Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám

Németh László: Osvát Ernő

Abban az időben, melyben a lázadó kamaszkor példaképekkel iparkodik benépesíteni a szívében támadt ürességet, volt egy öreg tanárom, akinek a férfias egyszerűsége, bölcs tartózkodása, derűs szomorúsága valóságos lelki szerelembe ejtett. Egy fejbólintása világokat döntött és támasztott bennem, levele egyszerű szavait évtizedes vívódások zártételeiként fogadtam el s amikor meghalt, emlékét választottam egyetlen barátomul, kijártam hozzá a temetőbe, hogy szelleme előtt igazoljam magam. Ennek a tanáromnak a nevét irodalomtörténetünkben egy nagyobbszabású esztétikai munka örökíti meg. Néhány év előtt belenéztem: alapos, okos, becsületes könyv s számomra mégis milyen kínos olvasmány volt; máig sem vagyok hajlandó elhinni, hogy a szívemmel együtt nőtt ideál s az idegen könyv szerzője egy és ugyanaz.

Osvát Ernő gondoskodott róla, hogy az a két nemzedék, mely rá ma is tüzes diák-hálával gondol vissza, sohase ellenőrizhesse rajongását. Megmutató mű nem maradt utána, csak apró töredékek, elég kevés ahhoz, hogy az írótárs kritikai ösztönét ki ne hívja és elég sok, hogy a kegyelet felkaphassa s a marék pernyéből szibillai könyvtárakra következtessen. Osvát Ernő a mi korunk egyetlen legendás alakja. Emlékezet és megértés őrajta nem végezhetik el egyhamar munkájukat. Ő, aki a képzelet betegeinek a képzeletére hatott s a fölényesekre fölényt gyakorolt, ott feszül az írók szívében, akiket szeretett s ott rág azokén, akiket nem szeretett. Költők, akik után hatalmas művek maradtak, nem érdekelnek többé, élő nagyok közt mint holtak mellett élünk, de ha beszélgetés közben Osvátra tér a szó, megelevenedünk. A lobogó szemű öreg, aki kéziratunkból föltekintve írásunk gyökereit kereste arcunk mögött, ismert ismeretlen maradt, akinek félig értett alakját feltevésekkel kell kiegészíteni; halála után is azt tartja fogva bennünk, akit életünkben: az alkotót.

Ő az a szerencsés halott, akinek annak ellenére (vagy ép azért), hogy emlékét nem a papiros hű emlékezete, csak a mi torzító emlékezetünk őrzi, eleven kultusza van. Egy kültelki írószoba falán ott találtam képét a Krisztusé mellett. Ifjak, akik már suhanckorukban gyűlölködve fordultak meg minden papi ruha után, benne tisztelik az utolsó szerzetest s a legenda a néma toll kartauzijáról, aki azért némult el, hogy mások beszélhessenek, úgy nő bennük, ahogy körülöttük apad a szeretet.

Gondolnak-e rá, hogy ép ez a legenda az, mely a feledéssel versenyre kelve idő előtt takarja el előlünk az egyetlen remekművet, amelyet Osvát Ernő mi előttünk, de nem a mi számunkra fejezett be: önmagát. Ahogy a szobrász a szobrát, az író életművét, úgy alkotta meg Osvát Ernő Osvát Ernőt. Remekmű ember volt, nem tüneményes, amilyenekkel a természet parádézik, hanem remek, amilyen csak a jó művészek alkotása lehet: jelleme írásművek koncepcióira emlékeztetett, mozdulatai gondos verssorokra.

A legenda Osvátja sosem fejthette volna ki azt a varázst, amely az Osvát-legendát felidézte. E varázs titka egy különös kettősség volt s a kegyelet idealizálásban ép ennek a kettősségnek a bája és hatalma oszlik szét. Osvát Ernő moralista volt, aki önmagát a moralistát egy esztétikus szemével nézte és formálta, hős, aki a hősiességnek egyszersmind színésze is. Jelleme gyémánt lángját az állandó erkölcsi erőfeszítés lövelte, de ő nemcsak hordozója, hanem ékszerésze is volt e lángnak, aki tudja, hogy bizonyos tüzeket csiszolni is lehet. Veszedelmes, de tökéletes egyensúlyt tartott benne ez a két erő. Kicsit kevesebb kikészítettség s alig több egy tiszteletreméltó puritánnál, kevesebb erkölcsi erőfeszítés s alig több egy nagystílű szellemi piperkőcnél. Ami vonzó benne, ép az, hogy szenvedély és alakítás nála egyformán őszinte életszükséglet volt: víz fölé hajló Nárcisz, aki mégis fölfele él; a nagy sztoikusok rokona, aki elvesztette feje fölül az értelmes isteneket s maga mellől a világ értelmét, de ottmaradt benne a gazdátlan belső vallásosság, a lélek szent és céltalan «csak azért is» harca ömagáért; harc, melynek belső méltósága, hogy kívülről nézve is szép. Áhítat és az áhítat szertartása, a belső istenek imádata és kultusza ez. Nem Ady, hanem Osvát volt «az önszerelem» papja, Osvát az áldozatkész szerzetes, mert egyedül ő áldozta minden erejét és idejét önmagára.

