Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 24. szám

Bohuniczky Szefi: Szerelem

Gábor kocsis kilépett az istállóból és a parádés dolmányt a vállára dobta.

Még mindig rekkenő meleg volt, pedig a láthatár végén felparázslott a hold, mint óriás máglya s a bárányfelhős égbolt olyan lett, mint egy kifakult tulipános kert.

A legény dombgerincen ment lefelé, a völgy mélyén pára ködlött és apró házak sora látszott. Mire elérte a cseléd-pusztát, mintha kormot permeteztek volna, minden homályosodott s egy-egy jegenye kimeredt, mint sötét fölkiáltójel. Füstszag jött az apró házakból, kutya ugrott az útra, de, hogy fölismerte, kis vakkantással visszasompolygott.

Gábor előtt akácfák hajladoztak s mécsvilágok lobbantak föl. A kanászék konyhájából nóta hallatszott:

«Édes anyám minek adná' férjhez,
Minek adná' idegen legényhez,
Én a legényt nem szeretem
Gyászba borul szép életem.»

Gáboron átütött a meleg, ment a hangnak és megállt a konyhaküszöbön. Az ajtó nyitva volt, a tűzhely előtt szőke lány állt. A nagy fazékban víz lobogott, szórni kellett a tésztát, nem nézhetett szét, amint a tészta feljött, rögtön merni kellett, aztán kirázni s a sercegő zsírba dobni. A sűrű tésztagőz a feje fölött járt, a meleg fullasztott, de csak ép végighúzta homlokán a tenyerét s már bontotta a túrós zacskót, besózta a túrót és megszórta vele a tésztát. Akkor néhány kanál tejfölt locsolva, kóstolt belőle egy kanállal. Most meglátta a legényt, de nem fordult feléje, csak az árnyékán látszott, hogy az álla meggömbölyödik hirtelen.

- Talán levegőnek gondúsz? -szólt akkor Gábor és beljebb mártotta fejét a konyhamelegbe.

A lány rácsodálkozott, egyszerre megszépült s ahogy a forró párát letörölte, olyan lett, mint egy selymesbőrű alma.

- Olyan vagy te, mint a bárányfelhő - mondta akkor Gábor csendesen, - e'néztem üket délelőtt s gondú'tam, de cudar melegük lehet ott a nap körül, aztán mondja valaki, hogy valóságos jégbül vannak. Hát ilyen vagy!

A lány fölnevetett. Jól állt neki, két gömbölyű melle kimozdult, a derekával hajladozott, aztán a nevetés leeresztett szemhéjai mögé szökött, csak oly ipi-pici, mintha ráfujok a vízre és az fodrot vet.

- Tudod-e, mire gondulok - kérdezte most Gábor.

- Tudom én, de mondhatja!

- Gyere el estére az édes anyámhó'.

Lépések közeledtek, a lány ijedve szólt:

- Gyün édesanyám, meg édesapám.

Gábor száján kis mosoly volt, mintha tollpihével csiklandoznák.

- Hát akkor megértettél - szólt és behúzva a nyakát, kilépett. A cselédsor végén lakott az anyja, a házacskát a holdfény kifehérítette a sorból. Egyetlen kócos fa sötétedett az udvar közepén. A szellő zsírszagot hozott, erre Gábor hosszabban mérte a lépést s nagy ugrással került az udvarba:

- Van-e, édesanyám, vacsora? - kiáltott messziről.

A küszöbön, mintha rongycsomó gubbadna, nem volt formája, csak hosszú, nyögő panaszai hallatszottak.

Gábor odanézett s rögtön tisztán látta a dolgot: az ő anyja leskelődött, hallgatózott, sinyli a szegény lányt, most aztán önti az epe. De úgy tett, mintha semmit se látna, keményen lépett a konyhába.

A vénasszony, ahogy megindult hajlott háttal, fekete keszkenőjében olyan volt, mint egy fészekben vénhedt varju. Parazsat kavart, láng csapott föl és rögtön bugyogás hallatszott. A fazékban bableves habzott, a felszálló pára oszladozott és egyszerre fokhagymaízű lett a levegő.

Gábor haragosokat nyelt. Régi dolog: az éhes ember dühösarcú. Úgy könyökélt az asztalra, mintha szörnyű dologra készülne, fölkapta a kést, a kanalat s nagy csörrenéssel ejtette vissza. Nem bírva a várást, a kenyérből kanyarintott, sóval, paprikával szórta és galambfej nagy darabokban kapkodta be. Mire a leves eléje került, megszelídülve fogott hozzá. Míg el nem fogyott egy cseppig, véletlen se nézett az anyjára. Akkor verejtéket törölt és biccentett egyet:

- Jó vót. De még kőne valami.

