozik, amely állandóan a válság csiráival fertőzi az irodalom életét és kétségtelenül növeli annak szellemi és erkölcsi válságát is. Mert a könyvek épületeit és napról-napra növekvő hegyeit látva, önkéntelenül visszatérünk első, súlyosabb kérdésünkre: milyen lényeges kapcsolatuk van a könyveknek a mai ember és általában az emberiség életével? Minden valamire való író tiltakozik az ellen, hogy egyszerűen az unatkozó emberek szórakoztatójának tartsák s az úgynevezett dícsérő jelzők közt egy is alig érinti fájdalmasabban az írót az «érdekes» és «szórakoztató» vállveregetésnél, bár tudjuk, hogy a remekmű nem jelent unalmat és senki sem ír azért, hogy érdektelennek minősítsék írását. De: amiként előbb megvallottuk azt a meggyőződésünket, hogy hiszünk az érték állandó fogalmában és az alkotás örök törvényeiben, úgy állítjuk azt is, hogy bizonyos közös okok, ható erők, hangulatok, érzések mutathatók ki minden idők kiemelkedő alkotásaiban, - állítjuk azt, hogy bizonyos fontos szempontból közös szellem lángol bennük. Minden értékes mű egy-egy emberi dokumentum, mindegyik egy-egy vallomás, tanuságtétel, mindegyik egy-egy hitvallás. Magából abból a tényből, hogy Szofoklesz, Shakespeare és Moliére megírta tragédiáit és komédiát, Cervantes, Balzac és Tolsztoj a regényeit, Platon, Kant és Schopenhauer a bölcseleti rendszerét, abból a tényből, hogy ezek a művek létrejöttek, feltétlenül következik az a másik tény, hogy ezek az alkotók szükségesnek, fontosnak tartották érzéseik és gondolataik közlését az emberekkel. És itt nincs különbség optimista és pesszimista közt, ebben a tényben közös nevezőre hozható Leibnitz és Schopenhauer, a kiábrándult Flaubert és a hívő Tolsztoj, a hordóban alvó görög cinikus és az idealista Hegel: egyik sem oly pesszimista, oly szkeptikus, oly cinikus, hogy ne tartotta volna érdemesnek az emberiséget, az életet véleményének elmondására. Nincs teljes pesszimizmus! Schopenhauer, aki száz és száz oldalt írt és nyomtatott tele az élet semmiségéről és gyötrelméről, több-kevesebb izgalommal és nyugalommal és bölcseséggel végig élte elég hosszúra sikerült életét, egyszer sem lőtte agyon magát és folyton lelkesített a halál igenlése és az élet tagadása mellett - miért? mert szükségesnek tartotta, hogy közölje az emberekkel meggyőződéseit, amelyeket fontosaknak, hasznosaknak, igazaknak ítélt. Mert látta az emberek életét és változtatni valót talált rajta. Balzac pedig százkötetes Emberi Színjátékában feljegyezte és leírta azt, amit látott és elképzelt. Meg akarta örökíteni reális és irreális vízióit. Nem csak azért, mert őt érdekelte; nem csak azért, mert pénzt akart keresni, hiszen a pénz is ösztökél egyes írókat; nem csak azért, mert utókorra és a mindig kétséges halhatatlanságra vágyódott, hanem vitathatatlanul azért is, mert méltóknak ítélte az embereket arra, hogy eléjük tájra életüket. Amikor pedig Baudelaire a szavak zenéjébe öntötte a bün dalait, amikor Goethe a legmagasabb csúcsokra emelkedett, hogy hírt adjon a nyugalom teljességéről, amikor Petőfi megállítja az elfutó szeptembert, hogy elsírja a szerelem halhatatlan édességét és fájdalmát, nemcsak egészséges és úgynevezett beteg költők ösztönéletéből szakadtak fel lírai vallomások, hanem hírt is kapott az emberiség, amellyel a költők közölni akarták: tartalma van a léleknek, a ti lelketeknek is, a csúcsokon is van élet, a bűnben is van emberiesség, a legtisztább erény is elérhető... hallgassatok, figyeljetek: van, van oka, tartalma, célja az életnek. Hiszen ha nem így volna, miért nem dalolnak ezek a költők önmagukban? Ha nem így volna, miért nem írják ezek az írók önmaguknak a regényeiket, miért adják át ezek a filozófusok nekünk a gondolataikat? Valamit közölni akarnak, valamit meg akarnak mutatni. Ha mást nem, hát azt, hogy: van élet és érdemes foglalkozni vele, a legszerencsétlenebbnek, a legelhagyatottabbnak is van itt valamije, lehet itt valamije, vagy valahol lesz valamije. Aki alkot és alkotását megmutatja, elárulja az optimizmus jelenlétét legfeketébb pesszimizmusában is. Áll ez azokra az írókra és költőkre, akik egyébként semmiféle határozottabb tendenciát nem követnek, akik szeretik magukat és a jó írókat a kor áramlataitól függetleneknek, a művészet szigorúan öncélú apostolainak nevezni. De hol vannak még a Tolsztojok és Dosztojevszkijk, akik művészi erejüket arra használják, hogy bizonyos gondolatokat