Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Figyelő

Illyés Gyula: Nagy Lajos

Nagy Lajost nem az teszi jó szocialista íróvá, hogy írásai a társadalom fonákságait leleplezik, hogy legtöbb alkotása proletár bérkaszárnyák, hónapos szobák lakóinak sorsáról ad gorombán érdes képet, hogy minden novellájából az uralkodóosztály alaposan megtépázott állapotban kerül ki és az író szemszögének éle határozottan abba az irányba mutat, ahová a munkásmozgalom, sőt mondhatjuk, egy politikai munkáspárt programja. Mindez őt, mint annyi más, írással is foglalkozó szocialistát legfeljebb jó szocialistává tenné, esetleg jó propaganda-íróvá.

Nagy Lajost, amellett, hogy minden előjel nélkül is kitünő író, nagyszerű svádájú stiliszta, szocialista íróvá egy különös fajta megfigyelési ösztön, vagy módszer, egy érdekes szemlélet teszi. Ez a szemlélet és nem a testi és lelki nyomorúság festése különbözteti őt meg úgy a többi, nem forradalmár írótól, akik elvégre szintén eleget foglalkoznak szegény emberekkel, a társadalom igazságtalanságaival, mint a legtöbb szocialista írótól, akik az elnyomottakról írván még pontos eszközöket is ajánlanak ezeknek az igazságtalanságoknak kiküszöbölésére. Ez a különös szemlélet legrövidebb írásának első olvasására is szembeszökik.

Nagy Lajos nem hatódik meg a nyomor és a szenvedés láttán, fölháborodik. Nem cirogatja, nem vígasztalja a szenvedőket, de legenyhébb esetben is keményen megleckézteti őket. A csapások, amelyeket az ostoba és gazdagságukban szükségszerűen elfajult gazdagokra mér, ezek a kegyetlen erkölcsi ütések sem személyeknek szólnak, hanem a személyeken át az egész emberiséget sujtják. Szégyeld magad! - ez a hang csap fel minden oldalról, akár proletárt, akár burzsoát fest, - szégyeld magad és vedd tudomásul, hogy nem ember vagy, hanem állat, illetve még az sem, mert akkor legalább követni mernéd egy-két természetes ösztönödet, tolvaj vagy, bérenc vagy, orgyilkos, aki nemcsak az anyádat adnád el öt vagy ezer pengőért (ami végül egyremegy), de saját magadat is eladod egy likas gombért is és nincs isten, aki megváltana, mert ő is kapható, tehát örök igazságaid sincsenek, amikkel évezredekig díszelegtél és vígasztaltad magad. Tudd meg, hogy a körötted heverő tárgyak kormányoznak, az anyag és annak eszenciája, a pénz uralkodik rajtad és megfojt, vagy poloskává lapít, ha nem védekezel, nem csinálsz rendet, nem lázadsz fel ez ellen a szörnyű anarkia ellen idejekorán. A világ, a fenkölt filozófusok «isteni zűrzavara» egy rettenetes görgeteg, amelyet ezer erő rángat jobbra-balra és előre s melyben az emberi akarat és szellem is csak egy a sok erő között, rajtad mulik, hogy uralomra kapjon és rendet teremtsen végre. Légy ember hát végre, állj talpra, fordulj szembe a vak erőkkel... Pontosan a hegeli-marxi tanítás elvei, a szocializmus alappillérei ezek; ahogy a kritikus, úgy tán maga az író is elcsodálkozik, ha ráeszmél.

Nagy Lajost, tán anélkül, hogy maga is tudna róla, ez a szemlélet teszi igazi, belsőleges szocialistává. Nem lényeges, hogy erről a világszemléletről, amely szerint az anyag épúgy hat az emberre, még a megismerés folyamán is, mint az ember az anyagra és amely szerint a világ ellentétes erők kölcsönhatásából alakuló örök folyamat, ismétlem, nem lényeges erről a világszemléletről itt többet szólni, mint amennyi Nagy Lajos írói szemléletének megértéséhez szükséges. Ettől a szemlélettől még nem lett volna jó író, sőt mondhatjuk, hogy a jó írói ösztön vezette erre a szemléletre.

