Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 5. szám · / · Vass Tamás: Élvemaradottak útja (4., befejező közl.)

Vass Tamás: Élvemaradottak útja (4., befejező közl.)
Csata után
I.

Tamás főhadnagy elszakadt parancsnokától. Egyedül bolyongott lóháton. Elhatározta, hogy a kis erdő fedezete alatt közelebb lovagol a tüzérséghez. Útközben egy dragonyos főhadnagyra bukkant, aki a magas fűben gyalog állt. A tiszt előtt egy vergődő ló feküdt. A roham alatt lőtték ki alóla. A főhadnagy meginog és csakhamar elvágódik. Tamás hozzá lovagol és részvéttel kérdezi:

- Was ist mit Dir, Kamerad?

A kérdezett nem felel. Agyrázkódást szenvedett. Tamás előkerít egy orvost és átadja a beteget. Sohasem fogja megtudni, ki menthette meg. Elveszett volna a magas fűben. Bajtársi kötelesség, - semmi más.

A kis erdőben sok agyonlőtt lovat lát. Egy még a lábán mozgó ló mikor meglátja, fájdalmasan nyerítve feléje ugrál. Első jobb lába tőből ki van tépve, sűrű piros vére vastag sugárban ömlik ki.

Tamás kétszer fejbelövi a szerencsétlen, szenvedő állatot, megmenti a további kínlódástól.

Lovasa, egy ulánus őrmester, éppen odaér, gyalog.

- Az én lovam volt, főhadnagy úr! Szegény pára. Egy gránát tépte ki a lábát.

- Oldja le a málhatáskáját és a köpenyegét. Ha talál, üljön fel egy gazdátlan lóra, ilyen is van itt elég.

Egy lépésben haladó huszárszázados lovagol visszafelé. Véres a zubbonya, sápadt az arca.

Prónay kapitány, ő vezette az előhad rohamát. Ő az első sebesült tiszt. A kötözőhely felé halad. Szomorúan ujságolja, hogy századának nagy része elpusztult.

Elesett gróf D'Orsay és Perczel főhadnagy is, mindkettő jóbarátja volt Tamásnak. D'Orsay pláne iskolatársa. Legjobb pajtása, Sarkady főhadnagy a fején sebesült meg.

A tüzérség még egyre lő, a fegyverek is ropognak.

Tamás még előbbre lovagol. Egy patakhoz ér. Éppen iszik belőle egy ezredtársa, Révész főhadnagy. Át van szúrva a karja. Egy orosz katona szúrta át a drótsövénynél. A mellén lógó látcső tokja egy orosz tiszt kardvágását fogta fel. Az orosz drótsövénytől jött, ott verekedett a muszkákkal és rettenetesen megszomjazott.

E pokolból csak az Isten különös kegyelme mentette meg.

A hatodik ezredből Erny hadnagy és Grösszinger főhadnagy estek el.

A tüzérségnél megtudja Tamás, hogy egy kozák szotnya támadta meg az ágyúkat. A rohamot felfogta és visszaverte a hős báró Kemény kapitány. De üldözés közben lelőtték őt is, meg a frontmögötti Mikes főhadnagyot is, mindketten hősi halált haltak. Hegyessy hadnagy sértetlenül jött vissza. Útközben észreveszi, hogy két kozák szorongat egy huszárt. Segítségére siet. El is veri a kozákokat. A megmentett huszár elillan és cserben hagyja tisztjét. Amikor egyedül látják, újra rátámadnak a kozákok. Egyik a karjára vág. Megsebesül jobbkezén. Egy másik vágást a szemén keresztül kap. Lefordul lováról. Földönfekve még beleszúrnak pikájukkal a szemébe. Azt hiszik, meghalt és ott hagyják. Később a sebesültvivők szedik fel. Fogságba kerül. Felgyógyul, de az egyik szemére vak marad.

Az érsekujvári huszárokat ezredparancsnokuk, gróf Lubierszky viszi rohamra. Az ezredes alól két lovat lőttek ki és a harmadikon sértetlenül lovagolja végig a rohamot. Mesének hangzik, - pedig valóság volt!

