Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 22. szám

Magyar Írók Sátora

SZABAD-E AZ ÍRÓNAK HOZZÁSZÓLANI a napi élet tragikus problémáihoz? - kérdezte Karinthy a Nyugat-Barátoknál tartott előadásában.

Ezt abból az alkalomból kérdezte, hogy véleményt mondott a napokban történt diáköngyilkosságról «Tanár úr nem készültél» című cikkében. Másnap a lapja ugyanazon a helyen egy másik tanulmányt közölt: «Író nem készültél» címen. Ez válasz akart lenni, de egy lapos, elmétlen s csak éppen gorombáskodó cikk volt, amely a felvetett ügyről vagy problémáról egy szót sem szólott, hanem az írót bírálgatta, hogy hol, hogyan s milyen eredménnyel folytatja írói munkásságát.

Karinthy elmondta, hogy hetek óta minden lap hasábokat ír naponta erről az ügyről: de mióta egy író megszólalt, azóta ellene írnak hasábokat. Vagyis mindenkinek, újságíróknak, közönségnek szabad hozzászólani valami ilyen égető kérdéshez, de az írónak nem, mert akkor mindenki rögtön ellene fordul, hogy elhallgattassák.

Nagy és heves vita indult meg, amelyben írók, országgyűlési képviselők s a jelenlévő szülők közül sokan szólottak hozzá. Igen magas és emelkedett vita volt, mely magát az esetet s a középiskolai tanítás problémáit is kitünően tárgyalta. Csodálatos volt látni, hogy mint valami végtelen jaj és panasz sorakoztak fel az emberek szívéből a diákkorban szenvedett sérelmek. Úgy látszik, az ember a legsúlyosabb megbántásokat, megalázásokat s lelki sebeket a pubertás korában kapja. Deres fővel sem felejti el, akit a tanára arra ítélt, hogy tanulja meg az Erlköniget visszafelé. Akit Hájadéknak, Libamájnak nevezett s elégtételül annyit kapott a szülő, mikor számon kérte, hogy az egész iskola ezen a néven nevezi a fiát, hogy: «Én másnak megtiltottam ennek az elnevezésnek a használatát.» Az elcsattant pofonokat, a kigúnyolt érzékenységet, a nemtelen gyanúsításokat, a katonai drillt, a belefojtott szót, az emberi érzést megalázó, összetörő támadásokat.

A közvélemény úgy alakult ki, hogy a középiskolában akadnak tanárok, akik visszaélnek a fegyelemnek nevezett eszközzel. A diákokat nem gyermekeiknek, hanem korbácsuk alatt álló s dresszirozásra rábízott anyagnak tekintik. Nem mindig érezni, hogy pedagógusok vannak a tanszéken. Az egész tanítási szellemnek alapjában kell megváltozni, ha azt akarjuk, hogy az ilyen kirívó és brutális kilengések elmaradjanak.

A fenforgó esetben hivatalos helyről azt a véleményt adták le, hogy ez egy jelentéktelen ügy, amelyet csupán egy diák túlérzékenysége idézett elő. A túlérzékenység az volt, hogy egy 16 éves fiú nem bírta elviselni, hogy a tanára «betöréses lopással» gyanúsította s az iskolából való kicsapatással fenyegette.

Ami pedig az író hozzászólásának jogosultságát illeti, arra nézve az a megállapodás jött létre: hogy igen, az írónak nemcsak joga, de kötelessége hozzászólani a közélet minden nagy kérdéséhez. Joga és kötelessége, de lehetősége nincs rá. Mert azonnal politikai harctérre viszik s belefojtják a szót.

A REKLÁMSZÖVEG: ÚJ MŰFAJ. A Nyugat-Barátok Körében nov. 4-én kiváló vitaest volt, amely emlékezetes marad, mert megállapította, hogy milyen viszonyban vannak s lehetnek az írók a reklámírással szemben.

Az írók azért nem hajlandók reklám írására, mert nem vállalhatják, hogy egy bizonyos cég portékáját dícsérjék. Akik örök igazságok hirdetésére érzik magukat küldötteknek, azok nem állhatnak be szappan- és cipőpasztakikiáltóknak, akármilyen pénzt is fizetnének nekik. Hauptmann Gerhart levelét a Nyugat is közölte; egy sajtgyárhoz levelet írt, amelyben a cég sajtját kíválóan jóillatúnak minősítette. Ez a levél kíválóan rosszillatúnak tünt fel minden író előtt, mert senki sem hitte el, hogy ideális elragadtatás következtében dicsőitette a német irodalomnak ma legnagyobb reprezentása azt a sajtot.

