Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 24. szám

Móricz Zsigmond: Arany János írói bátorsága

Férfiat énekelek, ki sokat s nagy messze rikoltott.
Sőt tett is valamit, (kártyára kivált.)

Így kezdődik Arany János legelső költői műve, «Az elveszett alkotmány». Szatírikus hősköltemény hét énekben. Százötven nyomtatott oldalon.

Az eposz kiment a divatból. A regény állott a helyére. Még száz évvel ezelőtt eseményt nem szoktak az írók máskép elmondani, csak versben. Azóta megtanultak prózában írni s nekünk már nem kell a szótagokat felfűzni zsinórra, mint a gyöngyöt, ahogy például Vörösmarty tette, akinek a hexameterei valóban úgy hatnak ma ránk, mintha a magyar nyelv összes rövid és hosszú szótagjai leltározva volnának. Ha ma valaki a Zalán futását meg akarná írni, nagyon komoly történelmi kutatással kellene kezdenie a dolgot s restaurálni, vagy megteremteni annak az ezer év előtti kornak a nyelvét, vagy egy nyelvet, amely illuziót ad. Ma reális szemmel néz az író s életet akar teremteni, bár ma is megvan a létjogosultsága annak, hogy a maga teremtette stílusban közölje a világképet.

Ebben a korban a magyar költészet még a latin epikusok egyenes hatása alatt állott. Homéros is túlprózai volt nekik s inkább Vergiliust, Homéros latin epigonját, utánzóját, vagy mondjuk, mását, követték. Aki szigorúan nyelvművész volt.

Andra moi ennepe, Musa... - szólt Homér gyermeki egyszerűséggel. És oly közvetlenül s emberien beszélt a nekünk annyira idegen hexameterekben, mintha együgyű próza lett volna. Életet, eseményeket és dialógusokat adott a mindennapiság bájával s erejével. Vergilius ezt a dikciót felfokozta a költői lelkesség irányában. Homéros nem jött tűzbe attól, hogy versben beszél, Vergilius éppen ettől lett átszellemült. Jellemző, hogy ebben a romantikus korban a költő attól a vállalkozástól lángolt, hogy elszánta magát egy hosszú költeményre. Szinte megistenültnek érezte magát s valami sivító és deklamáló hangot vett fel, magas pózba állott s képzelt lantját verte, mialatt a szótagszámot nyögte a bütykein.

Arma virumque cano...

Homéros még csak azt jelenti be az első sorban, hogy: Mesélj nekem Múzsa a sokat bolygó emberről... Vergilius belecsap a húrokba s azt döngeti: Férfiat énekelek...

Nagyon érdekes, hogy Arany, aki ebben az időben egy kis mezőváros jegyzői irodájában irnok volt, huszonöt-huszonhatéves, harminc hold földje volt és annyi fizetése, hogy községi irnoki rangban éppen csak megélhetett belőle, boldog és megnyugodott fiatal házas és a helybeli tanító barátja, aki őt arra biztatta, hogy szintén pályázzon már valamivel az Akadémián, ahol ő, a derék Szilágyi István, aranyakat nyert s «kétszer boldog ifjúnak» neveztetett, - elszánja magát egy pályamű megírására s ez az írás az, ami így kezdődik, hogy: Férfiat énekelek.

De az ő férfia nem a Vergilius hősi pózba beállított polgára, hanem gúnykép, egy magyar kortes, akiről így vall:

aki hogy az volt
Aminek éneklem, tudniillik férfi, mutatja
Hátramaradt nagy kostöke, karcsu makra pipája.
Melynek szük fenekén némán gyászolja halálát
Már élvezetlenül maradott legutóbbi bagója.

Szatirát ír a hősi ének formájában.

A szatira is görög s még inkább római műfaj volt. Itt is meg volt ugyanaz a távolság a görög és a latin felfogás közt, mint az eposzban. A Batrachomiomachia, a Békaegérharc, még ártatlan s idilli játék volt, ellenben a latinoknál Martialis vitriollal írt, a csontokig lemarva a festéket a hussal együtt az arcról. Arany közelebb maradt a görög felfogáshoz. Szatírája ártatlanabb és nyugalmasabb, bár nem kevésbé kíméletlen, mint a római költőké.