A vén asszony szó nélkül ütött le pár tojást, csak alig hagyta a sercegő zsírban és hozta a lábost. Gábor nagy szemekkel nézte: hát ilyen ételt csak itthon láthat: egybeállt a tojás, mint egy remek lepény s ráfujásra remegett, mint a kocsonya. Most az anyja inas kezeire nézett és igen szelíd lett az arca, mondani akart valamit, de csak az első jó zsíros falat után jutott eszébe:

- Hát jó dóga vó't édes apámnak, nem csodá'nám, ha erre a szagra főtámadna hóttábú'.

Az öreg a kemencepadkára guggolt, térdei közé fogta a fazekat és igen kocogott a pléhkanállal. A fia szavára még jobban behúzta fejét a kendőbe, az arca keskenyre apadt, de az makacs volt, beharapott száján ott volt: beszélhetsz nekem, teheted a szépet, de azért számolunk... Nyalt a száján, szemeiben jéghideg elszántság volt, szólni akart, de a legény, pipára gyujtva, kifordult akkor az udvarba.

Gáborban a hirtelen falás izzott, fölnyitotta derékig az ingét, szellő legyezte s mire elszítta a pipát, leszáradt testén a víz, a bőre hűvös lett, mint jó lemosás után. Akkor visszaindult a konyhába, a tartását elengedte és kifénylő szemeiben meleg volt a szó:

- Édesanyám, el is feledtem szó'ni: e'gyün a Nani.

A vén asszony, ahogy állt a konyha közepén, botlást színlelve, elvágódott hirtelen és jajgatott, nyöszörgött a földön.

Gábor tisztán látta: komédia, és dühös pillantást mért rá. Most nem érezte benne az anyát, rettenetes ellenséget látott, áradt benne a keserűség, nagy durvaság volt a száján, de csak a küszöbbe rúgott egyet, hogy a leszögezett patkó fölpattant. Pipára gyujtva, állt ki megint és egyre dühödtebben figyelte a kaput. Elúnva a dolgot, kirázta a bagót és befordult. De ahogy meglátta a falon az anyja árnyékát izegni-mozogni, megint rettenetes szavak gyűltek a szájába.

A vén asszony percek alatt összefonnyadt, a szája elfolyt, mint holt véneknél és ijesztő volt, mintha mindjárt a halálhoz érne.

Gábor nézte. Mint megláncoltan feldühített vad, szerette volna magát innen eltépni, a lányért szaladni és futni vele, míg friss levegőt talál. Nem bírta az anyját, nem bírta a szipogást, a csapkodást, oly kis dolgokat látott bennük, hogy a maga nagy tüzét apadni érezte.

A vén asszonyban már megint erő bizsgett, rip-rap végezte a dolgot, csapkodta a nedves mosogatórongyot, végighúzta az asztal viaszosvásznán, és mozgó állán, remegő száján látszott, hogy egyre beszél, de egyelőre hang nélkül. Csak mikor kicsavarta a rongyot, kacagott föl:

- Legyen hát tisztaság, ha ekkora vendég gyün, pühá!

Mintha fölszakadna minden hője, hörgő rikácsolással dőlt a padkára.

- Az istenit! - kiáltotta Gábor és úgy nézett oda, hogy az öreg ijedve hátrált. Akkor utána morgott:

- Azt megmondom: tisztességes legyen!

Az öreg a kendő mögül pislogott és vizslatott, mint kánya a csibés ólak fölött. Valamin törte a fejét s míg rángott aszott bőre, a száját nyalogatta. Mikor fölállt, nagy elevenségén komiszság látszott. A kamrába szaladt, egy szakajtó diót hozott s a kemence elé öntve, leült a földre melléje. Az egyik lábszárát kinyújtotta egyenesre, a másikat megfogta térd alatt s úgy emelve magasba, mint egy darab hasábfát, meztelen sarkával törte a diót. Egy-egy nagy csapásnál sziszegett és följajdult, de csak törte rendületlenül, mintha gyönyörködő kegyetlenséggel csúfolná önmagát.

- Engemet dühítene - gondolta Gábor s kilépett az udvarba.

Nagy csend volt, kis szellő mozgatta az ágat apró zajjal, mint a szívverés. A levegő puha volt, édes, mintha láthatatlan méhek mézzel permeteznék. Az égboltról, úgy tetszett, széles uszály ereszkedik s ebben libeg-lobog a temérdek fény.

Gábor, míg nézelődött, megszelídült, mintha édes tejet inna és megint békességgel szólt a konyhába:

- Édes anyám, a Nanit majd megkiná'hatná valamivel.