Bárczay őrnagy több golyó által találva, lefordul lováról. Majd amikor a kozákok arra mennek és megtalálják a sebesült tözstisztet, az egyik belelő.

Még mindig nem halálos a seb, ott fekszik eszméletét megtartva reménytelenül a halottak között. Mikor a sebesültvivő oroszok arra járnak, ő is előveszi revolverét és utánuk lő. Azt hiszi, azok is bántani akarják. Az oroszok azután újra beléje lőnek. Már két lőtt sebe van. Egy a felső combcsontját roncsolta szét. Egy horzslövést a homlokára kapott, ettől eszméletét veszti.

Fogságba jutott és felgyógyult, csak az egyik lába lett rövidebb és rosszul lát.

Ennek az osztálynak van a legnagyobb vesztesége. Taly kapitánynak a fejét lőtték le és még fej nélkül is vezette pár lépésre századát. Szitovszky százados hősi halált halt.

Meisner, Szemere és báró Kaas főhadnagyok sebesülten kerülnek fogságba.

És még hány altisztet és huszárt ért itt el a végzete, akik névtelenül estek el és nyugosznak a jeltelen sírban!

A halottakat és sebesülteket az oroszok szedték másnap össze.

Késő délután a tüzérség parancsot kap a visszavonulásra.

Tamás főhadnagy párhuzamosan vágtáz velük, visszafelé. Az orosz tüzérek lövedékeikkel üldözik a visszavonuló tüzéreket. Egy-két golyó a lovak közé csap és kivág a fogatból egy lovat.

A gyalogtűzharc is szünni kezd. A terepfedezetbe rejtőzött és szétugrasztott huszárok lassan húzódnak visszafelé.

Szegényes, szomorú látvány.

Csodálatosképpen orosz csapatot nem lehet látni, nem üldözik az önmagukat megvert huszárokat.

Annyira meglepte őket a huszárok lehetetlenül vakmerő rohama, hogy még megtörten sem merték üldözni őket.

Tamás főhadnagy fáradtnak érzi maga alatt lovát. - Dóra, - kedves Dóra, csak még egy kicsit! El ne hagyjál!

Lován inog a nyereg. Nini, hiszen elvesztette a nyerge alól a fekete pokrócot! Az éhes lónak annyira összeesett a hasa, hogy teljesen tág lett a heveder. Két nap óta sem nem ettek, sem nem ittak a lovak, az a csoda, hogy még bírják ezt a nagy strapát.

Egy szemfüles huszár megtalálta az elveszett pokrócot. Hozza is már. Tamás elviselhetetlen szomjúságot érzett. Kérdezi az ezredtrombitást, akit éppen parancsnokával véletlenül megtalált, hogy van-e víz a kulacsában! - Volt!

Nagyot húzott a kulacsból.

Báró Czakó ezredes Lisvody faluból vezeti ki éppen dandárának összeszedett maradványát. Újra a roham színhelye felé lovagol velük.

Mit akarhat?

A falu keleti szélén lóról vezényeli őket. Nemsokára élénk puskaropogás hallatszik köröskörül.

Céltalanul lövöldöznek a huszárok, talán éppen egymást lövik?

Sokan azt állítják a falun át rohanók közül, hogy Lisvody falu lakossága támadta meg a menekült huszárokat.

Nem valószínű. A falun átlovagoló Tamásék csak egy-két öregasszonyt láttak, akik ijedt arccal bámulnak ki a csukott ablakon.

A hadosztályparancsnok nincs sehol. Parancsot senki sem ad, sem az ittmaradásra, sem a visszavonulásra. A jelenlevő tisztek közül sem intézkedik senki.

Tiszt, legénység egyszerűen visszafordította a lovát és szó nélkül, lépésben lovagolnak a már ismert úton, Satanow felé.

Délután öt óra lehet.