Aranynak ezt az első művét nem ismeri senki. Az irodalomtörténet úgy tett vele, mint Petőfi Apostolával, kijelentette róla, hogy rossz vers s ezzel a vakság homályát borította rá. Kortársai soha nem említik. Aranyt, akit valósággal bálvánnyá építettek ki, megtisztították ettől az ifjúkori szeplőtől. Tudtommal senki se vette azt a fáradságot, hogy «Az elveszett alkotmányt» komolyan végigolvassa. Hogy kiválogassa a szemétből az aranyat. És hogy következtetéseket vonjon le belőle.

Vörösmarty, mint a bíráló bizottság egyik tagja, azt mondta rá, hogy nyelve olyan, mintha irodalmunk vaskorát élné.

Most nyolcvanöt év távolságból meg akarom fellebbezni ezt a csípős megjegyzést a halhatatlanság előtt. Az írót már nem lelkesíthetem azzal, hogy nekem tetszik, tehát csak folytassa. Mert az író szokott érzékenységével olyan komolyan vette a Vörösmarty megjegyzését, hogy elvesztette ezt az alkotmányt és soha többet nem tért vissza hozzá.

Pedig tessék csak megfigyelni, hogy szólanak ezek a vaskorbeli sorok:

És mivel érdemlé, hogy hét tömör éneken által
Emlékét az utókor előtt örökitsed, ó Muzsa?
Nemzeteket gyilkolt? vérben fürdött? vagy erővel
Foglalt földeket el, melyek nem voltak az övéi?

Az ember megáll és eltünődik ezeknél a soroknál. Kiemelem a könyvpolcról a Zalán futását s találomra felnyitom.

Fekszik Imány, Rohanó fekszik, s szeme fénye Barának,
Gyenge Sugár leborul siető apjának előtte.
Most Schedios Kun Gál combját elvágta s keményen
Arcon üté Tivadart, kik előtte zörögve lehulltak...

Így a magyar irodalom «aranykora». Aztán visszanézek a «vaskor» Aranyához, aki így szól:

Nem tett ilyeneket...
A maradásnak volt ő kortesbajnoka: posvány
Volt, folyamok szélén, mely nemcsak hogy maga nem folyt,
Nem, hanem a folyamárt is gátlá gyors haladásban,
És ez elég érdem, hogy neve felróva maradjon.

Korunk szociális és tiszta emberi hangja ez. Ezekben a sorokban jelenik meg először az a szociológiai szemlélet, amely csak most, szinte száz év mulva nyert polgárjogot Magyarországon.

Az ember nem is érti a falusi kis segédjegyzőt, aki ennyire megelőzte korát. Ki ez az ember, aki így merészel s tud szólani. Egy világtalan szegény paraszt fia, aki tizenhároméves kora óta kenyeret keres s közben elvégzett hat és fél gimnáziumot, de milyen tanulás volt az, amit ő itt Nagyszalontán megszerezhetett. Hat osztályt itt végez el a tanár és tanterv nélküli iskolában, ami szemmel nézve teljesen iskolázatlan. Autodidakta, aki itt az alföld legsarkában már megtanult németül, kezd angolt és franciát tanulni, már belekóstolt Goethébe és Shakespearebe. Egy betűfaló parasztfiú, aki már túl van élete válságain, már járt külföldön: Debrecenben, Kisújszálláson és Máramarosszigeten s most örül, hogy révbe ért, úri kisasszonyt kapott feleségül és biztos kenyere van. Mi forr ebben a hirtelen nőtt bajszú fiatalemberben, aki oly pompásan ismeri a környezetét s oly felülről szemléli, hogy ezzel a humorral festi meg mindjárt a verselmény elején korának idilli képét:

A kanász kalibája felé terelé már
A röfögő tábort, cifrán adtázva hol egyik,
Hol másik karimás orrut, főleg pedig ősi
Furcsaszokás szerint az urát tisztelve szitokkal.
Jámbor földmivelők, honi kátyukban felakadván,
Emlegetik Istent, Krisztust, a szenteket olykor:
Hiva segédekül-é, vagy egyébért, hallgat az írás.

Ha ezeket a sorokat összevetem a későbbi Aranyról kialakult érzéseinkkel, szinte megdöbbentő ez a bátor blaszfémikus humor. Később is tele van humorral, de humorának soha többet nincs olyan leütő ereje, nem támadja az életet, az élőket, a társadalmat.

