Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám · / · Szász Zoltán: Az író a kereszttűzben

Szász Zoltán: Az író a kereszttűzben
III.

Ilyen volt tehát a közelmúlt, mely ma, fájdalom, ezer év előttinek tűnik fel! Micsoda siralom ehhez viszonyítva a mai állapot! Ma nemcsak, mint már jeleztem, törvények és társadalmi terror útján fojtogatja a politika az irodalmat, hanem magának az irodalomnak belső területén, mintegy otthonában is irodalomellenes hadjáratok folynak. Évek óta áradoznak az irodalom belső vérkeringésében esztétikai és kritikai tanok, melyek az írótól bizonyos politikai rendszerek érdekében öncsonkításszerű magatartásokat kívánnak. Szellemi gáztámadások ezek, melyek elhomályosítják az írói láthatárokat, megmérgezik az írói ihletforrásokat a szellemi kényszerrángásokat és ideológiai rögeszméket fejlesztenek ki az írói lelkekben. Két nagyjában ellentétes, de azért sokban mégis egyező hadjárat küzd így az író és az irodalom meghódításáért. Mind a kettőnek van egy politikai hinterlandja. Az egyiké a politikai baloldal egy része s a bolsevizmus, a másiké a politikai jobboldal s a legtöbb államban a nacionalizmus. Itt megjegyzem, hogy ezeket a szavakat: baloldali, jobboldali, azért használom, mivel általánosan elfogadott s nagyjában el is fogadható felosztásokat jeleznek s nem mintha teljesen pontos szellemi helyrajzát adnák mindazoknak a táboroknak, melyekből az irodalomellenes támadások kiindulnak. Ez a két megjelölés: baloldali, jobboldali nem zár magában élesen elhatárolt s minden országban azonos tartalmakat, hiszen mind a kettő idő és hely szerint különböző árnyalatokra oszlik. Ez az egész felosztása a politikai pártoknak s társadalomszemléleti irányzatoknak arra vezethető vissza, hogy a legtöbb törvényhozási teremben a padsorok félkörben vannak elhelyezve s így a félkör központjában álló elnöki emelvényre vonatkoztatva létrejön egy jobb- és baloldali szárny. Ha a törvényhozási üléstermek teljes cirkuszok volnának, aminek egy bizonyos fajtájára nem egy olykor emlékeztet is, s az elnöki emelvény, mint az orthodox-zsidó imatermekben a szószék, középütt állana, nem alakulna ki első pillantásra egy ilyen kettős felosztás, viszont azonban szembeszökőbben mutatkoznék meg az, ami ma, a félkörű parlamentek korában inkább csak a szélsőséges pártok viselkedésének és programjának elemzéséből mutatható ki, az ugyanis, hogy ezek olyan szélsőségek, melyek érintkeznek egymással, s hogy csupán szempont és átmérő kérdése, hogy mi a jobb és mi a bal. Különben még a pártoknak teljes körben való elhelyezkedése se fejezné ki egész pontosan az általuk képviselt világnézetek viszonyát egymáshoz, mert ez nem annyira egy olyan gyöngyfüzér szemeinek egymásmellettiségéhez hasonló, mely egy síkban van kiterítve, mint inkább egy, az ürben szétszórt égitesthad egyes csillagainak egymásközti helyzeti viszonyaira emlékeztet. Tehát csak így, megszorításokkal és feltételezésekkel lehet baloldaliságról és jobboldaliságról beszélni. Így azonban, különösen mivel a köztudat úgyis elfogadta ezeket a jelöléseket, igenis lehet.