Szomorú, elcsigázott menetben bandukol a magyar lovasság Galicia felé. Senki meg sem kísérli rendezni a szétszórt csapatokat. Huszárok, dragonyosok, ulánusok össze vannak keveredve. Minden kötelék, vagy beosztás nélkül.

Mintha egy rosszulsikerült békegyakorlat után bánatosan bandukolnának vissza a kaszárnyába a leszidott katonák. Senki sem gondol arra, hogy üldözhetik is őket, hogy Oroszországban vannak és hogy az ellenség végleg megsemmisíthetné a megmaradottakat is. Mintha a rettenetes roham után már nem is jöhetne semmi más, ami még annál is rosszabb lenne.

Ha egy kozákszotnya üldözőbe vennék őket, teljesen megsemmisíthetné a hadosztályt.

És csodálatos módon erre a természetes lehetőségre senki nem is gondolt.

Kovásznayék a falu nyugati szélén egy összetört kerekű vaskeresztes kocsival találkoznak. Tamás odalovagol, megnézi, csupa kíváncsiságból. Azután ott hagyja ő is, mint mindenki más.

A falu végén egy udvarban szürke ló áll, hátán féloldalra van csúszva a kettős fonott kosár, melybe töltény volt csomagolva. Rengeteg szétszórt töltény hever a ló mellett.

A ló bámulva nézi az arra lovagoló huszárokat, senkinek sem jut eszébe, hogy magukkal kellene vezetni az árva elhagyottat.

Tamás Sárváry főhadnagyot látja maga előtt bandukolni. Fejére fehér géz-turbán van kötve. Örömmel üdvözli a régi jó barátot, aki szerencsésen megmenekült a pokol torkából. Lőtt fejsebe nem veszélyes. Együtt lovagolnak szomorúan tovább. Sárváry elbeszéli az előbbi rohamát D'Orsay és Perczel halálát, akik előtte estek el.

A sebesült főhadnagyot szomjúság kínozza. Bizonyára sebláza van. Tamás kulacsában van még egy kevés otthoni cognac. Sárváry örömmel üríti ki a kulacs tartalmát.

Hallgatnak. Lehorgasztott fejjel lovagolnak tovább. Most már kezdik érezni, hogy ki vannak merülve.

Valaki elkiáltja magát elől:

- Fiúk, esteledik, még 25 kilométerre van a határ!

Öntudatra ébrednek a zsibbadt, fáradt közönyösségből. Ha elérik a határt, meg van mentve az életük, nyomorult életük.

Érdemes megmenteni? Hiszen elvesztették a háborút?

Ösztönös gondatlansággal vágták sarkantyújukat lovuk oldalába. A szegény, fáradt állatok ügetni kezdtek.

Az ismert, délelőtti úton haladnak visszafelé.

Forbáth altábornagy nincs sehol.

A visszavonulásra nincs utasítás. A csapatok rendezésére, a sebesültek összeszedésére még mindig nem gondol senki?

Nem érez senki kötelezettséget, csak az a gondja, hogy vissza Galiciába. Ha túl lesznek a határpocsolyán, otthon vannak, oda nem követheti őket az ellenség.

A Zbruc nem sekély patak, hanem áthághatatlan országhatár. Oda tilos átjönni a muszkáknak.

Az egyetlen közeli cél Galicia! Ott minden rendbejön, talán a háborút is újrakezdhetik majd?

Az első próba nem sikerült, állítsuk fel újra a sakk figuráit.

Cseréljünk! Most a mienk lesz a fekete, hátha ezzel több szerencsénk lesz?

Vajjon ugyanez-e ez a gyülevész társaság, amelyik reggel olyan öntelt bizalommal vonult az oroszok ellen? Amelyik még pár órával előbb el akarta foglalni Kiewet? Amelyik olyan halálmegvetéssel állta a kegyetlen ágyútüzet? S lovagolta a világ legvakmerőbb halálrohamát?

Azt a csodálatosan bátor, önfeláldozó rohamot, melytől a beásott ellenség is megrendült? Amellyel a magyar huszár a «vörös ördög» elnevezést érdemelte ki!