Mikor nyilatkozott ő ilyen hangon mégegyszer így a népnevelésről, az urak szájába adva efféle őszinte nyilatkozatokat:

Adjunk jó nevelést a parasztnak: Hát a mi kölkünk
Hogy lehet emberré felnővén iskola nélkül?
Ám az ebanyja nevelje, ha tudja parasztnak
Nem prókátornak, hogy végre felülkeveredjék
A gyökeres nemesen, firkálni nyakára idézvényt.
Van honorátus elég, nem kell őket szaporitni,
Mert félő, kiveszik szánkból voksunknak az ízét,
Ó, ha paraszt ítél az igaz nemes ember ügyében,
Úgy mi szegény nemesek jobb hogy sírunkba lefekszünk.

Hogy lehetett azt kívánni, hogy erre a hangra bátorítsa az akkori irodalom megijesztett vezető rétege a fiatal költőt. Mi a lázítás, ha nem ez. Pedig mennyire nem is tudták, milyen lázítás folyik itt.

Miket mond:

Útakat épitsünk, minek ez? használ-e nekünk a
Jó út? Nem rokonim! minekünk rosz útban az élet:
Mert miután beivók gabonánkat a zsidónál,
Pénzért kell vennünk a paraszttól; vesszük is olcsón,
Mert husz ölnyire se tudná vontatni a sárban.
Ámde legyen jó út; viszi más városba eladni...

Vagy a börtönügyben való leleplezése, ahogy híven közli a nemesi felfogást:

Csináltassunk börtönpalotákat.
Értitek ezt? Palotát a parasztnak, minthogy elorzá
Ökrötöket! No ezért illő adózni.
Én ugyan azt tartom, nemes ember vagy soha nem lop,
Vagy nagyon óvást lop: de a börtönt minden esetre
Van kikerülnie mód...
Hogyha pedig mégis börtönbe kerül valamelyik,
Hadd rothadjon el ott, mért volt oly ostoba tolvaj.

Írónál, aki emberek elé kiáll s véleményt mond, ítéletet és tanítást, legbecsesebb emberi kvalitás, a tehetség után mindenesetre a bátorság.

Nem különös, hogy az az Arany János, aki gyáva ugyan sose volt, de oly óvatosan volt bátor, hogy forradalmi lapszerkesztéseért semmi baja se lett, sőt az abszolútizmus kormánya elengedte neki a tanári vizsgát... Aki azt írja Tompának, hogy meghallotta, hogy a magas kormány parancsot adott Bécsben, hogy a tanároknak nem szabad rebellis szakállt viselni. A Befehl még csak Kecskeméten volt, de ő már Nagykőrösön megborotválkozott. Az az Arany, aki mint szerkesztő később a vesékbe is belenézett, hogy hol találja meg a motívumokat, amelyekkel vitatkozó munkatársait összebékítse, - ebben az első költeményében még a legszélsőségesebb forradalmárok nyelvén beszél.

Nem lázító hanggal. Arra már ekkor sem kapható, hogy a saját nevében egyetlen kritikai szót is kiejtsen. De a tények felsorolása és bátor tárgyalása az örökítéletre apellál.

S még ezt is meglátja s gúny tárgyává teszi: azt tudniillik, hogy az emberben megvan az az érzés, hogy ha a jelenlevő bírótól kedvező ítéletet nem kap, akkor a jövőre néz s attól várja a maga hiábavaló ítéletét. Itt vannak ezek a roppant sérelmek, amiket az élet okoz a negyvenes évek jobb érzésű magyarjának, Aranynak is. Mit tehet, hogy a nemes osztály zabolátlan hatalmaskodásával szemben megálljon. Semmit sem tehet sem ő, sem a nép, csak hallgat és tűr és azt a reményt táplálja, hogy lesz egy jobb kor, mikor majd elmulnak ezek a nyomorúságok. Egy ilyen irat, mint ez is, valósággal apelláta arra a korra, amely meg fogja azt érteni. De mit ér vele Arany János 1843-ban, hogy ma, mi, mély meghatottsággal nézzük, hogy ugyanolyan tisztán látta korának szennyes és felháborító nyomorúságát, mint mi a mai magunkét. Azok az emberek, akik akkor kezükben tartották a zsarnoki hatalmat, épenúgy gyakorolták azt, mintha senki se lett volna, aki keresztül lát rajtuk. Ezek a Hangady táblabírók, akiknek egyetlen szempontjuk, hogy «olcsón vesztegetik gyapjújokat», tehát valamit kell tenni, ezek a «védegyleti» tagok, akik úgy gondolják, hogy a «tag testén a nem honi kelme: benn született honivá nemesül» s «ha lebecsülik böcsét a külföldi árunak», «fél áron vehet ő idegen készítte iparműt»... s az egész nemzeti lelkesedést «levegőtisztító éji lidércnek képzelik, mely se nem árt, sem használ»... Ezek a gróf Pipik, akik nem bánják a nemzeti megmozdulást,