Akik ismerték, megütődnek a «moralista» szón. Ép ő, aki íróit annyiszor védte és annyiszor buzdította a közmorál ellen? Pedig csakugyan moralista volt: a gondolkozás moralistája. Rosszul látja őt, aki természettől tágrokonszenvű, tárva-nyitva álló léleknek, megértés és türelem rabbijának képzeli el. Nem lett volna olyan becse a megértésének és a türelmének, ha természettől lett volna ilyen. Osvát voltaképen szűk szimpátiájú, szervezetében erősen elfogult, öröklött és szerzett indulatoktól lobogó ember volt s esze türelmes hamuján utolsó napjaiban is átparázslott szívének a fanatizmusa. Osvát a moralista ebből a fanatizmusból és ez ellen a fanatizmus ellen élt. Nem talált Istent és nem talált eszményt, melyre ezt a lobogó életet rászánhatta volna, egy istene és egy eszménye maradt, maga a szellemi élet: a gondolkozás. Aki gondolkozó, gondolkozzék, ez volt az a követelmény, mely fanatizmusát türelemmé s őt magát a türelem fanatikusává nevelte. Gondolkozni: nála diszciplina volt és becsület. «Furcsa írók; lusták gondolkozni és hiúk a gondolkozásra», gúnyolódik egyik aforizmája s az Osvát-morál főbenjáró bűnei: elfogultság, türelmetlenség, szuggerálhatóság, a közvélemény szajkózása csakugyan mind a gondolkozásra való lustaság álcázott formái. Leküzdeni a gondolkozás tehetetlenségi nyomatékát: ez volt az ő életharca. A nagy írókkal tartott az irodalommal szemben, a gondolkozókkal a közvéleménnyel szemben és gondolataival önmagával szemben. Nem fogadta el a nyugalmunk pilléreit alkotó aksziómákat, melyekben tunya szervezetünk lopja be a szellemi életbe szívós elfogultságait. Nem rakott eredményt eredményre, hanem az eredmények talapzatait robbantgatta, a gondolkozás ellenpróbáival törte meg önnön tételeit.

Nem volt író. Nem azért, mert nem tudott fogalmazni, hanem mert félt a fogalmazástól. A fogalmazás is egyfajta lustaság: fogalmazás közben a gondolat belenyugszik a szóba, az igazság elveszti ellensúlyát. Retorikusnak azt nevezem, aki nem azt írja, amit gondol, hanem amire a fogalmazás rácsábítja. Nos, Osvát Ernő, akinek a szájában a retorikus jelző becsületsértés volt, nagyon keserűn érezte minden fogalmazás elkerülhetetlen retorikáját. Benne, aki huszonöt év magyar irodalmának volt a keresztapja: voltakép az írás ellen felhozható legnagyobb érv öltött testet: «az írás eltompítja a gondolkozást; nemesebb salaktalanul gondolkozni, mint a gondolatot írva meghamisítani». Nem mondom, hogy ez az érv ütötte ki kezéből a tollat, de ennek a mentségnek köszönhette, hogy maradt előtte pálya, amikor már kiesett kezéből a toll.