Csak ördögök lehetnek ilyen emberfelettien bátrak.

Megverték magukat a huszárok, de morálisan győztek. Annyira győztek, hogy a szétzüllött csapatot nem merte üldözni az ellenség.

Az ördögök jobb ha visszamennek a pokolba, nem jó követni őket.

Esteledett. Szürke köntöst öltött magára az orosz róna. Még húsz kilométer a határig.

Tamás előtt egy csoport huszár lovagol. Az egyik hangosan káromkodik. Éhes, szomjas, szidja a hadvezetőséget. Bajtársa ijedten néz hátra. Észrevette, hogy tisztek lovagolnak mögöttük. Csitítja a barátját. Amaz nem hallgat reá, még hangosabban káromkodik.

Tamás úgy érzi, hogy a fegyelem érdekében kötelessége rászólni a tisztek jelenlétét nem respektáló emberre.

- Halló, huszár! - kiált reá erélyesen. - Hogy hívnak, melyik ezredhez tartozol?

A huszár mogorván fordul hátra. Sok szomorúság, mély fájdalom bujkál a szemében.

- Miért akarja tudni? Én is csak olyan szerencsétlen, éhes ember vagyok, mint a főhadnagy úr! Mit tettek velünk, miért tettek ma tönkre bennünket? Mi haszon van abból, hogy csak hatan maradtunk meg a századomból?

Tamás visszatartotta lovát és nem kutatta tovább a megrendült huszár nevét. Mi haszna van belőle, ha megtudja, mi a neve? Egy szegény, megzavarodott lelkű ember, aki a kínos átélés hatása alatt elvesztette önfegyelmét. Meg egy kicsit igaza is van, el kell ismerni! Ostobán tönkretettek bennünket.

A sötétség beállta előtt rémület terjedt visszafelé a csapatok első csoportjaitól. A pánikszerű ijedtségre Tamás is felfigyelt. Messze előttük nagy porfellegbe burkolt tömegek tartanak feléjük.

- Végünk van! - tör ki az eddig közömbös katonákból az ijedtség hangos megnyilvánulása:

- Be vagyunk kerítve, elébünk kerültek az oroszok!

Egy önállóan kiemelkedő, széleshátú domb közelében vannak.

Szombat százados, a kis Napoleon már intézkedik is. Szigorú utasításokat ad a rendetlen csoportoknak:

- Fel a dombra! Tűzharchoz lóról!

Felrendeli a tüzérséget is. Mindenki engedelmeskedik az első határozott parancsnak.

Több törzstiszt, ezred- és osztályparancsnok is jelen van, ők is alárendelik magukat a parancsnak, ők is engedelmeskednek.

Nem kérdezi senki, miért éppen Szombat százados? Mi jogon, mi címen éppen Szombat?

A tüzérséget négyszögbe állítja fel. Minden irányba egy-egy ágyú. A térközökre lövésre kész huszárokat rendel. Középen fog elhelyezkedni a tömeg.

- Nem fogjuk megadni magunkat! Inkább itt veszünk mind egy szálig!

Kovásznay parancsot ad Tamásnak:

- Fiam, szedd össze a mieinket és vezesd fel őket is a dombra!

Tamás tiszteleg és dühösen ellovagol.

A dombon már sok dunántúli huszár fekszik kézbevett karabéllyal az ágyúk térközén. Ingerülten szól reájuk:

- Mit akartok itt? Meg vagytok őrülve? Akár csak az ős magyarság a Mohi-pusztán, a tatárok fogadására rendezett szekértábor mögött! Lóra! Meg kell próbálni lóháton átvágni magunkat!

A dunántúliak lóra ülnek. Helyettük mások foglalják el a térközt.

A tűzértisztek látcsövekkel kémlelnek nyugat felé, a nagy porban mozgó tömegre.

Tragikomikus mosoly jelentkezik nemsokára az egyik megfigyelőtiszt arcán. Bosszúsan kiált hátra, miközben tovább nézeget a hosszú távcsövön.