is közöljenek az emberekkel, akik leíró, csoportosító, érzést ébresztő szuggesztivitásukat még fokozzák is abból a célból, hogy egyes fontos kérdésekben megváltoztassák felfogásunkat és életünket, így Tolsztoj a Karenin Anna szerelmi történetének egyes fejezetei közt valósággal agitál a földreform kérdéseiben, a Feltámadásban a lelkiismeret korlátlan uralmáért és a megalázkodás és bűnhődés kölességéért apostoli, sőt katakombás elszántsággal küzd, Dosztojevszkij pedig majdnem minden nagyobb regényében a legszenvedélyesebben harcol a nyugati értelemben magyarázott fejlődés, általában a modern kultúra ellen és a legreakciósabb vallási, társadalmi és politikai ortodokszia mellett. Nem hinném, hogy volna olyan esztétika, amely kisebbíthetné e hatalmas írók művészi értékeit, csak azért, mert bizonyos határozott tendencia is megnyilvánul a műveikben s minden makacs l'art pour l'art-os szemléletnek, ha kelletlenül, ha rosszkedvűen is, meg kell nyugodnia a tényekben: vannak írók, akiknek művészi értékét még az sem csökkenti, hogy belenyúlnak napjaik vagy évszázaduk aktuális problémáiba. Minden írói mű állásfoglalás legalább az élet mellett; ezáltal, hogy: van, - hisz és akar valamit, legalább annyit, hogy az életet hirdeti, az életet igenli, az élet értékességére mutat rá, az élet értékeit gazdagítja. Senki sem dolgozik azért, mert nem érdemes, legkevésbé az író, a költő, aki talán a legértékesebb értékekkel gyarapítja az emberi életet, hiszen ősi és örök érzésekről mindig új és új formában beszélni tanítja meg az embert, vagy pedig arra, hogy összefoglaló képet tudjon alkotni a világnak nevezett zűrzavaros lármából, összezsúfolt színvásárból, egymást hajszoló eseményekből. Mint ahogy minden vallásnak közös gyökerei és tanításai vannak: az Isten hite, a metafizikai, vagy rossz szóval: érzékeken túli világ, úgy minden írói alkotásból egyaránt árad a látható világ szeretete, a láthatatlan világ sejtelme, a szép, a jó, az igaz ember dícsérete.

Ha azonban ezzel a meggyőződéssel fordul a mai író a könyvtárak, majd a mai élet felé, egyszerre visszariad attól az óriási szakadéktól, mely a jó író világszemlélete és a világ közt tátong. Mennyi kiváló szellem járt már előttünk, mennyi vallás hirdette és hirdeti a szeretet és lelkiismeret igéit, mennyi nagy filozófus fejtette ki a bölcsesség tanait... hol van mindennek a hatása? Hol látszik meg nyomuk, jelenlétük a ma látható életen? Valljuk be, hogy tizennyolc esztendő óta olyan életet élünk, amely ellenkezik minden vallással, minden irodalommal, minden bölcseséggel. Végigszenvedett a világ egy olyan háborút, amelyben legalább annyi kilogram papirost fogyasztottak propaganda alakjában a tömegek elméjének elhomályosítására, mint amennyi kilogram dinamitot ugyanezeknek a tömegeknek a meggyilkolására, de amelyből minden nemes, dehogy nemes!... minden primitíven értelmes tartalom és cél hiányzott. És ki tudja, mikor és hogyan ér véget ez a háború, amely évről-évre növeli az ellentéteket népek, országok, tömegek között, amely munka helyett munkanélküliséget, béke helyett elkeseredést, igazságtalanságot és megalázottságot teremt, s amely végül minden technikai felfedezéssel felszerelt kultúrszörnyeteggé zülleszti a huszadik század emberét, aki aranyra függeszti a szemét, fegyvert szorongat a kezében, gázmaszkot kapcsol az arcára, s aki a rádió, a repülőgép, a kozmikus sugarak felfedezésének korában ma-holnap nehezebben, veszélyesebben s főként bonyolultabb körülmények közt tud például Budapestről Newyorkba utazni, mint akár Kolombusz Kristóf korában. Ide akartunk eljutni? Őseink azért adták kezünkbe az élet fáklyáját, hogy ebbe a világtörténelmi sötétségbe hajítsuk? Apáink és anyáink azért engedtek minket a világra, hogy mi végül ne tudjunk helyet szorítani gyermekeinknek a nap alatt? Tudósaink azért fedezik fel a kozmikus sugarakat, hogy a lelkünkben homályba boruljon a felfedezésre nem szoruló örök kozmosz, Isten világa? Hol a vallás hatalma, hol van Laocse, Buddha és Krisztus uralma? És hol van annak a rengeteg szép, okos, igaz, zseniális könyvnek a hatása, amelyet előttünk írtak? De ha nincs hatásuk, ha ez a hatás alig fedezhető fel a mai ember világán, akkor hogyan remélhetjük azt, hogy a mai könyvek hatni fognak és célt érnek? Nem szerénytelenség, nem elbizakodottság, nem hiú reménykedés-e ez, - nem ringatja-e magát alaptalan illúziókba minden író?