Az aszkéták elkeseredésével küzdött a szellem erényeiért. Türelem, elnézés, széles rokonszenv nála nem mint a szellemi béke fehér angyalai jelennek meg, hanem mint lángtengeren átgázolt füstös angyalok. Ha ő egy ellenszenves írót elismert, az nem a bármire kész sznob könnyű főhajtása volt, hanem a vad vér meghunyászkodása az új erkölcsben: liberalizmusa szerzett liberalizmus, hősi és végletes, messze minden bizonytalan nyárspolgár engedékenységtől. Platon Sokratesének könnyű szavát: «megyünk, amerre a gondolkodás szele visz», ő valami vad elszánással ejtette ki: «szemébe nézünk minden gondolatnak, ha mindjárt életünk alapjait gondolkozzuk is el magunk alól». De hisz ez nihilizmus, vágtam oda egyik hosszú vitánk hevében. Legyen szerencsém, felelte ő, mint aki régen tudja, hogy a gondolkozás az élet öngyilkossága és nem fél tőle, ha az is.

Mennyire közelíthette meg ideáljait? Azt hiszem, ő maga valahol a tiszta gondolkozás purgatóriumában jelölte volna ki a helyét, mert hiszen nagy gyakorlata volt a tettenérésben, s a legszívesebben magát érte tetten. Aki egy-egy fájó nyilalású szó után szemében valami ős, aránytalan harag tüzét látta fellobbanni s abban a pillanatban kialudni, érezhette, hogy ez az ember sosem lehetett megelégedve elért szabadságával és istenei sosem honosodtak meg teljesen lelke földjén. «Mindenki jobb igyekszik lenni, mint amilyen - mondja. - Ez igenis az erkölcs diadala.» S maga az aforizma viszont nem a moralista dacos önigazolása-e, aki tudja, hogy az erény sosem lehet több, mint tiszteletreméltó képmutatás s hogy a szenvedélyes képmutatás a legtiszteletreméltóbb erény?

Azt hiszem, nincs igaza, aki e szenvedély őszinteségében kételkedni akar. Épúgy nincs, mint annak, aki az egész Osvátot e szenvedély felől magyarázza. Emlékezz vissza a kávéház-zugban rögtönzött gyóntatószékre, a kutató tekintetre, melyet először emelt rád, mesterkélt hódolatára, mellyel mint valami szellemóriást, előre engedett az ajtón, s igazat adsz, hogy itt a magatartás nem magyarázható meg teljesen a szellem belügyeiből s azok a szertartások, amelyek közt Osvát Ernő önmagát celebrálta, semmiesetre sem voltak önkéntelenek. Egyik ember megelégszik vele, ha gondolatait csak közli, a másik úgy érzi, hogy meg is kell játszania őket, nemcsak a gondolatra vigyáz, hanem a foglalatra is s nem ijed meg tőle, hogy azt, amit jelentősnek tart, magatartásával megtisztelje és szuggerálja. Osvát már egész fiatalon olyan embereknek lett irányítója, akiknek a lelkén sokféle gondolat szaladt át s ép ezért kissé tiszteletlenek is voltak a mások, sőt a maguk gondolatai előtt. Ezekkel szemben kevés volt a helyes vélemény, itt fellépés kellett a véleményhez. Ha ő, aki nem írt, hatni akart azokra, akik az írást tartották a világon a legnagyobb dolognak, valahogyan meg kellett törnie, eleve le kellett szerelnie a megvetésüket. S valóban évtizedek fognak elmúlni, amíg a belső életnek még egy olyan nagy külső alakítója jelenik meg köztünk, mint Osvát Ernő volt. Az ő magatartása az arcvonások, hangsúlyok és bólintások drámája volt a gondolkozás drámája helyett, melyre viselkedésével célzott s hirtelen megjegyzéseivel váratlanul visszamutatott. Osvát Ernő tökéletesen ismerte szerepe szépségét és értékét s nagyon vigyázott ennek az értéknek a szépségére. A mi lompos korunkban az ő magatartása, melyben minden külső mozzanat egy belső megállapodást takart: tüneményszerű volt. Ha valaki, ő ki tudta élvezni az apró dolgok szimbolikáját, külön, a saját használatára készült etikettje volt, amely megfogta és elbűvölte az embert, mint egy idegen szertartás, melynek a következetességét érzi, bár a magyarázatát nem tudja. Aki semmit sem értett meg belső életéből, az arca ízeiben folyó drámán át belőle is megértett valamit. Viselkedése figyelemre kényszerítette az idegent és állandó éberségre kötelezte önmagát. Nála nemcsak a szellem ült ki az arcra, hanem az arc is nógatta a szellemet. Az utolsó szomorú időkben már nem is annyira az erős lélek vett erőt a fájdalom külső jelein, mint inkább az önmagát folytató megjelenés öntött erőt a lélekbe. Halála pillanatát is inkább a pillanat kötelező szépsége választotta meg, mint a tűrhetetlen fájdalom. Mi volt ez? A logika görcse? kérdi egyik költő-barátja... A logikáé vagy az esztétikáé.

