Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám · / · Figyelő · / · Vers

Illyés Gyula: Tengerzúgás
Fekete Lajos versei

Az itt-ott megcsillanó szerencsés sorok után a testes kötet harmincötödik oldalán tűnik fel az első üdítő vers. Aztán újra kietlenség, köd, kopár tájék, amelyben nyugtalanul tévelyeg az ember, míg végre az ötvenedik oldal után újra egy kitartóan remélt tisztás. Aztán újra egy, majd seregestől friss pihentetők, eleven völgy, tiszta kilátás, hogy az ember szinte felkiáltana, ej, de szerencsés utazás! Sajnos, a könyv vége ismét szikes pusztaságba vész, csak itt-ott bókol benne egy virágzó bokor, de azt is beszállja a környezet pora.

Hatvannégy vers, melyeknek legtöbbje kettőt is elfoglal a nagyformátumú, nyolc ívnyi sűrűn telenyomott oldalakból. Kevesebb több lett volna. Ha szerző szigorúbb szelekciót alkalmaz versei megválogatásánál, az olvasó zavartalanabb élvezettel teszi le könyvét.

A válogatás, az önbírálat hiánya különben az egyes verseken belül is meglátszik. Fekete Lajos azok közé a költők közé tartozik, akik gondtalanul rábízzák magukat azokra a homályos érzésekre, alaktalan kis gondolatokra, melyeket a közönség ihlet néven foglal össze. Fekete Lajos is láthatólag elengedi magát, bízik jószerencséjében, a szavak sodrában. És a szavak jönnek is, ömlenek mint az ár, néha jó irányban is kanyarodnak. De még ilyenkor is mi minden fölösleges anyagot hoznak magukkal! Fekete Lajos legtöbb költői érzését, legtöbb versét tönkre teszik a szavak. Szerencsés versei akkor születnek, mikor alkotásukban a szerző észrevehető tisztább célkitűzéssel vesz részt, amikor a vers indulási irányát nem engedi széttöredezni, de a vers menetének irányt szab, mederbe, mondjuk ki: formába szorítja. Ilyen az itt közölt verseknek körülbelül egyharmada.

Ezekben a versekben tán ritkábban villannak elénk szép hasonlatok, magukban tündöklő szép kifejezések, de a versek a maguk egészükben kerekebbek, csiszoltabbak, - és így van ez jól. A versből itt nem egyes sorok nyúlnak ki csápszerűen és bizonytalanul, hanem az egész vers mozdul meg, kanyarodik vagy siklik fürgén távoli célja felé. S így van ez jól: nem a testet kell nekünk látnunk, hanem a mozgást! Nem kijelentésekre vagyunk ki kíváncsiak, de az érzés, a gondolat útjára; ha megáll, csak így hisszük el, hogy meg is érkezett!

A verseknek e különös, belső mozgatása szempontjából is különbséget tehetünk Fekete Lajos alkotásai között s ez a megkülönböztetés is igazolni fogja az előbbi szempontot a jó és rossz elválasztásában.

Kész fogalmakat vet fel, készen kapott élményeket: a vers üres marad. A szerencsés sorok, melyek méltó helyen revelatív fénnyel sziporkáznának, itt hideg tűzzel égnek el, szinte sajnáljuk őket. Ez vonatkozik Fekete Lajos csaknem minden istenes, kurucos és a városi élet ellen írt versére. Erős hangú, de micsoda visszhangtalan pukkanások sorozata például a «Szent írtózattal köszöntelek, város» című vers (már a címében is). És ugyanaz a hang igaz, eleven tüdőkből hangzik a «Téli estéken unokáknak» címűben!

Ugyanez áll leíró, nevezzük így: vidékies verseire. Kezdetben mintha felülről szállna a leírandó tájra, patétikus. És mintha valami furcsa duplicitás folytán önmagát is látná, az egész táj a saját lépteinek, gesztusainak, sőt gondolatainak leírása szerint alakul, persze valószínűtlenül, díszletszerűen. Ha egy vers azzal kezdődik, hogy «Ünneplő szavak hímporát letörlöm», bizonyos vagyok, hogy az a vers csak ünnepélyes lehet; ha nem dagályos. De mikor valaki minden attitüd nélkül, eszmélve se arra, hogy költő, lépésről-lépésre halad az élménnyel, akkor lélekzetvisszafojtva figyelek... Itt most egy darabka sors bomolhat ki, akaratlanul is.

Amikor Fekete Lajos nem állítja be a környezetet és a környezetbe önmagát, hanem csak egy sejtésre figyelve megindul, elkap egy fonalat és azon át fejteni kezdi azt, amit még maga sem ismerhet, akkor a vers percenként új fényt vet, kiszínesedik, megelevenül, vers lesz. Itt aztán az előbb kongó mondanivalók is személyes, tehát igaz véleménynek, ha kell ítéletnek hatnak. Ilyen az «Erdély felé a fiammal» című verse. Így születhetett könyvének legkiemelkedőbb része, a Szilágy című ciklus és az ezt követő költemények, amelyek egytől egyig valóban igazi tehetség bélyegét viselik: az «Éjjeli szállás», «Békák nyáresti balladája», a «Vadaknál félelmesebb» címűek, sőt még a leheletnyi kis «Csak vers» című is. Ezekben világos, helyes ösztönű költővel ismerkedtünk meg, aki az eddigiekben kifogásolt hibákon egyetlen lépéssel túlemelkedik; itt találtuk azokat az elég nagy kiterjedésű magas tisztásokat, honnan bizakodva tekintettünk költőnk jövője felé.

Van azonban Fekete Lajosnak még egy ösvénye, amely figyelmet érdemel. Ahogyan vidéki verseiben egy ösztönszerű fonál útján bontja ki az emlékezetből a költészetet, úgy több versében a testbe kevert lelket kutatja ilyen tapogatódzással. Elindul a hús, az érzékszervek fölfogta érzéseken és mélyül, halad affelé, ami ezek mögött él. Ez még bonyolultabb vidék, mint az előbbi, könnyen eltévedhet a költő. De egypár versében (így a «Magdolna» s tán a «Fájdalom nyilaival» címűekben) itt is elérkezik oda, ahova csak vers vethet fényt. Ez lesz Fekete Lajos következő útja? Érdeklődéssel, bizalommal kísérhetjük pályafutását.