Egész munkásságában, kezdettől fogva, az iránytű egy határozott vonal irányában rezeg. A Nyugat első korosztályában, amely, főleg a prózában, annyira hódolt a színességnek, a pompázatosságnak, mindannak, ami a szemnek ingere, Nagy Lajos az egyszerűségnek volt méltán figyelmet keltő képviselője. Pontos szürke mondatok, amelyeken szinte türelmetlenül és csak itt-ott felcsillanva siet előre az író mondanivalója. Alig valami helyzetrajz, külső jellemzés, részleteknél való szíves elidőzés, sőt még hőseinek lelki vívódására is alig áldoz valamit. Semmi művészieskedés, eredetieskedés, sőt mondhatnám eredetiség sem a stílust illetőleg, ami akkoriban tudvalevőleg azonos volt az íróval. S amit így elmondott, az is oly egyszerű, közönséges volt, mint egy hétköznap. Legfeljebb egész övröjéből derülhetett volna ki a hétköznapok ijesztően hatalmas arca, olyasfélekép, mint mikor utolsó óráiban az ember visszatekint eseménytelen életére. De hol volt, ki tartotta számon ennek az írónak övröjét? Hírlapi tárcákat, karcolatokat írt, itt-ott egy-két hosszabb novellát, rövid regényt. Állandó komoly ígéret maradt, aki kemény problémákon rág, fejlődik, akitől sokat lehet várni. És ma ez a széttördelt író, akiről legtöbben csak azt tudják, hogy ő vezette be a magyar irodalomba a cselédlányok életét, régi írásaival egyetemben legaktuálisabb íróink egyike. Hajdan tucatjával hemzsegő kortársai közül alig van öt-hat, aki a jó írás szempontjából, akár annak a szellemi szabadságnak, írói erkölcsnek, szinte forradalmi felelősségérzetnek szempontjából, ami akkor úgy összeforrt az író hivatásával, annyi figyelmet érdemelne, mint ő.

Mondjuk azt, hogy igazolta őt az idő? Hogy ez a stílusában konzervatív író megelőzte korát? A regényírás egy hajdani korszakát igazolta az idő, amikor még nem a stílus tette az embert, hanem a gondolat. Azokat az írókat, akik egy mag köré, egy eszmétől ihletve írtak egy regényt és nem azért, hogy, a legjobb esetet véve, korképet adjanak. Ez az író, aki máról-holnapra írt és nem véletlen, hogy hosszabb lélekzetű dolgot nem alkotott, a maga módján a 19. század nagy klasszikusainak követője volt.

Nagy Lajos nem embereket lát, hanem törvényeket, illetve az embereket csak azokban a helyzetekben látja, amikor ezeknek a törvényeknek kelletlen-kényszerítetten engedelmeskednek. Nem egyoldalúan látja őket, ahogy esetleg szemére vethetnék, hanem egy irányból és egy irányba sugárzó világításban. Tehát határozott célja van az írással és ha nem is rámutatni, de valamit kifürkészni akar. A tizenkilencedik század, az emberi szellem tévedéseiben is leghősiesebb századja nagy klasszikusainak lelkesültsége ez, akik az isteni «szent zűrzavar» helyett az emberi sors, a jövendő törvényeit, szándékát akarták kifürkészni, elvonultatni szemünk előtt, mint egykor Corneille a maga ünnepélyes gesztusú királyait.

A jövendőben, a proletár és burzsoá mögött ott áll egy szerény, tisztességes, egyszerű, de önérzetes ember, Nagy Lajos ideálja. Ha ezt oly konkréten Nagy Lajos elé képzeljük, mint Petőfi elé a Szabadságot, egyszeriben megvilágosodik előttünk ennek a mozaikokra tört írónak teljes alakja, fantáziája, ábrázoló módszere, legfinomabb stílusfogása is. A rövid, éles mondatok, mint korbácsütések villannak, csattannak, verik, kényszerítik az olvasót, hogy erre az ideálra tekintsen. Nem védekezhetsz ellene, olvasó. Ha átengeded magad az olvasás gyönyörének, «ha átadod magad» a kitünő írónak, a kitünő író a második fordulónál már vállon ragad, megpenderít és lök, erőszakol, hogy vele haladj; igen, erőszakos és türelmetlen, akár napjainkban a hajdan oly romantikus, udvarias hangú szabadságtörekvések. Igen, kitünő író, de hangjában az egykor a rábeszélésre törekvő gondolat egyre keményebben suhog. A «Lecke» című utolsóelőtti könyve után az a kép jelent meg előttem, mikor a csikós a harmadfű állatot «betöri». Kiszakítja a ménesből, aztán hajrá, csattog a rövid ostor a rohanó állat hátán, nyakán és folyik a kegyetlen üldözés, amíg a csikó remegő inakkal megáll. Így hajtana, verne valamennyiönket ez az író, akinek ép a gyors rohanás, a szakadatlan csapkodás miatt nem futja a lélekzet három-négy oldalnál többre. Természetes, hogy csöppet se vagyunk rokonszenvesek néki. Ha hosszabb időre el is időzik egy alaknál, vagy csoportnál, azt is csak azért teszi, hogy minél tüzetesebben kifürkéssze a gyöngéit és a legfájóbb pontra vágjon egypár alaposat.