Kétségtelen, hogy az irodalom és az író lenyűgözésére törő baloldali hadjárat a nagyobbstílű és mélyebb átgondolású. Ennek alapelve a kollektivizmus, sőt a bolsevizmus irodalmi dicsőítése és előkészítése. Mindenekelőtt: az író egész szemlélődése irányuljon a tömeges, a csoportos, a közösségi élet felé! Az egyén semmi, a személyiség ellenszenves, az individializmus burzsoa-fenhéjázás. A nemi életből kihajtó, individualizált és átszellemesült bírási vágy, mely egy másnemű lény felé irányul, azaz a szerelem, polgári fontoskodás, semmittevők nyavalygása. Az írónak nem is annyira emberi személyeket kell ábrázolnia, mint inkább társadalmi állapotokat, de ezeket az állapotokat a kollektivista átalakulást szolgáló tendenciával. Az irodalom egyáltalában ne is igényeljen mást, mint azt, hogy a bolseviki forradalom harci eszköze legyen. A lírai költemény egy kézigránát, a színdarab egy tüzérségi pergőtűz, a regény egy gyalogsági előnyomulás! Minden más felfogása az irodalomnak elavult polgári érzületre vall s a régebbi irodalmi művek is csak annyiban érdemelnek figyelmet, amennyiben ilyen szellemet lehet belőlük kiolvasni. A bolsevikok különben nem is válogatnak gondosan a között, amit az irodalomban megőrzendőnek s amit kiirtandónak tartanak; alapérzületük az, hogy lehetőleg az egész létező irodalom és művészet eltörlendő. Lenin egy moszkvai képzőművészeti kiállításon egy külföldi látogatónak arra a kérdésére, hogy tetszik-e neki egy kiállítási tárgy, valami mértani idomokból összerakott toronyféle alakulat, mely, mint az emberi szellem felszabadulását megérzékeltető műtárgy prezentálta itt magát, ezt felelte: «Nekem fogalmam sincs arról, hogy ez mi akar lenni, de alkalmasnak tartom arra, hogy begyökerezett formaképzeteket megzavarjon.» Ez a zavarcsinálási hajlam Lenin óta annyira jutott, hogy kifejezetten értéktelen műveket, pur et simple rossz verseket, például a bolseviki propaganda elvből támogat, tisztán abból a megfontolásból indulva ki, hogy az irodalomtól, mely úgyis kilenctized részben, ha nem is éppen burzsoa-irodalom, de nem is bolseviki propaganda, az embereket el kell idegeníteni. Így váltak a tehetségtelenség természetszerüleg élvezhetetlen termékei ennek az irodalomellenes propagandának gyámolítottjaivá.

Meg kell jegyeznem, hogy ez az esztétika, ez az egész szellemi hadjárat nem száz százalékig téves s hogy egész helyes értékelések és javallások is bujkálnak benne. Magának egy szociális szellemű irodalomnak a kifejlődése, az írói érdeklődés átterelése a nagy csoportjelenségekre, például a parasztság, az ipari munkásság életére, egy gyár, egy szövetkezet különös világára s az ilyen irányú művek támogatása nemcsak hogy nem kifogásolható, de valóságos közszükséglet. Kétségtelen ugyanis, hogy az emberi élet egyre szociálisabbá válik, hogy egyre több szál fűzi az embereket egymáshoz. Amíg tehát az irodalmi kritika többek közt több szociális érzületet is kíván az írótól s arra int, hogy ne csak az egyéniségekkel, de a közösségekkel is, ne csak a társadalmi elittel, de az egyszerűbb, szegény emberekkel is foglalkozzék, addig nem lehet kifogást tenni ellene. Más azonban, ha terrorista allűrökkel kezd fellépni s bizonyos szemléletet és témákat rádiktál az irodalomra. Azt a tényt, hogy az ember igen sok lelki állapotán és cselekvésén meglátszik annak a társadalmi környezetnek a hatása, amelyben él, azzá a szimplista törvénnyé hamisítani, hogy nincs is emberi megnyilatkozás, mely ne volna elsősorban és döntően a társadalmi helyzet függvénye s végül ezen az alapon minden írást, mely nem a proletárforradalmat szolgálja, polgárinak, reakciósnak és elavultnak bélyegezni - ezt a hamisítást és hamisságot nevén kell nevezni.