A vén asszony elengedte lábszárát, rövidet nevetett. A szemei kiugrottak és a pupillái elferdültek:

- Aki a más tyúkját megeszi, a magáét kötve tartsa! Csakhogy azoknál nem igen akad megkötni való...

Gábor szörnyűt szólna, de a lány árnyéka kirajzolódott a falra és bő szoknyák ropogása hallatszott.

- Jó, hogy gyüssz! - kiáltotta.

- Adj isten - köszönt be a lány. Csak mintha a konyhát jött volna nézni, állva maradt a küszöbön, a falon függő edényeken jártatta a szemeit.

- Édes anyám, itt a Nani - mondta Gábor kicsit gyáván.

- Ha itt van, leü'het, nem csecsszopó, hogy tartsam.

A lányon látszott, hogy töri a fejét, hogy szökhetne mindjárt el? Pislogva nézte a legényt, mintha mondaná: ha híttál, segíts rajtam! De Gábor mereven dőlt az asztalnak, a földet nézve süllyesztette tenyereit a nadrágzsebekbe. A lány az edényeket nézte, de most már mereven; két szemébe pára állt s nagy nyeléseiből elnyomott lélekzés hallatszott.

A vén asszony fölsandított, beszítt szájára nevetés szaladt, az arccsontjai megnőttek és kiütköztek kegyetlenül. Még nagyobbakat koppantott a dióra, oldalból lesve fiát, mintha szólna: amit főztél, edd is meg!

A lány meztelen lábhüvelykjével kis virágot rajzolt a tömött konyhaföldre, meghalványodott, mint kora reggel a meszelt fal, apró szeplői barnán ütköztek ki. Egyik lábával kint állt már, amikor mégegyszer szétnézve, nagy nevetésre csattant:

- Ni, ott áll a vastörő a sarokban; talán a nyanya sajnálja koptatni, hogy nem kiméli a sarkát?

Csattogott a kedve, a nevetés megrázta talpáig, kiszínesedett, mint egy szép, zománcos tányér, szemei bolondoztak, mint napos reggelre ébredt búzavirágok; úgy nézett az öregre, ahogy csak fiatal teheti a vénnel. Mégegyszer odamutatott a gömbben végződő vasrúdra, aztán földobva a vállát, fittyentett a legényre:

- Mék...

- Maradó'! - kiáltotta Gábor, elkapva a szoknyát és úgy nézte az anyját, mintha ütésre készülne:

- Aszondom, haggya azt a diót! Gyüjjön: mutassuk meg neki a tehenet.

Az öreg beszeppent a kendőbe, csak, mint romlott harmonika, egyetlen rekedt hangot adott és fogva a mécset, kilépett előttük.

Az udvar felett a csillagos ég olyan volt most, mintha teméntelen fényes csibe kaparászna a síkon, kis fuvallat szállt, nyárszagú, belélekzésére bolond reszketést kapott az ember.

Gábor visszatartva a lányt, mondott volna valamit, de nagy melegében nem tudott, az égre nézett s a lány vállát fogva, fölmutatott:

- Nézd, de szép a Göncöl!

A vén asszony az istálló küszöbén mécsesét az udvarra villogtatta:

- Mi lesz?

Az istállóajtón meleg pára csapott ki, a csiráhátú tehén békében feküdt a szalmán. Sűrű tejszag volt, legyek zümmögtek és feketén lepték az állat combjait. A vén asszony fiának nyujtva a mécsest, leguggolt és legyezgetni kezdett.

Gábor úgy forgatta most a fényt, hogy fejétől a faráig láthassa a lány a tehenet, lehajolt ő maga is és úgy mosolygott vissza:

- Látod, ez a mi vagyonunk, őszre borgyadzik, épen jókor gyün majd a pénz...

Becsípte a szemét és nagy jelentőséggel hunyorgott. Aztán átmelegedett, ragyogó szemekkel nézte a lányt:

- Nyolc literrel ád. Pedig édesanyámnak gyöngű'nek már az ujjai, de ha fiatal ül mellé, kiád ez kilenccel.

A vénasszony kiálló arccsontjain foltok gyulladtak, oly különös virágzása volt, mintha tűzrevaló kóró szánná el magát új hajtásra. Mozgó száján látszott, hogy gyűl már a szó, de várt kicsit; kényelmesen ült a földre és vakargatta, kapargatta a tehenet. Hirtelen fölszisszent: ahogy fölemelte a tehén farkát, pállást látott alatta.

Gábor is ijedten guggolt le most, a lány kezébe adta a mécsest s lehellgette a pállást, de az állat nem mozdult, csak a szőrzet reszketésén látszott a nagy szenvedés. Ekkor a legény megfeledkezve minden egyébről, nyersen szólt a lányra:

- Tarsd a mécset közelebb, hát nem látod a bajt!