- Hiszen ez a train! A mi ütközetvonatunk, amely utánunk van rendelve.

Mindenki elfeledkezett a trainről.

Azok még nem tudták, hogy mi történt ma és Gorodokba akartak menetelni, ahogy a reggel kiadott parancsuk szólt.

Szégyenkező örömmel ülnek ismét lóra, felmozdonyoz a tüzérség is. Az előbbi ijedtség folytán valamennyire rendeződött néhány osztag is. Ha nem is álltak vissza a szakasz-, századkötelékek, az ezredek jórészben összeverődtek.

Egy magához tért törzstiszt csodálkozva tör ki:

- Micsoda marhaság az, amit Szombat művel? Hogy jön hozzá, hogy az én ezredemmel is rendelkezzék? Kikérem magamnak az ilyen beavatkozást!

A visszavonulás tempója még lassabbá vált. A hosszú vonatlépcső elállta a lovasok útját. Lehetetlen volt az útról letérni, elkerülni őket. Üggyel-bajjal megfordítják a szekereket és maguk előtt hajtják vissza a beérkezett trainkocsikat is.

Sötét éjjel van. Felleges az ég és harmatszerűen permetez az eső.

Most már a trainkocsik által is akadályozva van a menet. Hol cammogó lépésben haladt, hol indokolatlanul állt néha félórát is.

Néhány parasztszekéren érkező sebesült útat akar törni előre. - Jobbra! - ordítják százan is. - A sebesültszállító szekereket előre kell engedni.

Mindenki engedelmesen akart helyet csinálni. Nem lehetett. A sebesültek is a menetelő csapat közé kerültek és besorakoztak a menetbe. Jajgatásukkal, nyögésükkel kínozták a fáradt huszárok idegeit.

A civil-fuvarosok a sötétség leple alatt kidobálták szekereikből a rájuk parancsolt lisztes zsákokat. Könnyíteni akartak lovaik terhén. A huszárlovak meg-megbotlottak az alig észrevehető fehér zsákokban. A bóbiskoló, fáradt huszárok felébrednek. Mereven figyelnek a sötét földre és rövidebbre fogják a kantárszárat.

Kegyetlenül fárasztott mindenkit a kínos mászás. Rettenetesen elülték magukat. Tizennyolc órája ültek leszállás nélkül lovaikon. És fáradtan nehezebb lépésben, mint ügetésben lovagolni.

Tamás a sötétségben ismét elvesztette ezredparancsnokát. Keresésére indult.

A fáradt, zilált tömeg éppen állt. Voltak, akik leszálltak lovaikról és az árok partjára dőltek pihenni.

Egy sötét csoportra bukkant. Egymáshoz húzódó tisztek voltak. Kínos zajra lett figyelmes. Itt valaki zokog! Egy másik valaki hány.

- Nem láttátok Kovásznay alezredes urat? Ki sír ott?

Lóról száll, közelebb húzódik.

Lubormirszky ezredes, a hetesek parancsnoka zokog. A hős ezredparancsnok, aki alól a mai rohamban két lovat lőttek ki és a harmadikon végiglovagolta a rohamot.

Most sír. Siratja elpusztult ezredét.

A hányó valaki egy parancsőrtiszt. - Egész úton hányt - mondják társai. - Nem tudjuk, mi történt vele, bizonyosan az éhségtől, vagy idegsokkot kapott?

Tamás felgyújtotta villanylámpását. A hányó tisztre világít.

Hiszen ez az ember véres!

Levetkőztetik. Mell-lövése van és nem tudott róla.

Végre indul a menet. Felkapaszkodnak lovaikra a parton ülők is. Kovásznay nincs sehol, mintha a föld nyelte volna el.

Tamás egy útszélen álló autóhoz ér. - Mi történik itt? - kérdezi a soffőrt. - Ki van az autóban?

- Lőszerszállító autó. Kigyulladt a tengely. Mit tegyek, főhadnagy úr?

- Meg kell keresnie a kegyelmes urat.

