Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Figyelő

Németh László: Ízlésproblémák a kritikában

Míg az 1908-as nemzedék mellé fogni kellett a méltatót s szépírók ugrottak be, hogy egymás műveire a figyelmet felhívják, mi olyan hadsereghez kezdünk hasonlítani, melynek több a stratégája, mint a frontharcosa. Ennek a kritikus burjánzásnak az okaira nem nehéz rámutatni. Az előző nemzedék szellemi öröksége még mindig rendezetlen; eredményeire nincs kellő kilátópontunk. Alig volt magyar írógeneráció, mely ennyi újat kezdett s a hagyománnyal ilyen sokfélekép szakított; érthető, hogy koruk ellenáll az irodalomtörténetnek, aki a história folyamába akarja állítani őket, egész irodalomtörténetünket újra át kell gondolnia. Bonyolítja a problémát, hogy a műfajok rég lappangó válsága is most robbant ki, a törekvések zűrzavarába jutottunk s ez a zavar azt az írót is az elmélet terére csábíthatja, akinek egyöntetűbb korokban teoretizálni eszébe sem jut. A kor kozmopolita hajlama Európa felé fordította a figyelmünket, azonban kinn sem találtunk kész megoldást, hatalmas méretekben, tisztábban formulázva ugyanaz a válság fogadott. Egy essaivel átitatott irodalom várt odakinn; a legjobb írók kritikusok is, a művek kritikai problémák megoldásai, a szépirodalom sokszor álcázott essai. A kritikának ez az újkeletű méltósága, majdnem vezérszerepe, megnyugtathatta a vállalkozókat hivatásuk érdeme felől. A közönség sznob hajlamai és szenzációszomja is kedveznek a kritikának. Noha olvasók nincsenek vagy alig vannak, van még egy réteg, amely szívesen beszél irodalomról s minél szélesebb műveltséget igyekszik fitogtatni. Ezek szívesen lapozzák az ismertetéseket, melyek kis fáradság árán, elég jól tájékoztatnak a szellemi értékek valutapiacáról. A tisztázás nehéz vágya, a felületesség csábítása, problémák és pikantériák szaporítják manapság a kritikusokat s a legtöbb kritikus arcán mind a két időszerű muzsa csókja nyomot hagyott.

Ezek közt a kortárs-kritikusok közt (bár egyesek szókimondásában, fényes érvelésében, esztétikus-leleményében sokszor gyönyörködtem) engem a legkomolyabban Halász Gábor foglalkoztatott. Amit írt, elfér egy vékony kötetben; évente egy-két tanulmány kerül ki a kezéből s aki gyér dolgozataiba véletlenül belétekintett, aligha érti meg érdeklődésemet. Tanulmányaiból nem rikítanak az «írói kvalitás»-ok. Semmi bravúr, fordulat, csillogás. Szürke, száraz stiliszta, gondolja a figyelmetlen olvasó s azt hiszi, ezt a szürke, száraz jelzőt átviheti az író eszméire is, a szerzőt azok közé a felemás lények közé sorozza, akik egész életüket az irodalomnak szentelik, anélkül, hogy maguk írók volnának.

Azonban ez az első benyomás már a stílussal szemben sem jogosult. A stílusnak vannak negatív erényei: bizonyos hibákat el nem követni nagyobb érdem lehet, mint remekelni. A jó essai-stílust meg éppen ezek a negatív erények teszik. Az essaiírónak csendet kell teremtenie a mű vagy probléma körül, amellyel foglalkozik. Nem helyes, ha mint író minduntalan észreveteti magát. Művész ő is, de művészete a beállítás, csoportosítás s nem az öncélú remeklés. Egy jó essai után nem azt kiáltja az olvasó: milyen kitűnő essaiíró, hanem milyen érdekes mű, milyen izgató gondolat. Aki ezzel az igénnyel áll Halász tanulmányai elé, egyszerre fölfedezi a hiányolt «írói kvalitás»-okat és stílusával is megbarátkozik. Átgondolt, tárgyukra irányított, jól szerkesztett tanulmányok ezek, amíg olvasom, nem veszem észre, hogy műalkotások is, csak amikor elolvastam s a megragadt gondolatokat eleresztem, akkor látom meg az essait, mint érdekes műtárgy körül a nemes kristályüveget.

Régibb kritikusaink után, akiket (Schöpflint kivéve) a stílusuk jobban érdekelt, mint a tárgyuk, szokatlan az essainek ez a látszólag igénytelen, voltakép nagyon is igényes objektivitása. Aki azonban első, mesteremberi bizalmatlanságát legyőzte s belenyugszik, hogy itt nem érdekes íróval, hanem érdekes gondolatokkal került szembe, respektálni kénytelen a fiatalembert, aki alig néhány íven ennyi újat mondott s magát elbujtatva is ilyen éles kritikai állásfoglalást tudott kialakítani.