Bevallom, ez a kérdés olyan rést repeszt az írói hiten, amely az irodalom, pontosabban szólva: az írás lelki válságát idézi elő. Swift nem azért korbácsolja szatiráival az embereket, hogy torz állapotukban örökre megrögzítse, hanem azért, hogy megjavítsa őket. Az öncélú művészet legelvonultabb hőse, Flaubert, nem azért írja le halhatatlan erővel és finomsággal a nyárspolgárt, mert csak érdekelte és ábrázolni akarta, hanem akár törekedett arra, akár nem: hű leírásával kiábrándít, elrettent és arra indít, hogy gondolkodjunk, figyeljünk, óvakodjunk úgy a maradiságnak, mint a haladásnak a sznobizmusától. De ha azt látjuk, hogy a nyárspolgári öntudat és erőszak kis körben és nagy pozicióban állandóan s ma inkább, mint tegnap kiszorítja a ható erők közül az egészséges és termékeny egyéniséget?! Ha azt látjuk, hogy Swift karrikaturái dajkamesék az eleven élet torzképei mellett?! Ha halljuk a mai élet dübörgő válaszát: írhattok, amit akartok, hirdethettek, amit akartok, én rohanok a magam útján, - akkor mi történjék? Álljunk a vér, a nyomor, az ostobaság, az erőszak immár mindent elborító ország-, sőt világútjára, álljunk oda az irodalom tükrével, tartsunk tükörképet a rohanó elé... minek? Hogy büszkék legyünk a tükörre, milyen jól veri vissza a szörnyű fényt? Hogy lássa a rohanó saját kidülledt szemét, hörgő torkát, fenyegető öklét, öngyilkos tombolását? Ez a cél többnyire nem serkent, sőt csüggeszt. Vagy sugjunk vigasztalásokat a rohanónak, suttogjunk hazug meséket millió és millió zajtól süketülő, már a saját hörgését sem halló fülébe? Ez a lehetőség alig kárpótol a teljes cél megközelíthetetlenségéért.

Az élő életnek ezen az ellentmondó, sőt minden irodalmiságot, minden lelkiséget brutálisan meghazudtoló szembenállásán csüggedten gondolkodtam a minap, mikor éppen az Egyetemi Könyvtártól elindulva, a Vár felé vezetett utam. Volt valamely kristályos tisztaság a hűvös téli délután fényében, amely szinte hajtott a probléma kiélezésére és minden következtetés könyörtelen levonására. Észre sem vettem, hogy az alkonyat ködös fátylai ereszkedtek a mozdulatlan levegőbe, mire felértem a Várkertbe. Öt-hat emeletnyi magasságban önkéntelenül visszafordultam a megtett útra, a Lánchídra, Pestre. A Duna mérgeszöld víztömege mozdulatlanul feküdt a város szívében, mint egy óriási véna, amelyben megdermedt a vér keringése. Néhány hártyavékony jégtábla alig észrevehető lassusággal haladt lefelé s közöttük egy csapat vadkacsa egy helyen ékalakban, távolabb szeszélyes közelségben úszott felfelé, a mozgásnak olyan harmóniájában, hogy egymás mellett a madarak is, a jégtáblák is egy helyben nyugvóknak látszottak és csak a partra tekintő szem állapíthatta meg köztük a lassan növekvő távolodást. Téli napfény rozsdás aranypora láthatatlan forrásból permetezett a vízre, a levegőbe, a házakra, a híd szürke kőszépségére, a sűrűsödő, barnás-feketés ködbe omló városra, a hídon siető vagy a vízre meredő emberekre, egy szolgáló leány búzavirágkék kendőjére, fűzöld szoknyájára, egy falusi legény eperpiros arcára és fekete csizmájára, egy városi úr barna bundájára, egy sétáló hölgy galambszürke prémjére. Valami ősi nyugalom áradt ebből a mozgó és mozdulatlan téli képből, csodálatos egység, amelyben a sarki taxinak, az útjelző rendőrnek, a füstölgő kéménynek épúgy megvolt a helye és szerepe, mint minden színnek, fénynek, vonalnak; olyan nyugodt, teljes és megörökíteni valóan szép volt a kép, hogy a figyelő szem valóban úgy tapadt rá, mintha örökre egyesülni kivánna vele, mintha örökre le akarta volna fotografálni látóhártyájára, hogy mindig elővehesse, hogy mindig láttassa, sőt... hogy mindig láthassa, mindig megmutogathassa másoknak is. Nézzétek, milyen szép!