Ennek egy éve. Most kérdés: Hauptmann Gerhart ez alatt az év alatt s ennek a levélnek következtében kisebb költő lett-e, mint amilyen volt.

Kodolányi János azt felelte rá:

- Nem lett kisebb költő, hanem kisebb ember.

Egy írónak, egy költőnek a költői neve erősen összefüggésben van emberi megbecsülésével. Nincs tehát a költőknek szükségük arra, hogy szabadalmat nyerjenek emberi nívójuk leszállítására. Hogy megnyerjék azt a licencet, hogy nem fogjuk rossz néven venni, ha sajtdícsérettel pénzt keresel.

Ellenben valaki felvetette, hogy az utcákon most egy nagy plakát van s azon egy klapancia, amit azonban mindenki ismer. A plakáton ökölnyi könnycseppeket sír egy tehén, meg egy sertés. Ellenben vígan ficánkol egy ponty. S alá van írva:

Maga marha mért oly bús?
Olcsóbb a hal mint a hús.

- Vajjon ki csinálta ezt a reklámot? - kérdezték.

Erre úgy tetszik megoldódott a probléma.

Azt a két soros rigmust, ha költő csinálta, az nem vállalt vele metafizikai közösséget. Ő csak formát adott egy üzleti érdeknek. S ez a forma elég szerencsés ahhoz, hogy sikere lett a maga módján. Mindenki ismeri, mindenki megtanulta s mindenki megkérdi, hogy ugyan ki csinálta?... Karinthy?

Nem tudom ki csinálta, de hogy Karinthyra fogják, ez azt mutatja, hogy a legnagyobb formai értéket tulajdonítják neki. Mivel Karinthyról mindenki tudja, hogy fiatalon néhány pompás reklámszöveget csinált, tehát ahol jó reklám van, ott azt mondják az emberek, hogy: - Ej, ez a Karinthy...

Egy ilyen szöveg nem kompromittálja a szerzőt, mert műfajbeli értéke van.

Íme: meg kell találni a reklámszöveg műfaját s akkor ezen belől ugyanúgy írhatnak reklámot írók, ahogy a legnagyobb festő is nyugodtan csinálhat plakátképet, ami nem versenytársa a művészetnek, hanem egy ága. Mint olyan, kiállítási érték is lehet.

Valamint a sikerült reklámszöveg az író övrjében is helyet foglalhat.

JÓKAI VERSENYTÁRSÁNAK, P. Szathmáry Károlynak szobrát leplezték le a Vérmező fölött. 1831-ben született, tehát öt évvel fiatalabb volt Jókainál. Huszonötéves korában már nagy sikere volt a Samyl-lal. Ezentul minden két évben kiadott egy-egy nagy történelmi regényt két-három-négy kötetben. Ezek rendkívül népszerűek voltak, a vidéki közkönyvtárak legolvasottabb művei. Az ifjúság is mohón olvasta a Bújdosókat, Az ország sebeit. Még jól emlékszünk mi öregebbek, hogy a kilencvenes években a kollégiumokban nyiltan vetekedtek a diákok, ki tudja jobban a magyar történelmet, Jókai, vagy P. Szathmáry Károly. A hatvanas évek izzó magyar lelkesedését ültette át az ifjúságba.

Most bizonyos melankóliával nézünk vissza tiszteletreméltó írói alakjára s arra gondolunk, hogy: De baj, csak így jár minden az ég alatt... Ilyen népszerűség szinte teljesen elenyészett. Ez sorsunk s végzetünk... Csak kiemelkedő szírtek maradnak az irodalom szorgalmas munkásságából. Jókai ma még egész nagyszerűségében áll a mult köde felett, de mennyi nevet s mennyi munkát borít a feledés köde.

Memento ez a szoborleleplezés, hogy hányan vannak, kik életükben a dicsőség ragyogását is elnyerik s mégis elmerülnek.

Írók, szemléljétek sorsotokat.

ÖREG UJSÁGÍRÓ KESEREG: Nézem ezeket a mai fiatal kollegákat. Szeretettel nézem őket, de nem értem az észjárásukat. Az én időmben, huszonöt-harminc évvel ezelőtt, az ment ujságírónak, akiben mozgott valami, ha nem írói tehetség, legalább, ahogy Mikszáth mondta, irodalmi giliszta... Minekünk célunk volt. Írók, költők, színdarabírók akartunk lenni. Éjjelenként a New-Yorkban a legszenvedélyesebb irodalmi viták folytak. A parlamenti tudósító meg akarta reformálni a regényt. A rendőri riporter új verseket akart Ady mellett. A sportrovatvezető azért harcolt, hogy a lap ne közöljön többet tippeket a lóversenyre s ő maga az operettet akarta ujrateremteni.

