Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Figyelő · / · SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: A nagy hotel
Vicky Baum drámája a Vígszínházban

Csakugyan ez volna az élet? A nagy szállodának ez a sivár sürgés-forgása? Ezek a semmitmondó, sokat beszélő alakok: a szélhámosságba kergetett vezérigazgató, aki közben a kis titkárnőjével szórakozik, a kis titkárnő, aki kész minden férfival szórakozni, a vénülő táncosnő, akibe egy szerelmes éjszaka fröccsent egy kis élet- és művészet-elixirt, a hisztériás impresszárió, a hadirokkant orvos, a morfiumos pravazzal a zsebében, a tolvajszövetkezetbe bonyolult báró és a többiek? Csak ilyen gazdag és érdekes volna az élet? Mi ezt nem hisszük el a kitűnő és nagysikerű írónőnek. Ez nem az élet, csak a felszíne az életnek, ennél kimondhatatlanul több, mélyebb, változatosabb és eredetibb az élet. Ezek az alakok a mondanivalójukkal együtt nem jelentik az életet, mint ahogy nem jelenti az ujságnak egy száma. Szándékosan tettem ide az ujság-hasonlatot. Ez az élet, ami itt a színpadon sürög, ezek az alakok azt mutatják az életből, amit az újságnak egy-egy száma: néhány felületesen látott és láttatott alakot a mai társadalom tejföléből, minden szimbólikus értelem és súly nélkül. Kár volt, tisztelt Vicky Baum, a végén azt az utószót elmondatni Schultz doktorral, nemcsak azért, mert ez az utószó a mese végére biggyesztett «morál»-nak kicsit banális, hanem még inkább azért, mert jogot ad arra, hogy számon kérjük azt a szimbólikát, ami a darabban nincs.

Marad tehát egy sok képre osztott életkép egy nagyvárosi szálloda életéből. De így is vannak bizonyos, előadás közben felvetődő ellenvetéseink. Ami előttünk történik, azt többé-kevésbé ismerjük részint a regényirodalomból, de nagyobb részben a film-lepedőről. Az alakok figurája és szituációkba állítása egészen a «társadalmi» filmek módjára történik, - ismerjük mind valamelyik moziból, láttuk amerikai és német filmeken, már kicsit ki is mentek a divatból, úgyhogy néha olyan moziban érezzük magunkat, melyben néhány év előtti, kissé már halványodó darabokat pergetnek. Az átlagos szinházbajáró előtt ez lehet előny, mert az átlagos színházbajáró nem szereti a nagyon új és eredeti dolgokat s megörül, ha olyanokat lát, amik öntudatlan régi ismerősei. Mi azonban úgy találjuk, a darab szerzője csak teteti az invenciózust, de alapjában véve kissé gyengén áll invenció dolgában.

Egyszer mégis fellobbant benne az invenció; mikor Ringelein, a halálra vált könyvelő alakját kitalálta. Az orvosok megmondták neki, hogy már csak rövid ideig fog élni. Ezt a rövid időt ki akarja használni, még pedig valódi német módszerességgel. Bele akar kóstolni az élet habzó italába. Mi jelenti egy vidéki kis könyvelő számára a nagy életet? Megszállni a nagy szállodába, ugyanolyan szobába, mint a bámult és rettegett vezérigazgató, nőkkel mulatni a bárban, nagy pénzben kártyázni és nagy pénzt nyerni és így tovább. De nem ez a lényeges, ez a lelkiismeretesen végrehajtott lumpolási program lehet egy kis nyárspolgár életideálja, de így magában nem mondana semmit. Ez a Ringelein azonban többet is mond. A halálos ítélet egyúttal felszabadulást is jelent neki, lelki függetlenséget és bátorságot, kikapcsolódást az élet megalázó és kínos holnapra gondolásából, az emberi szabadság elérhető maximumát. A halál gádorában a jó Ringelein megtalálja az élet értékét és értelmét. Hiába kis pipogya, groteszk könyvelő, egyszerre nagy, jelentős, súlyos alak lesz belőle, mert megélt valami nagyot, talán legnagyobbat, amit ember megélhet. Az élet mértékegysége a halál, aki ezzel szembenéz, az felemelkedik az élet tetejére. Különös szerencséje ennek az előadásnak, hogy ez a szerep Törzs Jenőnek jutott. Már a maszkja is mindig a halálra figyelmeztet. A csetlő-botló pipogya alak egyre nő, amint különböző helyzetekben látjuk s amint önmagának öntudatára jut. A bárjelenetben, mikor szembekerül a vezérigazgatóval és odavágja neki: «Maga akar engem elcsapni? Hát nem látja, hogy én meg fogok halni? Maga engem nem csaphat el, én halott vagyok» - szerep és színész szokatlan magaslatokra jutnak. De Ringelein Ringelein, ilyen nagy pillanatokban is és a színész diadala, hogy a nagy dolgok alatt is, amiket mond, mindig érezzük a téveteg kis könyvelőt. Azzal a szép érzéssel válunk el Ringeleintől és Törzs alakításától, amit csak igazi művészet tud megszerezni.

A többi szereplőkről nem gondoskodott ilyen bőkezűen a szerző. Sok mozgást ad nekik, de kevés akciót. Sokan vannak, de egyik se tehet többet, minthogy megjátssza a dolgát anélkül, hogy alkalma lenne igazán játszani. Jó színészek is éppen csak hogy rutinjukat mutathatják meg - ebből is látni, milyen kevés a Ringelein körül forgolódó alakokban az élettartalom. A rendezőnek annál több dolga van a váltakozó színhelyek beosztásával, berendezésével, a sok alaknak a maga helyére állításával, az előadás ütemben-tartásával. Amit a rendező, Hegedüs Tibor itt művelt, az kitűnő és leleményes rendezői munka. Ő az előadás második legjobb szereplője.