Azt hiszem, hogy ebben a figyelésben és gyönyörködésben, a megtartásnak, a megörökítésnek és megmutatásnak ebben a szándékában a művészi alkotó kedvnek egy ősi gesztusát fedezhetjük fel. Eszünkbe jut hajdani barlanglakó ősünk, aki szörnyű küzdelmeket vívott a természet erőivel, társaival, az állatokkal s aki pihenésének és eszmélkedéseinek óráiban barlangjának kemény falába véste annak a vadnak a képét, amelyet elejtett, hogy megmeneküljön támadásától, vagy hogy megegye, vagy talán egyszerűen csak azért, hogy elpusztítsa. Határozottan megállapíthatjuk, hogy ha nem is vagyunk megelégedve mai sorsunkkal, összehasonlíthatatlanul jobban, könnyebben, szebben, értelmesebben, emberiebben éltünk a barlanglakónál, aki azonban szintén ember volt, ősünk, apánk, s aki követ faragott, hegyezett, hogy barlangjának falában fel is idézze, meg is örökítse annak a leterített vadnak a képét, vonalait, árnyékát, mozgásának szép emlékeit és illúzióit, amely küzdelmet, erőt, életveszélyt, győzelmet, halálfélelmet, az életnek ritka, vagy gyakori és vonzó vagy ijesztő, de mindenesetre szép és intenzív érzéseit váltotta ki belőle. Ezeknek az élet-halál-érzéseknek, ezeknek a sorsszerű pillanatoknak, ezeknek a végzetes egyéni és nép-eseményeknek a megrögzítése rajzban, képben, kőben, szóban, dalban, mindig érdekelte az alkotón kívül a többi embert is. Az ember kíváncsi lény és született voyeur; érdekli és vonzza a másik ember, akihez az ösztönök bonyolult hálózata köti szinte a vegyi vonzás törvényeivel; emlékezteti a saját életére is, amely ha hiányos volna megörökítésre alkalmas eseményekben, bő kárpótlást hódít a másiknak közléseiből. Gyüjtő, halmozó, építő lény az ember, aki nemcsak anyagi javakat, hanem lelki kincseket is szeret kuporgatni, ha kell: ellopni; a valóság élményeit pótolni tudja illúziókkal. Nincsenek olyan háborúk, amelyekben hallgatnának a lélek múzsái; a művészi kedv a legrosszabb sorsban is felébred és működni kezd.

Nem merném azonban azt állítani, hogy ezzel a primitív ábrázoló, emlékező és megörökítő hajlammal, amely minden útján, örömben és bajban, végig kiséri az embert, teljesen fel tudnók fedni az irodalom és művészet lelki eredetét. Gyakran visszatérő érzésem az, hogy álom nélkül művészet sem volna, legalább is nem a mai alakjában. Különösen akkor fog el ez az érzés, ha szinházban ülök. Figyelem az épületet, a színpad nevű furcsa háromfalú szobát, melynek negyedik falát mi, élő emberek alkotjuk, figyelem a közönséget, a szinészeket és ezt az egész különös, logikával, értelemmel felfoghatatlan játékot és komolyságot, valóságot és illuziót, amelyet szinházi előadásnak hívunk. Nem furcsa-e, hogy este hét órakor abbahagyjuk reális életünket, félretesszük üzleti ügyeinket, gondjainkat, problémáinkat, azt az egész valóságot, amire látszólag minden erőnket és képességünket felhasználjuk, elhagyjuk magánéletünket, hogy a város legkülönbözőbb pontjairól egy szinház nevű épületbe vonuljunk? Mi történik ott? Pénzt, amit néha rendkívül nehéz körülmények közt szereztünk, pénzt veszünk elő és odaadjuk egy ülőhelyért. Leülünk a többi hasonló ember közé és arra várunk, hogy a háromfalú szobában megjelenjenek azok a hölgyek és urak, akiket szinészeknek nevezünk, de akiket egyébként is jól ismerünk. Olyanok, mint mi vagyunk, mint mi, a nézők és hallgatók. Olyan nevük van, mint nekünk, Árpád, Sándor, Gábor, olyan az életük, mint a miénk, lakásuk van, családjuk, adót fizetnek, de az a különös foglalkozásuk és hivatásuk, hogy este hét órakor levessék polgári ruhájukat, felvegyék Lear király vagy II. Fülöp király ma készült ruháját és arcát, elfeledtessék velünk, hogy ők Árpádok, Sándorok és Gáborok s elhitessék velünk, hogy ők Lear királyok, II. Fülöp királyok és Faustok. És mi azért ülünk ott, hogy ezt a hazugságot velünk elhitessék, mi