És érdekes, ép ezekben a csapásokban rejlik irodalmi kvalitása is. Alakjait nem a különösképen jó megfigyelés teszi élővé, hanem társadalmi helyzetüknek, szereplésüknek leírása. Minden szereplője általános érvényű, vagy legalább is annak indult. Nem annyira ők igazak, mint a hely, ahol állnak; abból kapják arcuk színét, mozdulatuk természetességét, fölháborító, sokszor valószínűtlen cselekedeteik indító okát, szóval a természet, a miliő alakítja őket, akár az életben. Általános tud lenni anélkül, hogy típusokat rajzolna. Nem egyénekből rakja össze a társadalmat, hanem az összességből emel ki egy-két alakot, akiken azonban oly tisztán látható az összesség nyoma, akár az egyes «szögletes, zömök» szőlőszemeken az, hogy tömött fürtön értek. Mindez, ismétlem, a szemléletből, a dialektikus látásból következik, ami annyira elválasztja Nagy Lajost azoktól a szocialista íróktól, akiknek hősei bevágott elveket hangoztatnak vagy példáznak. Nagy Lajosnak szocializmusa nem megtanult, vagy elfogadott tézis, a vérbe szívódott. Az ő írásait nem lehetne egy-két jelző megváltoztatásával átírni fehérre. Az ő szocializmusa él és ezért mozog otthonosan az irodalom területén, anélkül, hogy betolakodottnak éreznők.

Vagy hogy merne máskép oly módszereket alkalmazni prózában, mint az allegória, a szimbólum és az a sajátos forma, amelyet legjobban keresztmetszetnek nevezhetnénk? Legújabb könyve első novellájának az aesopusi farkas és bárány példázatát adja keretül. De hogy megtelik élettel ez a régi tanító mese! Csak úgy recseg a beleömlesztett valóságtól. Vagy olvassák el az Anya című novellát, ahol az allegória keretei hirtelen tündökölni kezdenek a beléjük rejtett igaz indulattól. Vagy vegyék a kötet címét szolgáltató Bérház címűt, amely mesterpéldája Nagy Lajos szemlélete erejének. Egy pesti bérkaszárnya keresztmetszete ez, különös egyéni formában írva. Az író, aki messzire néz, biztos tekintetével átfúrja a távoli cél előtt heverő akadályokat és ebből a szempontból ad róluk a valóságnál is valóbb, szimultán képet. Valóban, mintha a jövendő napja világítaná át néki a tárgyakat, a szennyes proletárlakásokat, a burzsoá veséjét, őnagysága tiszta szívét, kormányférfiaink koponyacsontjait. Képzeljenek maguk köré egy ilyen röntgen-eljárással előállított láthatárt. Megértik, hogy ezek után az író átkozódni kezd, csapkod, sérteget és bennünket se kímél, akik e gyönyörű díszletek között éljük le kis életünket. Mért törődik velünk? A kör itt záródik be: azért, mert szocialista.

Ha valaki azt kérdezné tőlem, miben látom én a próza-irodalom továbbfejlődését, új alakulását, azt foglalnám össze röviden, amit a fentiekben Nagy Lajossal kapcsolatban próbáltam elmondani. Az írói szemlélet érdekes átalakulását látom nemcsak ő benne, hanem korunk legjobbjaiban, főleg a fiatalokban. Ez a szemlélet eltávolodik a pszichológiától s a szereplőket nem annyira egyéniségeknek, mint valamely összesség tagjaiként látja. Nem több és nem kevesebb ez, mint akármelyik előző korszak prózája, ha valóban művészi; csupán az idő bélyegét viseli.

A negyvenen felüli, örökké fejlődő Nagy Lajos pedig, aki fellépése óta ebben az irányban haladt, most áll pályájának legizgatóbb pontján.