Ezek a mai fiatalok nem írnak és nem olvasnak: diktálnak, sőt telefonon bediktálják az adatokat a gyorsírónak s a segédszerkesztők megcsinálják belőle a tudósítást. S nem olvasnak semmit. Se ujságot, se folyóiratot, se külföldi lapot, könyvet pláne nem. Ezek futnak, öltözködnek, üzletet csinálnak s élnek. Ők valami más ésszel mennek a laphoz. Alkalmas helynek tartják az ujságíró-pályát arra, hogy összeköttetéseket szerezzenek. Az az ujságíró tetszik nekik, aki képviselő lett, bizottsági tag, üzletember a végén. Az érdeklődésük más, mint a mienk volt. Sport, pénz, harc.

Felfogásuk, hogy az irodalom meghalt. Vagy ami van, az a detektívregény, mozi-szüzsé, szórakoztató olvasmány, amit el lehet adni. De ez sem komoly dolog... Közgazdasági tevékenység!... Ismerik azokat a közgazdasági rovatvezetőket, akiknek villájuk van, remekül berendezve, akik bérelik a lapjuk egy-egy rovatát s abból pénzelnek. Akik hirdetést gyüjtenek és huszonöt percentet kapnak a hirdetési jutalékból. Akik reklámot fogalmaznak. Akik kemények, kíméletlenek, vágnak. Imádják a nagyvágókat.

Mi, mellettük, őskori lényeknek tűnünk fel. Kopott és naív álmodozóknak, akik elmaradtunk a világtól, akik letörtünk, akik gyászos idealisták vagyunk.

AZ IDŐ VÁLTOZOTT, VAGY AZ EMBEREK VÁLTOZTAK? «Mint teljesen vagyontalan szellemi munkás, egész jól el tudom képzelni helyemet a szocialista társadalomban is és ez a hely talán jobb, kellemesebb lenne, mint a mostani. Azt is tudom, hogy az európai szellemi és anyagi élet alakító tényezői a kommunizmus kegyetlenségét és durvaságát esetleg letompíthatják. Oroszországban a cárizmus is kegyetlen volt, míg Angliában a királyság a művelt emberhez leginkább méltó életformákat tette lehetővé. Az orosz viszonyok magyarázata talán inkább lehet Oroszországban, mint a kommunizmusban.»

Ezeket a mondatokat a Magyar Szemle novemberi számából vesszük, abból a folyóiratból, melynek címlapján tudvalevőleg gróf Bethlen István neve szerepel, mint a szerkesztőbizottság elnökéé. Írta pedig e mondatokat Weis István, tudvalevőleg miniszteri tanácsos a népjóléti minisztériumban.

Ugyanennek a folyóiratnak ugyanazon számában olvasunk egy tanulmányt az új magyar irodalomról, amelyben nemcsak az a feltűnő, hogy jóformán csupa olyan írói törekvéseket méltányol, melyek eddig hivatalos helyről csakis abszolut elutasításban részesültek, hanem még a proletárirodalom megértésére és megértetésére is vannak szempontjai. Többek között ezt írja: «Jellemző e szempontból a magyar proletárirodalom vezéralakjának, Kassáknak kettőssége: a társadalom és stílus vad és következetes forradalmára mellett mindjobban előtérbe nyomul műveiben az erőteljes, kollektiv ihletű realista művész.» Ezt Keresztury Dezső írja, a berlini egyetem magyar lektora.

Mi lett volna hat-hét év előtt, ha hivatalos állásban levő emberek ilyet mertek volna nyilvánosan leírni? Mert volna-e hat-hét év előtt egy miniszterelnöki égisz alatt megjelenő folyóirat ilyen cikkeket kiadni? Azt lehet ebből - és némely más jelekből - következtetni, hogy a magyar hivatalnoki nobilitás eddig viselt gondolatuniformisa (vagy libériája?) kezd már viselőiről leválni? Hogy legalább azokban a tagjaiban, akikben van készség és hajlandóság a gondolkodásra, derengeni kezd, hogy a régi merev kategóriák nem feltétlen érvényűek többé s nem okvetlenül kárhozatos és magyarellenes mindaz, ami ezeknek a kategóriáknak a szűk kerítésén kívül esik?

Mi változott meg: az idő, vagy az emberek?