Aztán fölugrott:

- Várgyanak, - szólt - zsírért szaladok, kenegetni kő...

Ahogy a vénasszony magára maradt a lánnyal, a ráncai mind a szájára húzódtak. Üres ínyeit mutatva sandított:

- Ez az én vagyonom, de az is marad! Tudta az én uram akkor, hogy micsinál: két disznót, tíz tyúkot, fajkakast, meg tehenet hajtottak a nászládáim után. Azóta cserélgettük, de a tehén tehén! Meg is becsült az én uram, de mit teszen, aki kódist hoz a házba!

Gábor szaladt a zsírral. A lánynak hült helye volt, mintha csak egy mélységes hüppenés maradt volna belőle ott. A vénasszony állán kis vízszintes ránc mozgott, egész testében eleven volt és behúzott szemeiben csúnya nevetés látszott.

Gábor egyszerre megértve a dolgot, úgy meredt rá, hogy az meghúzva magát, ijedten szorult a tehén mögé.

Gábor lecsapta a zsírt és kirohant. Nem került a kapunak, a sövényen dobta magát át és szaladt, mint egy tolvaj. Bőregerek suhogtak mellette, de oda se kapott, felrúgta az útjába került macskát és egyre pisszegett a kutyákra.

A pusztán a mécsvilágok aludtak már, elbújt a kis világ, mintha nagy kendő alatt pihenne.

A lány a disznóól végében a kispadon ült, nem sok látszott belőle, föstő kötényét magára borítva sirdogált.

Gábor megállt az úton: holdsáv szaladt az udvarban, jól látta a kanász falnakdőlt furkósát, úgy állt tetejében a széles kalap, mint nagy gombkupak. A küszöbön puli csapkodta a nyelvét, most megmozdult, de csak a derekával, a nyakát békével eresztette vissza... A legény nézelődött s mintha selymen járna, halkan lopózott befelé. Lépéstávolból nézte a síró lányt, először ijedten, aztán egyre keserűbben. Hogy szólhatna neki, amikor szünettelen a nyafogása? De furcsa a nő: az anyjának se mondhatja meg igazában soha, amit akar és így áll ezzel is, mert mint a tyúkok csak aprólékos dolgon kaparásznak és ha szól hozzájuk, más jön ki abból, mint amire gondol... Eltünődve egyre jobban fájdult benne a szó és kifakadt dühösen:

- Hallgass, ne szipákolj: ezzel kikergetitek az embert a világból.

A lány rántott magán, ledobta a kötényt és száraz szemekkel kiáltott:

- Ki hí'ta? Menjen, nevejjék a tehenüket, mutogassák másnak a vagyont, hajszolják a legyeket, kucsujjanak a ganéba, de nekem ne fitogtassák! Fujják föl!

Gábor megindult a kapunak, de visszasompolygott:

- Megyek én, csak azt akarom még mondani: nagy dógot akartam veled, azt akartam, lásd, ami a tied, de te bolond vagy!...

Guggolva csúszott közelebb, a lány mellé tapadt, de elég volt érezni a kisírt szagát s rögtön kiáltani szeretett volna: tudom én, mit akarsz, te azt akarod, hogy eldobjam érted a szülőanyámat! Szólni nem tudott, lihegve törölte a vizet magán, tenyere, mint futó bogár a lány ingválla alá került és ekkor mintha láva ömlene beléje, szavai elégtek, csak rettenetes lélekzése maradt.

A lány kicsit rúgva szaladásnak eredt s akkor kacagva, kacarászva kergették egymást. Mikor Gábor elkapta a szoknyát, erős marokkal fogta magához:

- Hát nem akarsz te egy nagy fekete madarat? - kérdezte és két karral ölelte meg. Nagy indulatba volt és nagy bánatba: az anyja ínas kezeire gondolt és egyszerre megint érezte a vacsora jó ízét. Haj, ha agyoncsókolhatná most a lányt, aztán egyetlen szavával agyonvágná! Mert kegyetlen ez és gonosz; ahogy sírdogált előbb, ahogy nevetgél most, ahogy játszik vele, látszik, az ő egyetlen anyja ellen teszi; el kellene verni, meg köllene fojtani!

Akkor kiröpült a lány s úgy állt meg a hold sugara alatt, mint egy szent, szelíden, az örök lámpafényben. Csak égrevetett szemeiben ragyogott a kötekedő titok:

- Vargyu mellett nem maradhat más madár, - mondta csendes bánatosan.

- Nem maradhat, - szólt Gábor olyan hangon, mintha tulajdon sírját látná a földön.

A lány gyöngyfogai kivillogtak most s úgy nézett vissza ragyogó harmattal a szemeiben, mint eső után a boldogan szálló fecskék.