Forbáth sehol sincs, senki sem tud róla. Mi lett az autóval? Valószinűleg ott maradt.

Az eső még sűrűbben esik. Már a bőrük is kezdi érezni a hideg nyirkosságot. Nem baj, legalább ébren tartja őket és nem fordulnak le álmosan lovaikról.

Messze előttünk egy falu lehet. Apró világosságok látszanak.

Nini, hiszen az a zárda? És a tornyából ismét szabályosan adják a világító jelzéseket Kelet felé. Hát csakugyan kémkednek, vagy kémet rejtenek az apácák?

Hiszen akkor Satanow határában vannak, a Zbruc mellett? Galicia csupán néhány kilométerre van.

Hála Istennek! Megmenekültek!

A falu tömve van katonasággal. Huszárok, ulánusok, dragonyosok, ágyúk, lőszerkocsik, kincstári és polgári trénszekerek.

Az utcák el vannak torlaszolva. Nem lehet előre jutni. Most látják csak, milyen rémesek ezek a magas partok, a rajtuk épített házak, a mély utcák, a kimosott macskafejű kövezet.

Éjfél van és ők Sátánfalvában várják a kísérteteket. Rengeteg sokan vannak és mégis olyan borzalmasan elhagyatva. Ilyen magánosan csak nagyon sok ember között érezheti magát valaki.

A tisztek előre vergődtek.

- Ki a faluból, vissza a hídfőhöz!

Jó, de hogyan?

Annyira el van rekesztve az út, hogy azon átjutni lehetetlen. A lovasok egy része lóról száll. Parancsra sem tudnak a nagy tolongásban lóra ülni. Aki felemelte a kezét, az nem tudja többé visszahúzni, olyan szorosan állottak.

Az ágyúkba, szekerekbe fogott lovak keresztbe zárják el az utat. A türelemnek vége. Akinek a térdét összezúzzák a fészkelődők, az már káromkodik is.

Egyik magyarul, a másik németül, a harmadik lengyelül, a negyedik ruténul ordít. Gyűlölködve néznek egymásra, kardhoz, karabélyhoz kapnak.

Isteni szerencse lesz, ha egymásra nem rontanak mindjárt. Jobban gyűlölik ma itt egymást ezek az egy hadsereghez tartozó katonák, mint délelőtt az oroszt, az ellenséget, aki lőtte, gyilkolta őket.

Egy tiszti csoport áttörte magát a torlaszon. - Előre kell engedni a tiszturakat! - kiáltják százan is. - Ők megkeresik a kijáratot.

Hálay főhadnagy, térképpel a kezében vezet most. - Utánam, ki a faluból!

Tamás is a tisztek csoportjába vergődik. Ott találja Kovásznayt is. Végre! Megörülnek egymásnak. - Vigyázzunk, hogy el ne szakadjunk újra, - mondja Tamás.

Sűrű tömeg nyomul utánuk. Elől ordítanak, túlkiabálják a lármát.

Vissza! Nem jó volt az irány, zsákutcába jutottak. Hihetetlenül fájdalmas volt a visszafordulás, a nyeregkápák majd leszakították térdben a lábakat. Új vezető törtet előre. Egy vezérkari tiszt. Ő jobban tud térképet olvasni.

- Utánam!

Másztak, kínlódtak, verekedtek.

Elől újra ordítanak. - A Zbruchoz értünk, itt meredek a part, nem lehet átmenni! Vissza!

- Az lehetetlen! - mordulnak fel az összetört lábú emberek.

A közelben egy lövés dördül el. Hálay lefordul lováról. Hangtalanul terül el a földön.

Meghalt! Ezt jól eltalálták.

Valaki lóról száll. Odaugrik. Kigombolja a sebesült zubbonyát.

Hálay százados kinyitja a szemét.

- Hála Istennek! Hol vagy megsebesülve?

Keresik rajta a sebet. Nem találnak semmit. Autosuggestio volt csupán. Közelében lőttek, ő azt képzelte, hogy keresztül van lőve. Sós főhadnagy meg órákig nem tudott róla, hogy keresztül lőtték.