Mert nem sokba kerül s nagyon is lágy a kötelezmény,
Puszta becsületszó fékezve csak a kirugókat,
Szó a kötél... Szabad azt revocálni (visszaszívni) kivált a nemesnek...

A fiatal költő körülnéz honában s akármerre pillant, félelmes és felháborító visszaélésekkel van tele az élet. Látja, hogy kik azok az emberek, akik az ország élén állanak. Az üres és felületes vezetők, akiknek lelkesítő beszéde ép olyan felszínes, mint az ellenzék, amely azt mondja:

Én nem kérdezem azt, használ-e a honnak ez egylet...
Csak azt: a kormány ellenzi-e vagy sem...
Ugy veszem észre pedig: nincs a kormánynak inyére,
És igy nem magyar az, cudar az, aki tagul be nem áll.

Mire a kormánypárt válasza szintén klasszikus:

Az cudar, aki a kardviselő nemzetet
Görbe takácsokká tenni akarja.
Illik-e az, hogy lent fonogasson az ős magyar ember.
Ki tiltja, hogy mit ne vegyen a szabad zsebü honfi nemesség.
Verje meg a magyarok szent istene, aki aláir.

Ilyen viták hallója s látója lenni s tisztán tudni az igazságot, hogy ennek a vezető elemnek kezében a nép hol marad:

A paraszt nyujtózva kél ökrei mellől
És kitörölve szemét a most féléve mosottat
Cserhajú öklével, ballag a boltba
Egy negyed életviz lélekderitő italára.
Serkennek a városi őrök
s osztoznak zsebelők, csendőrök...

Így indul a reggel az idilli magyar falun, a régi jó időkben. Aztán talpra állanak és dolguk után néznek, akiknek «szolgabíróságot préscribálának bajaikról». És indulnak korteskedni, ámde egy erős krajcáruk sincs, pedig «pénz nélkül eb a magyar ember». No de van bölcs mentor, aki megmutatá, hogy járatos a honi törvény bokrai közt.

S megfejti, hogy a magyar nemes ősi vagyonját
Tizszer eladja ha kell és visszapörölheti mindég

s ez alapon ezer pengőig mindjárt megzsarolja azt, aki megvette az ősi birtokot. Akkor aztán büszke és bátor:

Van ezer pengőm és tele torkom,
Termetem és képem, tudok a kutyabőrös urakhoz.
Van szép cifra szüröm, selyem üngöm, vértesi baltám,
Pengő sarkantyum, rőfös toll a kalapomnál,
Kostököm egy pár száz kortespipa meg nem ijeszti,
S káromkodni tudok cifrábban, mint a toborzó.

1844. Mi már csak Kossuthon és a forradalmon keresztül látjuk, mi volt ez a kor. A negyvennyolcas jobbágyfelszabadítást érezzük a levegőben, a mai gondolkodás kirobbanni készülő előkorát, a nemes eszmék és a nagy lelkesedések forrongását sejtjük. Erre itt van egy nagyszalontai segédjegyző, aki közelről látta és pontosan leírja ezeket a napokat és ezeket az alakokat. Leírja, hogy a jövőre apelláljon vele. A jövőre? mikor oly tisztán látja ennek a hiábavalóságát is:

A sérelmek dolgában emigy szavazának:
Minthogy ezen panaszok nagyon is halmazra tolultak,
S mink fiatal maradék, nem tudjuk már nagyapáink
Régi gravameneit, nem tudja miénket a késő
Posteritas: jó vón ezeket mind összeszedegetni
És egy öreg könyvben kinyomatni jövő tudomásul...