Tudomány és művészet határán az utolsó évtizedben sok kétes figura bukkant fel. Szakemberek is, akiket mint új Circe, elcsábított és ólba zárt a művészet, de még több elzüllött művész, akik alkotni nem tudtak, de még mindig elég jó művészek ahhoz, hogy tudományos téren ügyesen szélhámoskodjanak. Halász Gábor Szekfü Gyula óta talán az egyetlen, akiben a tudós és művész természet (éppen mert mind a kettő igazán természet benne) szerencsésen kereszteződött. Erényei: az erős, egyéni ízlés, a hatalmas tájékozottság és esztétikai fogékonyság kölcsönösen mérséklik, kultúrálják egymást. Szimpátiája, mint a művészé, szűk; kevés dologhoz vonzódik igazán, de az is érdekli, amihez nem vonzódik; kontrollérdeklődése segélyével tudósítja, igazolja élesen egyéni ízlését. Tájékozottságának viszont, mellyel egyetlen fiatal író sem vetekedhet, ép ez a határozott ízlés üti el sznob-ízét, nem azért ismerkedik, hogy ismerjen, hanem hogy válasszon: tájékozottsága nem léha gyüjtőszenvedély, hanem egy ember útja önmaga és az igazság felé. Művészetélvezetének, mert erős egyéniség, nincs meg az esztétákra jellemző, minden áron gyönyörködő árnyalata, viszont merev ítéletei nem a színvak gőgös elbízottságából származnak.

Az az élmény, amely Halászt mint kritikust elindította: a tizennyolcadik század fölfedezése. Halász emberi természete és művészi ízlése legmélyével rezonált a Voltaira és Diderot korára. Vonzza őt e kor salaktalan intellektualizmusa, mely világnézetét néhány egységes, az egész társadalmat átjáró principiumba foglalta, a szellemi tevékenységeket kiszabadította alacsonyabb nyűgeikből, játékká nemesítette őket s ezt a játékot halálos komolyan vette. A szellem területe e korban szigorú szokástörvényekkel körülzárt sakktábla volt, amelyen mégis az élet legjobb erői, az igazi elit tusakodott, a játék szabályai szerint. E kor fölhányt cinizmusában Halász észreveszi a diszkrét heroizmust, a szellem emberének a hősiességét, aki az élet poklában is ragaszkodik a maga életnél értékesebb játékához s míg a guillotine alá viszik, egy szellemes mondáson töri az eszét.

Ennek a századnak, Halász szemében, Rousseau a szörnyetege. Míg a század nagyjai csak hajtóerőnek tekintették az élményt, mely megformálja a játékost, de maga nem játszik, Rousseau magát találta föl tárgyul s a személytelen alanyú irodalmat pathetikus exhibicionizmussal fertőzte meg. Voltaire mint ideál, Rousseau mint szörnyeteg: ízlésének ez a választása indítja meg Halász kritikai fejlődését. A történelem, mint többnyire, Rousseau esetében is a szörnyetegnek kedvezett; egy egész század maradt utána, amelynek a bírálatára ép ezekben az években vállalkozott a gondolkodók, történészek és irodalmárok java. Halász felcsillanó szemmel veszi észre, hogy az egész világon megkezdődött a tizenkilencedik század csalhatatlan tételeinek a reviziója. Történészek a liberalizmussal, tudósok a fejlődésgondolattal, írók a romantikus szellemállapottal s a naturalista örökséggel hadakoznak. A fiatal kritikus, aki némi nosztalgiával tért vissza tizennyolcadik századbeli kalandjából, boldogan látja, hogy az ő előszeretete nem különc régészszimpátia, hanem a változó korszellem jele, s ellenszenvében, mely őt a tizenkilencedik századot folytató kortársaival szembeállítja, a legkülönbözőbb európai irodalmak előőrs-szellemeivel találkozik. Mohó érdeklődéssel kutatja fel a francia, angol, spanyol, német, amerikai irodalom rokonhangolású íróit, izgatottan figyeli az új szellemi panorámát, amely a tizenkilencedik századnak, e láthatárunkat teljesen elfogó hegynek a megmászása vagy megkerülése után tárul a szem elé. A liberalista történetírás, amely mindent megértéssel kérkedett, egész korokat félreismert és megrágalmazott s ha valaki a francia «Ancien regime» berendezését próbálja védeni, a latinhoz ragaszkodó főuraink makacsságát indokolja vagy a barok-kort, Gongorát igazolja, föltétlenül számíthat Halász lelkesedésére.

Míg a többi fiatal kritikus meglehetős tétován teng-leng kora jelenségei közt, Halásznak megvan az az előnye, hogy két század határán (ha mindjárt fikció is ez a határ) látja a helyét. Nem száll le a művek közé, nem válik «gyakorló kritikus»-sá, ott marad az irodalomfilozófia kilátókövén, ahol a két kor egymásbaalakulását (régi minták továbbfutását az új szövésen) megfigyelheti.