Csoda-e, hogy az írók kis társadalmát megbabonázta ez az ember? A legtöbb író minden savát belefacsarja a műveibe, a világban egy citromhéj-ember jár, aki nagy neve nélkül az átlagpolgárok társaságában is nehezen tudna helyt állani. Ezek közt az alkotásaikba belerokkant emberek közt volt vezér Osvát Ernő, az emberi műremek. Mintha csak az ő elbűvölésükre készült volna: szépérzéküket megfogó magatartásával fölébük került s a magatartás mögött felvillanó szellemi erő (mely rapszódikusabban nyilatkozott meg, semhogy a bírálatnak odaengedte volna magát) lefegyverezte az írói hiúság zavar-elütő hetykeségét a tökéletes megjelenés előtt. Hatalmas szuggeráló volt. Ő volt az a cirkuszi szelidítő, aki a szellem acsarkodó oroszlánjait, tigriseit és elefántjait szemével a nagy irodalmi mutatvány zsámolyaira szegezte. Alázata fegyelmezett, dícsérete megszédített, rosszalása kihúzta alólunk a gyékényt. A megszorított nagy íróból egy elismerő üzenete kiszellőztette az elkeseredést s voltak költők, akik idegorvoshoz fordultak Osvát-komplexumaikkal. Halála előtt írt levelében három fiatal írót ajánlott barátai figyelmébe. Azóta legalább tíz fiatal íróval beszéltem, aki e három közé sorozta magát s hányan vannak, akik minden mult és jövő elismerést odaadnának, ha közéjük sorozhatnák magukat.

Nem kritikus volt ő, vagy nemcsak kritikus. Ha összeszedik egyszer nyomtatásban megjelent bírálatait: aki nem ismerte őt, azt hiszem, nehezen érti majd meg kritikusi hírnevét. Osvát Ernő emberkutató volt. Varázskörébe kerülve az író elárulta magát, s műveihez olyan önkéntelen kommentárt adott, amely őt a mű életgyökeréig vezette, az íráson át az emberi garanciáig hatolt s végeredményben mindig eszerint becsült vagy mellőzött. Volt benne valami a kíváló nő éleslátásából, aki előtt a férfi az első mondat után kitárt multtal és pőre szívvel áll; még akkor is érti, ha a szavait félreérti. Elég sok kritikai tévedéséről tudunk, de nagy kérdés, hogy a rossz írók közt, akiket fölkarolt, érdektelen ember akadt-e.

Nem állíthatom, hogy Osvát Ernő, akihez tapasztalataim ellenére is rendkívül vonzódtam, mint kritikusfajta, előttem rokonszenves. Sőt bizonyos, hogy felfogásom a kritikus feladatáról ép az ő gyakorlatával szemben alakult ki makacsul «műszer»-szerűvé. Éppen a mély hatás taszított vissza, amelyet rám és másokra is tett. Úgy éreztem, tiszta kritikai eszközökkel nem lehet és nem szabad ilyen mélyre nyúlni, az író reagálhat érzelmekkel a kritikámra, de én nem játszhatok az érzelmeivel. A szenvedélyesség döbbentett meg e pályán, ahol legfölebb a szenvedélytelenségből szabad szenvedélyt csinálni. Osvát szerelmes volt és kiábrándult, udvarolt és kacérkodott, megszédített és megrokkantott. Volt valami félelmetes ezekben az életremenő szellemi vonzalmakban s az emberben, aki ezeknek a vonzalmaknak volt a kártyása és alkoholistája. Mindenét feláldozta az irodalomnak? Igen, de úgy, ahogy a kártyás áldozza fel családját a szenvedélynek.

Két éve, hogy meghalt s ma sem tudok úgy gondolni rá, ahogy a többi íróra: a tiszta érdeklődés közönyével. Szeretet szavai és szemrehányások törnek bele a hidegnek szánt méltatásba. Osvát Ernő senkinek sem hajlandó szobrot állni. A kőarc megmozdul, a kivésett szemhéjak felnyílnak s a papíron túlról az ő örök fiatal szemei küldik felém csúfondáros sugarukat. Csúfondárosat-e vagy elnézőt?