Ennyi a jövőre való apelláta. Mit változtat az a jelen bajain. Kövéren és gőgben botoznak tovább a földesurak s pusztítják a maguk és az ország pénzét, dőzsölnek és tudatlanul lebzselnek... mit zavarja őket, ha egy öreg könyvben az utódokra marad gazságuk emléke... és száz évek mulva megvetik őket érte...

És sokan ellenzék e javaslatot, azt bizonyozván
Hogy feledés legjobb ír e panaszokra...

Ime itt a kritika a költő részéről a költői igazságszolgáltatás: a jövő korok ítéletére való fellebbezés dolgában.

Mit ér 1844-ben az ember azzal, ha 1931-ben neki adunk igazat, amért keserűség neki, hogy az ő korában az a legfőbb tudomány, ha valaki tudja:

hogy kell a nemessel bánni, ha szívét
Itce borért, huszasért akarod megvenni...

És ha ilyen filozófiával kénytelen beérni:

mit tud a föld nyomorult fia, mit tud előre?
Tudja-e hány évig nem adóz a magyar ember?
Tudja-e mennyi ezerbe kerül a megye tisztség?
Tudja-e kit fog a főispán kijelölni? kit üt meg
A többség? Hosszú pöre még hány évig elélhet?
Ellenben pedig abból hány ügyvédje kihalhat?

Mit ér 1844-ben, hogy 1931-ben azt mondjuk, hogy akkor is rettenetes lett volna élni, mikor olyanok voltak a politikai állapotok, ahogy Arany festi meg:

Két párt volt a megyében
Egyik az ős magyarok nemadózó pártja: tapasztalt
Ősz öregek, nagy birtokosok, grófok, hadi tisztek,
Táblabírók és szolgabírók, közbirtokosocskák,
Végre a romlatlan, címerleveles rokonoknak
Szép szót megfogadó, jogokat védő sokasága.

Ebben a korszakban már negyvennyolc előtt három évvel vagyunk. Annak a csodálatos kornak hajnalán, mikor a parasztfelszabadítás, a közterhek egyenlő elosztása, a jogokban való egyenlő részesedés vajúdott az idők méhében. Pár év és kitör a magyarság legnagyobb forradalma, amely valóban hosszú századra való vívmányt hozott az egész nemzetnek. Mit lát Arany János a másik oldalon, a haladóknál?

Másik a hígvelejű szóhősök zajteli pártja:
Kik miután magukat vagyonuktól megszabadíták,
Most szabadelvüeknek szeretik hányatva nevezni.
Máskép pörkerülő prókátorok, elszabadított
Gazdai tisztek, bünkereset sujtotta uracskák,
Pusztult földesurak, kitagadt fiak, irnok öcséim,
Konyhai látogatók, hervadt rózsák fizetéses
Pillangói: rövid szóval mindennemü serege
A békétlenek, szeleburdiak és fecsegőknek
Nem kis része pedig honoratiorok: tudományos
Kántorok és jegyzők s több ily kapa unta parasztok.

Nem tudom, a két kép közül melyik irgalmasabb. Arany egyáltalán nem érezte meg, hogy nagy dolgok forrnak. Nem volt vates. Nem volt hős. Nem adta át magát semminek. Fölötte maradt mindenik iránynak s minden távolságnak. Nem volt politikus és nem volt ideáloknak harcosa egy pillanatig sem a politikában. Nagyon jellemző, hogy késő öregkorában keservesen panaszkodik sógorának, hogy nincs kedve hazamenni Szalontára, mert mindjárt színt kell vallani. Úgy érezte, jobb neki Pesten élni, elbújva, magában. Deák Ferenc távoli jóakaratát érezve, Csengery Antal közeli barátságában s a kormány békéjét és kedvezését élvezve. A szegény költő, aki a legtávolabbi ideálokat imádja, hogy a közeli cselekvés elől mentes lehessen.

Kevés költő és író volt, aki oly kevéssé volt politikai egyéniség. Arany inkább abba a tudós fajtába tartozott, amelyik a noli me tangere elzárkózottságával éli az emberiség életét.