azért adunk pénzt, hogy minket becsapjanak, mi annál jobban érezzük magunkat, annál kevésbé sajnáljuk az időt és költséget, annál hangosabban tapsolunk, minél alaposabban elfelejtetik velünk valóságos életünket, minél mélyebben ragadnak el minket abba az illuzióba, hogy mi ott valósággal Lear király, II. Fülöp király és Faust doktor tragédiáját látjuk. Nem különös ez? És nem feltünő, hogy ebben az ősi és komoly játékban egyaránt résztvesz férfi és nő, öreg és fiatal, tudós és tudatlan, minden korok minden rendű és rangú apraja-nagyja? Életünk egy nagy részét alvással töltjük el s az elalvás pillanatában az életnek egy irracionális síkjára zuhan minden ember. Bizonyos szempontból az álom az átköltés, átértékelés, a megoldás és befejezés folyamata. A szétszakadt részek itt egységbe olvadnak, az egységek egy teljesebb egészbe illeszkednek, a diszharmóniák feloldódnak, a mesterséges harmóniák széttörnek, az emberek bátrabbakká, szabadabbakká, őszintébbekké, teljesebbekké, hatalmasabbakká válnak s a vágy és erő útján az embernél felsőbbrendű hatalmakkal lépnek szövetségre. Az egyénné szakadt ember álmában az ősanyag, az ősközösség, az eredendő élet, millió és millió esztendő multjával, ezer és ezer év jövendőjével, él és uralkodik. Ez az álombeli állapot, ha néha nyomasztó is, óriási erejével és állandó titokzatosságával mindig felejthetetlenül csábító. A szabadság, a felelőtlenség, az ősállapotok, az ősi tengerek és anyák állapotára emlékeztet. Az ember pedig, aki a világegyetemmel együtt minden belső és külső harcon át az egyensúly helyzetét hajszolja, visszavágyik az életnek ebbe a szabad és nyugodt állapotába s reális életében is meg-megismétli hangulatát, körülményeit, felidézi illuzióját, szinte elbódítva vele egy-egy órára az öntudatát, a kényszerű és kegyetlen kritikust. Az álom a híd az élet és halál, a harc és nyugalom közt, a művészet és irodalom a híd az ébrenlét és az álom közt. A híd alatt a reális élet harctere minden örvényével és veszélyével, a híd fölött az ember és világ titka, s e veszély és titok közt sugározza sűrű ezüstfényét az irodalom, a művészet holdja.

Az emberi lélek égboltján azonban a holdon kívül egyéb égitestek is keringenek. Ott van az öntudat napja, amelynek kemény sugarai elüldözik a hold ragyogását és az ösztöncsillagok szikrázását. Ha az irodalom holdját elsősorban az ösztönélet erői táplálják, az öntudat napját a reális élet követelményei, kényszerűségei, korbácsai hajtják és az emberi kutató ösztön, az igazság vágyának, a megismerő hajlamnak törvényei melegítik. Az öntudat kutat, vizsgál, összehasonlít, rendszerez, ellenőriz s fel akarja fegyverezni az embert mindazokkal a védő és támadó eszközökkel, amelyek helyet tudnak biztosítani az emberiségnek a Földön s minden egyes embernek az élet mindennapi harcában. Ez az öntudat teremti meg a tudományt és a technikát, de érdeklődését és uralmát állandóan kiterjeszti a művészet és irodalom ösztönéletére is. Az öntudat szab gátat az ösztön vágyainak, ez rendszerezi a szavakat, a színeket, az alakokat, a mese menetét, a hangok hullámzását, ez teremt egy olyan formát is, amely a víziókat minél több ember számára megközelíthetővé, érthetővé, reálissá teszi. Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy hiába látszik lényegében többé-kevésbé hatástalannak minden eddigi vallás és szellem, miután az emberi élet alapjai változatlanok maradtak, az irodalom és művészet állandóan megújul, mert ősi és örök ösztönök, a megörökítés, a közlés vágya és álomszerűsége napról-napra újra fakasztja az egyéni és közös lélek mélységeiből. Magát azt a csüggesztő kérdést, hogy: érdemes-e, lehet-e, - mint most világosan érezzük - nem is művészi hangulat szegezte ellenünk, hanem a vizsgáló és kételkedő öntudat. Ez a mindig világos célokat és határozott