Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 2. szám

Németh László: Íróvá avatnak [+]

Huszonnégy éves voltam s még nem láttam eleven írót, egyetlen sor írásom sem jelent meg s elszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy valamelyik szerkesztő ajtaján bekopogjak. Akkoriban sok szép frázist hallottunk kisemmizett magyar tehetségekről s noha még kísérletet sem tettem a feltűnésre, én is félrenyomott talentumnak éreztem magam, akinek írói karrierje a halála után kezdődik, csakhogy más félrenyomott tehetségekkel ellentétben én egész jól éreztem magam ebben a szerepben.

Egyetemi éveimet boldog elvadultságban éltem át. Ami az orvosi tudományban érdekelt, hamar kiszippantottam s ha rámjött a verselő düh, hónapokig nem látott az egyetem. Ősszel a budai hegyekben csatangoltam, melegedő februári délelőttökön a vásárcsarnok alól néztem, hogy szeplősödik szemben a Gellért-hegyen a hó. Közben a királydrámától az irányregényig minden műfajt bebarangoltam; kurta katonabekecsem zsebéből hosszú szótárfüzet állt ki, elhagyott ferencvárosi utcákon meg-megállva, egy-egy gázlánc világánál ebbe jegyeztem be az elkészült versszakokat.

Ebből a félvad állapotból az elém esett orvosi diploma vert fel. El sem tudtam képzelni, hogy állom meg a helyemet egy tülekedő gyakorlati pályán, mikor a legközvetlenebb környezetemet is ködön át láttam, mint egy ellebbenőben lévő álomvilágot. Hosszú távollét után akkor találkoztam első gyermekkori szerelmemmel, akinek sértő életrevalóságát azzal büntették meg az istenek, hogy hajdani ismeretségünket el ne feledhesse. Persze minél hamarább össze akartunk kelni s nekem királydrámák helyett most már valamelyik orvosi iparra kellett vetnem magam, ha el akartam kerülni a fenyegető vidéki körorvosságot.

A vidám mátkaság és az egzisztenciális szorongás esztendeje volt ez s én csaknem teljesen abbahagytam az írást, néha-néha hullattam el egy-egy félbemaradt verset. Menyasszonyom gyakorlati érzékét azonban fúrta az én irodalmi tevékenységem s kamatoztatni szerette volna ezt a rengeteg írásba ölt időt. Ő vette észre, hogy a Nyugat novellapályázatot hirdet s nem nyugodott, amíg elő nem kotortuk egy régi elbeszélésemet, melyben nagyanyám halálát írtam le s paraszt rokonaim híres perpatvarát. Ez a novella, melynek mi a Horváthné meghal címet adtunk, véletlenül egész jó munkácska volt, de lehetett volna csapnivaló is, hiszen egy Dózsa Györgyről szóló jambus-dráma s egy érzelgős verses regény közt keletkezett; azok közé a művek közé tartozott, melyekben egy írójuktól független bölcsesség szinte az író ellenére bontja ki a remeket. Legépeltük, beküldtük s a következő hetek izgalmai közben csaknem teljesen megfeledkeztünk róla.

Szüleink nem nagyon gyámolították a házasságunk ügyét s mi elhatároztuk, hogy titokban fogunk megesküdni. Budán egy hónapos szobát vettünk ki; amíg jobbra fordul a sorsunk, gondoltam, diáktanításból is megélünk. Már az anyakönyvvezetőnél is bejelentettük magunkat, a tanuink: egy orvos és egy pincér ott vártak az előljáróságon, amikor a készülő botrány kipattant s szüleink végre annak rendje és módja szerint összeházasítottak bennünket.

Talán öt-hat nap választott el a kitűzött esküvőtől, amikor az elküldött novella megint elém került. Az Ujság kölcsönkönyvtárába vittem vissza néhány kötetet s ahogy leteszem őket a pultra, egy csomag friss Nyugat-példányon akad meg a szemem. Maxim Gorkij nevét látom; kíváncsian odahajolok s egyszerre csak valami szikra csap át belém, minden idegem zong-bong, Gorkij neve alatt ott van az enyém s mellette a novella címe, melyet a pályázatra beküldtünk. Nem tudom, hogy sápadtam el, mit kiáltottam, kinek fogtam meg a karját, egyszerre csak nyolc-tíz ember állt körülöttem s én elcsukló hangon olvastam fel nekik a bírálati jelentést, amely háromszáz pályamű közül az enyémet találta a legkülönbnek.

Átvettem a Nyugat öt millióját s a pénzen Bécsbe utaztunk. A siker öröme nélkül szomorú nászút lett volna az. Segítséget senkitől sem várhattunk, otthon az üres rendelő, s ki tudja, merre vannak a paciensek, akikből megélünk. A siker azonban mindent bearanyozott. Hiszen most már én is isten voltam ifjú korom istenei közt, ezután kiadók versenyeznek a műveimért, s talán még a Nyugat címlapjára is felkerül a nevem. Nem tudtam türtőztetni magam. Bécsből egy harminc oldalas levelet írtam Osvát Ernőnek, amelyben azon melegében kitálaltam magam.

A napokban kezembe került ennek a levélnek a konceptusa. Vad, ostoba levél volt. Szegény Osvát, aki bírálatában egy bölcs ökonomiájú, életet ismerő, érett írót jelentett be! Nem elég, hogy a negyvenéves férfiú helyett egy gimnazista-képű suhancnak kellett kiadnia a díjat, még a koraérettségemből is kiábrándítottam.

Hanem azért nem ejtett el mindjárt. Az írók elől eldugott, de hónapokon át kávéházazott velem, vesztegzár alá fogott, gyógykezelt, fertőtlenített s megpróbált átnevelni. Sajnált engem, sajnálta azt, akiben sok vad hajtás közt egy tökéletes mű lehetősége is ott lappangott. Én azonban megsértődtem. Elmaradtam a kávéházi találkákról s évek múlva más folyóiratokon át szivárogtam fel a nyilvánosság elé.

Így bukkantam fel a Nyugatban és így merültem alá. Abban a levélben azonban, amelyet Osváthoz írtam, volt egy furcsa, számomra ma már megmagyarázhatatlan sor: «Félek, hogy csalódni fognak bennem, írtam. Én nem vagyok tiszta művész s nem akarok csak művész lenni. Adósuk vagyok mindazoknak, akik úgy hányódnak, kallódnak, mint én, a magyarság veszendő erőinek. Mi szeretnék lenni? Író, tudós? Talán nevetségesen hat, ha leírom: a magyar szellemi élet organizátora.» Mire gondoltam akkor? Minden műfajt megpróbáltam, csak tanulmányt, kritikát nem írtam soha. Pénzem nem volt, az emberektől féltem; hogy képzeltem el az organizátori szerepet? Nem tudom. A sors azonban szavamon fogott. Éppen hat éve, hogy az a levél elment s mintha azt a sokszáz cikket, tanulmányt, amit azóta a világba szórtam, csak azért íratta volna meg velem, hogy a könnyű szavak roppant súlyára megtanítson.

 

[+] Ez az igénytelen írás hallgatók s nem olvasók számára készült s a szerkesztők bűne, ha nyomdafestéket lát. Nekem nem volt más célom vele, minthogy a Nyugat-jubileumon, a rendelkezésemre álló öt perc alatt, minél kevésbbé untassam a közönséget.