A faluban koromsötét van. Egy házban sem ég lámpa. Mindenki elmenekült innen, vagy csak félnek és elbujtak?

Szivattyúskúthoz értek. A kutat huszárok húzzák, egy orosz zsidó remegő kezében égő petróleumlámpát tart. Halálsápadt.

Aki a vizet meglátja, leugrik lováról, rohan a kúthoz, mohón iszik. Aki nem jut a kúthoz, lehasal a csorgó vízfolyáshoz és szívja a földről. Már verekszenek is a kút körül az elsőbbségért. Kardjaikhoz kapkodnak. A tisztek alig tudják leszerelni az egymásnak rohanni akarókat.

Mi lesz, ha nem lehet megfékezni többé az ingerült embereket? Vajjon elhárítja-e a jó Isten a fejük felől ezt a csapást?

Véletlenül Tamás jutott az élre. Észreveszi a lengő vöröskeresztes zászlót. Emellett lovagoltak el délelőtt. Erre kell kijutni a faluból. Revolvert ránt, rászegezi az orosz zsidóra, horvátul ordít reá: - Vezess bennünket a cukorgyárhoz és onnan ki a faluból!

Az ijedt ember megérti a rendelkezést. Rogyó térdekkel bandukol elől. Keze még jobban remeg, majd kiejti belőle a füstölgő lámpát. A kísérő tisztre néz: - Süd-Österreich, ich scheiss auf Russland!

Tamás hátrakiált: - Alezredes úr, jó szorosan tessék utánam jönni, nehogy újra elveszítsük egymást!

Liptay kapitány is Tamáshoz lovagol: - Hova? - kérdezi.

Amikor megérti, miről van szó, ő is revolvert ránt és másik oldalról hajtja a még jobban megriadt embert.

Egy ház falánál géppuskások ülnek, földre van felállítva a lövésre kész fegyver.

- Mit csináltok itt? Lóra, utánam, kivezetlek a faluból. Melyik gépfegyveres osztaghoz tartoztok? Hol van Zoltán főhadnagy úr? Él? Na, hála a jó Istennek!

- Előre! Törjünk rájuk! Vágtát!

Mi az? Hiszen ez nem rajvonal, ez búzakeresztsor! A közeledő lovasok nem kozákok, hanem a saját szétugrasztott és a faluból menekülő huszárjaik!

Milyen boszorkányos is az éjszaka! Vajjon Saratowban kozákok támadták-e meg a hadosztályt, vagy egymást lőtték és abból keletkezett a pánik? Ki fogja azt megállapítani?

Világos lett. Eltüntek a rémek. Szinte fáradtak sem voltak már.

A szakadék végéhez értek. Lefelé lovagoltak, a kis patak felé.

Nini, hiszen ez ismerősük! Itt lovagoltak át tegnap kétszer is. A patak sekélyen laposodott el, a vize tiszta volt.

Belelovagoltak. Megengedték a kantárszárat. A fáradt, szomjas állatok szürcsölték a vizet. A nap kidugta álmos fejét.

Tamás Benningsen tábornokkal lovagolt. Békeidőkről beszélgettek.

A tábornok felé egy vadászkapitány közeledik vágtában. Katonásan tiszteleg és jelenti:

- Tábornok úrnak alázatosan jelentem, a hídfő birtokunkban van! Délen csapataink elfoglalták Belgrádot és előnyomulnak szerb területen.

Hát nem vesztettük el a háborút? Hát nincs vége mindennek?

Hiszen itt fegyelmezett katonák vannak. Itt nincsen pánik. Nincs mindenütt pánik? Pedig azt hitték. Nincsen vége a háborúnak, hiszen a gyalogság még ezután vonul fel.

Augusztus 18. van, a király születése napja és nem gratulálhatnak hadi sikerekkel az ősz uralkodónak.

Mindennek Forbáth altábornagy az oka.

Vajjon hol van a kegyelmes úr?