értelmet kutató, kívánó öntudat a kultúra haladásával egyre több és több napfényt bocsát az írás holdas területeire. Miért írsz? Mit írsz? Mit akarsz közölni az emberekkel és miért? Mi az értelme írásodnak, milyen célt kívánsz vele szolgálni? Művész vagy, de a művészet már nem csak a te magánügyed. Vedd észre, hogy a huszadik század egyre kevésbé az a kor, amely tiszteli a szigorúan elzárt magánügyeket. De nem is igaz, hogy a művészet a művész magánügye. Nem igaz, hogy csak zilált vajákos a költő, aki bódult perceiben elzümmögi versét, hogy csak fecsegő igric az író, aki rövid elbeszélésekben vagy hosszú regényekben elhadarja megfigyeléseit és látomásait, nem igaz, hogy csak különleges idegrendszer, aki egyszerre neki esik az agyagnak, a kőnek, a márványnak és emberalakúvá formálja... Miért mutatja meg embertársainak, ha magánügy? Csak azért, mert tetszik neki, talán azért, mert exhibicionista, a lelki mutogatók és kitakarók fajtájából? Az öntudat megvizsgálja a művészet eredetét és megállapítja író, művész és közönség lelki kapcsolatait. Megállapítja, hogy minden művészi alkotás önmagában töredék, amely egésszé a közönség lelkében alakul. Megállapítja, hogy minden alkotás jelkép, amelynek értelmét együtt találják és együtt értik meg alkotó és közönség. Az öntudat kutatja a művészi hatás feltételeit, egész folyamatát, a siker tényezőit s megállapítja, hogy nemcsak az író hat a közönségre, hanem igen gyakran a közönség, a tömeg hat az íróra, a költőre, a művészre, akiben megindítja a szükséges folyamatot, mozgásba hozza a teremtő erőket és valósággal kitermeli azt az alkotást, amelyre vágyódik, amelyre szüksége van. Közös nemzők tömeg és alkotó, akiknek gyermekük a mű, mely egymásra hatásukból születik.

Vannak korok, amelyekben csak azt kívánja költőjétől a tömeg, hogy daloljon. Énekeljen a tavaszról, mely elhozza a nyarat, énekeljen az őszről, mely halállal fenyeget. Vannak korok, melyekben azt kívánja írójától maga a kor, hogy meséljen; meséljen az életről, mely elfelejti a halált, meséljen a szerelemről, mely elveszti a boldogságot. De vannak korok, melyekben az öntudat több szerepet követel magának az irodalomban és művészetben, s ilyen kor a miénk. Békében mindenki futhat a saját kocsiján és végezheti polgári munkáját. De a háború besorozza az autókat és katonaruhát húz minden emberre. Vannak a történelemnek néha hosszantartó korszakai, melyekben a felhalmozódó óriási feladatok megoldására minden lelki, szellemi, erkölcsi erőt mozgósít. Mozgósítja az írót és művészt is. Érezzük, hogy ma a történelem mozgósítási parancsot küldött az irodalomnak és művészetnek.

Itt emlékeznék meg, hogy példát is említsek, arról a vitáról, amely Móricz Zsigmond és Kosztolányi Dezső közt Arany János írói bátorságáról folyik és amely Móricz Zsigmond cikkével és Kosztolányi válaszával ezen a helyen indult meg. Móricz Az elveszett alkotmányt és az Őszikéket dícséri s azt mondja, hogy nagy klasszikusunk egyébként szögre akasztotta irányító és bíráló kedvét korával szemben. Kosztolányi pörbe száll Móricczal, adatokat vonultat fel a megalkuvás vádja ellen, bizonyítja, hogy Arany nem tért ki korának problémái elől, ha rá szakadtak s mindig foglalkozott velük annyira, amennyire lelkiismeretét bolygatták és költői képzeletét ingerelték. Bevallom, a vitának az a nagyobbik fele, amely Arany írói bátorságát firtatja, nem vonz túlságosan; engemet ma már csak a költő versei és nyelvi szépségei érdekelnek, a legszebb és legtartalmasabb szépségek, melyek a magyar költészet földjén termettek. Annál inkább felkelti azonban figyelmemet a vita elvi része. Azt mondja Kosztolányi, hogy «nem teszünk jó szolgálatot az irodalomnak, ha a költőt - az egyéni élet nemes és szeszélyes bolygóját - bármiféle érdek szolgálatává nyomorítjuk, akár az emberiség