Hát istenem, rossz lett volna akkor élni. S ma jó?... Mondjuk el az utókornak bajainkat? Ha nekem ma sajtópöröm van, kulcsrejtvényt írjak arról, hogy 2000-ben velem érezzen valaki? Mert ma meg sem írhatom. Ma nem nyomtathatom ki. Ma hiába küldöm be a Kisfaludy Társaságnak, nem adnak érte huszonöt aranyat. Próbáljon valaki ma ilyen gyilkos szatírát írni a mai főispánokról és szolgabírákról, - mert ez az intézmény, bármily csodálatos, ma is fennáll, lesz idő, mikor úgy fognak csodálkozni rajta, hogy még 1931-ben ez a közigazgatás megvolt, ahogy ma csodálkozunk, hogy 1844-ben az avicitas kérdése még annyira akut volt, hogy a versben jelentékeny rész foglalkozik vele... Nem is lehet mással magyarázni, hogy vidéki jegyzőcskék ilyen kegyetlen és őszinte hangon csúfolódhattak ezekkel a nagy urakkal, csak azzal, hogy ezeknek az uraknak a fülébe nem jutott el soha a szatíra hangja. Hírét sem tudták, hogy van egy ilyen írás, sőt még azt sem, hogy van egy Arany János. De ma ez nem volna lehetséges. Ma már még a főszolgabírák is olvasnak ujságot, tehát a legnagyobb vakmerőség lenne efféle szatírát írni róluk. Az államtekintély rombolása, a nemzet megbecsülése elleni vétség, sőt nemzetgyalázási pört kapna érte a költő.

Azért ne búsuljunk, Arany Jánosnak sem volt öröme benne, hogy megírta s megírhatta ezt a szatírát. Először is nem dícsérték meg. Képzelhetjük, milyen versenytársai voltak a pályázaton, ha kiadták neki a díjat. Ki kellett adni, mert oly hosszú volt s annyi fölösleges eposzi kellékbe volt belecsomagolva a robbanóanyag, hogy elveszett benne. Szorgalom és becsületes költői igyekezet volt. Mit csináljanak, meghuszonötölték, de egyben láthatatlanná is tették. Elvették a költő kedvét, hogy mégegyszer hasonlót csináljon s nyolcvan éven át a feledtetés fátyolát sikerült rajta tartani ezen a művön, amelynek egy esetben döbbenetes hatása lehetett volna.

Ha mögötte ember áll, aki felelősséget vállal érte. Ember, aki az életét teszi fel erre a lapra. A kritikának erre a bátor és kemény fegyverére.

És az Arany szempontjából itt van éppen a baj. Ez az egész írás nem fedi Aranyt és ő nem fedezte ezt az irányt. Elejtette. Visszavonult. Megtorpant és elbújt a bölcs hallgatás és még bölcsebb bölcsesség sáncaiba.

Soha többet egész életében a közélet kritikáját nem gyakorolta.

Mégegyszer megpróbálkozott lelkének ezzel a vágyával. A szabadságharc után megírta a Nagyidai cigányokat, amelyben a nagyszerű forradalomnak akarta szatíráját adni. Az sem sikerült. Nem sikerült, mert már annyira elburkolta a dolgot, hogy még utólagos magyarázat alapján sem lehetett felismerni az életet, amelyet keserűen bár, de őszintén meg akart verni. Megrajzolta Csóri vajdát, de nem merte Kossuth Lajost írni meg benne. Megrajzolta a letört cigányforrongást, de nem merte a forradalmat felismertetni a rajzban. Túl objektiválta. Túlságosan is cigány bandát szerepeltetett Nagyidán, s a cigánytípusokban nem találjuk meg a mi forradalmunk hőseit, a Szemere Bertalanokat és Dembinszkieket, a Görgei-típust, a gyémántos Madarászt és a többi vezető egyéniséget. Elpipiskedett az üstfoldozó cigányokon és csak egy-egy csípős sorban véljük felismerni a modellt...

Nem mert nagyot cselekedni, csak ügyes dolgot csinált.

És még ez is úgy hatott kortársaira, mint blaszfémia. Azt írja róla a kritika, hogy egy «fényes elmének szerencsétlen eltévelyedése.»

Szegény Arany, a legbátrabb ember tudott volna lenni, ha mert volna, de nem mert. Nem mert, mert szegényt megijesztette az élet. Tizenhét éves korában ment keresztül a lelki összeomláson s a család és a pénz gondjába süllyedt s távolról sem pendíthetett meg olyan húrt a lanton, amely disszonáns hangot adhatott. Ludas Matyi volt ebben az első eposzában s pedig szó szerint Ludas Matyi, mert költői mintaképe Fazekas Mihály Ludas Matyija volt, amelynek nyelvére, stílusára, észjárására tisztán rá lehet ismerni ebben a szatírában. Nem volt sikere vele.