szolgájává is». «Ez a század szadista.» Aztán azt hirdeti Kosztolányi, hogy a nagy költők pesszimisták. Pesszimisták, tragikusak, «nemes hitetlenek, akik madártávlatból látják az élet örökké megismétlődő hiábavalóságát, mely egy az ókori Ninivében, a középkori Rómában s az újkori Nagykőrösön». Az fáj nekik, hogy «minden múlik és kopik, hogy a megsemmisülés felé bukdácsoló ember évezredeken át alig változott valamit». Ez az elvi része a vitának s legalább is a magam számára érdekesnek tartom, hogy én, aki az irodalomban az egyetemeset keresem és a népnek, melynek beszédemet, írásomat köszönhetem, a magyarnak boldogulását és szebb jövőjét Szent István, Mátyás király és Széchenyi István útján a nagy koncepcióban, a nyugati közösségben, Európa nyugati oldalán keresem, ebben a vitában a nyugati kultúrával telített Kosztolányival szemben a teljesen és érintetlenül népi Móricz mellé állok. A csillagászat nem ismeri az egyéni és szeszélyes bolygókat, mert minden bolygót egységbe szorítanak kozmikus törvények. Az irodalom bolygóit is kimutatható lelki egységbe fűzik az alkotó és tömeg közös gyökerei. Akár tetszik, akár nem, a költői önérzetnek és büszkeségnek is meg kell hajolnia az élet és alkotás törvényei előtt; szolgái, igenis szolgái vagyunk népünknek és az emberiségnek, amely még legártatlanabb lírai versünket is azzal a gesztussal veszi át, hogy az élet értékeit, az élet intenzitását növeltük vele. Amit Kosztolányi hirdet, az konzervativ pesszimizmus, sőt anarhikus nihilizmus. Filozófiájával nem perlekedem, magam is kétségbesetten állapítom meg a vallások és nagy írók hatásának elégtelenségét és az ember ragadozó és telhetetlen természetének, erkölcsi fejletlenségének megdöbbentő változatlanságát, ami végső oka a mai válságnak is. De amiként kinyomoztuk a művészi alkotókedv eredetének halhatatlanságát, úgy kell határozottan és reménykedve rámutatnunk az európai lélek kettős arcára. Az európai gondolkodás kételkedve, sokszor oly lemondóan figyeli az ember útját e földön, mint Kosztolányi. Elkomorul a tehetetlenségtől, a kapzsiságtól, az erőszaktól, a gyilkosságtól és harácsolástól, a gyöngeségtől, mely kiszolgáltatja az embert önmagának és a természet kérlelhetetlen erőinek. Ez a gondolat valóban végigvonul a legnagyobb írók és bölcselők munkáin. De van egy másik arca is az európai léleknek. A cselekvő lélek arca. Az alkotóé. Az újrakezdőé. A reménykedőé. Azért is! És mindig újra! És ha kell, előlről mindent! Faust fejezi ki az európai lelket, Faust, a kétségbeeső, az ördögöt idéző, az ördöggel szövetkező, a pusztító, sokszor hibázó, sokszor erkölcstelen, multat és alvilágot feltáró, az eget, a mindenséget bekalandozó Faust, aki végül megáll a tengerparton, nekifeszül az árnak és házat épít magának, családjának, az embernek, Isten dicsőségére. És Madách fejezi ki az európai lelket, Madách, aki végigvezetteti Luciferrel a történelem minden válságán és vásárán az embert és aki a kétségbeesés poklában azt kiáltja az összeroskadónak: küzdj és bízva bízzál! Az európai élet mindig ellentmondott az európai gondolatnak. Nemes és tiszta lendületét megcáfolta harcaival és sívárságával, de pesszimizmusának ellentmondott cselekvő optimizmusával és töretlen vitalitásával. Gondolkodásának végső következtetéseit sohasem vonta le sem jó, sem rossz irányban. Jó irányban: nem maradt meg a krisztusi tanítás útján, nem alkotta meg Isten államát, amely még mindig és sokáig feladatai közé tartozik, hanem berendezkedésével, egész életmódjával vakmerően eltért, sőt szembefordult vele; rossz irányban: nem hirdeti az öngyilkosságot, nem szólítja fel a magzatot, hogy szinte az anyaméhben fellázadva fojtsa meg anyját, apját, hanem életet kíván, az élet folytatását követeli, dolgozik, alkot, cselekszik, még ha megcáfolja a saját gondolatait is.

Állítom tehát azt, hogy nem egyéni és szeszélyes bolygó a költő, hanem népének és az emberiségnek száz és száz lelki köldökzsinórral az emberi közösséghez fűződő tagja. De mit érne, ha bárki az ellenkezőjét állítaná! Körülöttük kavarog, zilál, rohan az élet és ablakunkon beordítja követeléseit. Téves az a szkeptikus szemlélet, hogy a történelem minden nap forduló ponthoz ér; igenis, vannak korok, melyek lezáródnak és vannak esztendők, amelyekben új korok kezdődnek el, korok, amelyekben megváltozik az ember helyzete és szerepe. Érezzük, hogy ma ilyen időkben élünk. És látjuk azt, hogy az emberiség zsúfoltan és zűrzavaros kétségbeesésben keresi új egyensúlyi helyzetét és a vezetőket, akik utat mutassanak neki. Valljuk be, hogy ezekben az esztendőkben elvesztettük az igazi, a nagy szellemi vezéreket. Akik voltak és vannak, elégtelenek és gyöngék, akár politikusok, akár hadvezérek, akár írók és költők. Ezek az idők kötelességeket parancsolnak az íróra. Nem azt a kötelességet, hogy énekeljék meg a titkos választójog szépségeit, vagy feltétlenül a búza áráról írjanak regényt, bár el tudom képzelni, hogy mindkét téma értékes alkotásokra serkenthet jó írókat s nem kifogásolnám témájukat, ha jól írják meg, akkor sem, ha sejteném, hogy száz év mulva ez az írás éppen a témája miatt sok tekintetben csak irodalomtörténeti érdekességével hatna az olvasókra. De feltétlenül hiszem, hogy ez a válság a viselkedés, az életmód és a szellemi kötelességek egész sorozatát rója az íróra. Megkívánja, hogy őszinte és bátor legyen s minden veszély vállalásával feltétlenül mondja meg azt, amit gondol. Kívánom minden magyar írótársamnak, hogy olyan művészies és bölcs legyen, mint Anatole France, és olyan bensőséges, mint Thomas Mann. Mindegyik megalkotta a műveit, de mindegyik talált rá módot nagy művein kívül is, hogy az élet fontos problémáiról alkotott felfogásáról tájékoztassa olvasóit, még a politikai kérdésekről is; a Varázshegy értékét pedig nem csökkenti, hogy megtárgyalja korunknak majdnem minden ügyét, pörét. Thomas Mann lelkiismereti és szellemi kötelességének érezte ezt a tárgyalást, épp úgy, mint France a társadalmi és politikai állásfoglalást. Az emberiség ma tiszta embereket keres, akiknek hinni tudjon. Tiszta legyen ma az író, vonuljon el az érdekektől, a pénztől, a rosszhiszeműségtől, a terrortól, az intrikáktól, a klikkektől, a siker hajszájától, igyekezzék hasonlatossá válni lemondásában és megközelíthetetlenségében a régi és mai szerzetesekhez. Lemondás, egyszerűség, alázat! A meggyőződés, a Szellem, a hit tisztelete! Igen, a hité. Hitet keres ma minden nép, hitre sóvárog az egész emberiség. Nem várunk már megoldást sem a politikusoktól, sem a bankároktól; pénzügytechnikai húzó-toló tárgyalások, ügyes és ügyetlen tranzakciók nem hoznak megváltást, amely önmagában megköveteli a teljességet. Hívők legyenek és írók és hihetnek-e másban, mint Istenben, az isteni parancsokban, az emberiség megváltásában, Isten eljövendő államában? Nem vagyok az inkvizitorok fajtájából való és tisztelem az irodalom szabadságát és az irracionális lelkek egyéniségét annyira, hogy nem hirdetek apodiktikus tételeket az irodalom számára. De minden sejtelmemmel és meggyőződésemmel érzem, hogy a legnagyobb írói feladatokat a legzseniálisabb író is csak akkor tudja ma megoldani, ha ezeknek és az ebből következő egyéb feltételeknek megfelel.

Nem elég ma a tehetség, gyönge ma minden zsenialitás. Hit kell belé, hogy éljen és hasson. Egy pogány költőt idézek, a daloló Orfeuszt, Kalliope múzsa fiát, aki bűbájos énekével és misztikus lantjával a fákat is megindította, az állatokat is megszelídítette. Feleségét és szerelmét, Eurydikét halálra marta egy kígyó, de Orfeusz leszállt az alvilágba és a halál országának zord urait is annyira meghatotta énekével, hogy megengedték Eurydikének a visszatérést az életbe és boldogságba. Egyetlenegy feltétele volt a visszatérésnek! Nem szabad hátrapillantania a költőnek, míg a Hermes kíséretében mögötte haladó asszony az alvilág határát át nem lépte. De Orfeusz türelmetlen volt és nem hitt az isteni parancsnak. Hátranézett és örökre elvesztette feleségét. Még arra is emlékeznek bizonyára, hogy a görög költő kétségbeesésében lemondott a szerelem gyönyöreiről, ekkor azonban őrjöngő asszonyok széttépték. Ne forduljanak az írók hátra, a tizenkilencedik századba, ahol az irodalom elmult Eurydikéi csillognak, ne engedjék át magukat a türelmetlenségnek, a hajszának, a bizalmatlanságnak, az óvatosságnak, a megalkuvásnak, a ravaszkodásnak, hanem menjenek előre a hit útján, amerre az isteni parancs küldi őket. Akkor eljutnak az igéret földjére és a siker Eurydikéi is velük mennek. Vagy pedig elvesztjük Eurydikét is, a sikert is, az isteni parancsot is és jönnek az őrjöngők, akik széttépnek.