Kanyarodott hát egyet: visszament Gyöngyösihez. A XVII. század kedves költőjéhez, Gyöngyösi Istvánhoz és ez a népszerű epikus, ez a remek nyelvű, locsogó öregúr, akinek a versei kétszáz éven át kielégítették a magyar közönséget, valóban felséges mintakép lett számára. Megírta a Toldit, amelyben már nincs szatíra, hanem őszinte öröm a régmulton, a Lajos király bandériumát pingálgatta ragyogóra s elfeledte, hogy ott és akkor is keserves lett volna a költőnek...

Neki azonban ma jó volt. Nem 1844-ben, hanem 1847-ben. Meghozta Petőfi barátságát és meghozta az egész nemzet szeretetét. Ez kellett, a zavartalan, búfeledtető epika, amelyben mégis életet és igazságot mondhatott, csak ne szatírát, csak ne kritikát, csak ne javítási akaratot... Amit az idő századok alatt valahogy meghoz: ne nyúljon hozzá egy szegény, ijedős, gyönge ember, ha még olyan zseni is...

Egy ilyen arányú költőt, mint Arany, aki a nemzeti lélek legnagyobb kincsei közé tartozik, valóban nem illet meg bírálat, csak megértés.

De ha meg akarom érteni a költőt, azt csak a bírálat eszközeivel való felmérés alapján tehetem.

A Toldi-trilógia, a Buda halála, a balladák és kisebb költemények költője végeredményben egy konstatáló költő. Nincs jelen az eseményekben, lezárt dolgok azok az ő számára, amelyekre a közérzés által ráparancsolt lelkesedéssel tekint föl. Vallása talán mélyebb az egyházi vallásnál, hazafisága tisztultabb a közhatalom által diktált hazafiságnál: az élet tragédiás folyásának szemlélete kozmikusabb, mint a bíróságoké.

És mégis sohasem lépi át azt a határt, amelyet az egyház, a politika és a törvény engedélyez.

Elfojtja érzéseit, elfojtja gondolatait, elfojtja életét.

Míg életével nem foglalkoztam, míg a számadatok nem beszélték el ezt az életet, ennek mindennapi gondjait és kínjait, addig költészetét sem tudtam megérteni. De ma már jól értem és sajnálom és kesergem ennek a boldogtalan költőnek elhibázott sorsát.

Ott megyek el naponta a Múzeum előtt levő szobra előtt. A fényképek és adatok alapján megmintázott görnyedten ülő alak valóban rettenetes terhet hord. Sógora, aki leveleit kiadta, fájdalommal emlékszik rá, hogy ifjú korában milyen szép és magas ember volt s hatvan éves korára milyen végtelenül összetört aggastyán lett belőle. Arany nem bírta elviselni ezt a némaságra kárhoztatott életet. Nem bírta a hallgatás, az elhallgatás tragikumát. Vállain viselte a forradalmat és még inkább az utána következő kort, amely ólomsúllyal nehezedett rá: a hazug illuziókba tört nemzeti élet korát.

Óh, milyen más volt Petőfi Sándor, aki szerencséjére ifjan halt meg s lehetett mindvégig sugárzó ifjú, aki jelen van minden sorában, mint a tavaszi erjedés, jelen van minden duzzadó rügyben. Aki a történelmi királyballadában odaáll a lázadók közé lázítónak s azt kurjantja:

Mért nem éltem akkor,
Mért nem voltam ottan.
Kiáltottam vón a
Gyáva árulókra:
Lássátok a latrot...

Arany csak két ízben volt ifjú és bátor és szabad ember: első és utolsó munkájában: Az elveszett alkotmányban és az Őszikékben.

Ott politikai, itt emberi bátorsága nyilatkozott meg. S ha a túlvilági törvényszék előtt egy jócselekedet megmenti a bűnöst a pokoltól, őt ez a két cselekedete megmenti nehéz nyolc kötetének súlya alól és sugártiszta jellemnek fényével csillog.

Ember volt és pedig méltó típusa az embernek. Költészetének színaranya sem takarja el teljesen vérző és élő lelki erejét.