Mi az a legbelsőbb elem, amelyben két kor különbözik? Úgy találja, az ízlés. Új kor akkor keletkezik, ha a vonzalmak és ellenszenvek rendszere megváltozik. A kritikus, aki kora ízlésproblémáira veti magát, nemcsak az új irodalom szelleméhez fér hozzá, hanem új történelmi kor sarjadásának a tanuja.

Munkásságának a tengelye így lesz az a három tanulmány, melyben az «új ízlést» akarja jellemezni. (A líra halála, Az újabb regényről, Kazinczy). «A líra halála» cím (melyből egyik Babits-vers visszhangját halljuk) megtévesztő; Halász szerint nem a líra hal meg, csak a tizenkilencedik század lírája, melyet ma egyedül szokás lírának nevezni. Líra: a mi nyelvhasználatunkban az egyéniség áradása. Lírikus az, aki érzéseit a vers erejével ránk tudja kényszeríteni. Halász azokat a Mallarmé-féle új s azokat a divatból kiment régi lírikusokat védi, akik az érzelmi demagógiánál többre becsülik a szellem nemes játékát, az egyéniségnél a tökéletességet, a közvetlenségnél a forma tisztaságát, a burjánzó hasonlatoknál a mondattan észrevétlenebb, de nemesebb meglepetéseit.

Igazi szívügye azonban a regény. Ő is látja a sokat emlegetett válságot, a regény mint műfaj csakugyan bomlik, ami azonban nem jelenti, hogy felbomlik. Csak a tizenkilencedik század regény-típusa: a jellemregény halálraítélt. A múlt század regényeiben a környezet a végzet: a környezet gyúrja a hősöket, jellemük a körülmények öntőmintájában alakul ki, a társadalom erői öltenek testet bennük; a regénynek még a pszichológiája is szociológiai. Az új regény nem függ ennyire a szociológiától. Alapjai nem előttünk keletkező termékek, hanem a regény elején kész figurák, akik nem mint mítikus társadalmi erők megszemélyesítői jelennek meg a színen, hanem mint szabad, kószáló, eseményekre szabad emberek. A regény társadalma sem másolt, regénybeátültetett élet, hanem bő megfigyelésekből szabadon költött autonóm világ, melyben fokról-fokra kell aklimatizálódnunk, nem azért, hogy az életre ráismerjünk, hanem hogy egy ismeretlen életben otthonossá váljunk. Az új regény elfogulatlanabb, játékosabb, irónikusabb. Ami Proustnál, Joycenál, Gidenél, Woolfnál a tizenkilencedik század felől nézve bomlás: voltakép a regényforma fölényesebb, ötletesebb kezelése; az író, mint a tizennyolcadik század regényírói is, bele mer nyúlni a játékba, melynek ő a mestere s nem ijed meg tőle, hogy a művészet játékos szellemét a regény valóság-illuzióján átvillantsa.

Minden ízlésváltás természetes következménye, hogy az írók új elődöket keresnek, elszürkült irodalomtörténeti alakokba vér szökik, meghaladottnak vélt törekvések lábra kapnak. Ma Európa minden irodalma ilyen perújításoktól hangos. Halász Gábor Kazinczyban találta meg a hőst, akinek a kommentálásában az új ízlés remekelhet. A napokban megjelent Kazinczy-tanulmánya egyike a legfigyelemreméltóbb írásoknak. Tizenkilencedik századbeli kritikus sosem magyarázhatta volna ilyen közelről Kazinczyt. A Kazinczyn átgázoló tizenkilencedik századnak kellett megöregednie, hogy Kazinczyt méltatva, a kritikus ne az elesett ellenfél, hanem az élő fegyvertárs előtt tiszteleghessen. Ez a tanulmány Halász egyéni fejlődésében is fontos, mert míg eddig az új ízlésnek inkább csak játékos, intellektuális, s alaktalan jellegét hangsúlyozta, (szemben az előző kor pathetikus, apostolkodó, profán érzelmeket segítségül hívó művészetével) Kazinczynak, az irodalmi diktátornak a méltatása közben veszi észre egy erősen relatívista század után jogos sóvárgásunkat az abszolut szellemi értékek és normák iránt. A mai ember, aki látta a valósághoz tapadó naturalizmus elaljasodását, s a romantika egyéniség-kultuszát ízlés-zavarba züllesztő újabb irányokat, megbecsüli Kazinczyt, aki a művészetben nem ismert más valóságot, csak az alkotásét s a magasan választott példa alázatos megközelítését többre tartotta, mint az erős egyéniség házi törvényhozását. Kazinczy, aki irodalmi tévelygéseket irtva lett irodalmi törvényhozóvá, hitt abban a korok fölötti abszolut esztétikában, amelyben azóta sem mertünk hinni. S ép ennek az abszolut esztétikának a közös tisztelete avatja Halászt Kazinczy kitünő kommentátorává. Csak az igazság sorsa változik, az igazság nem, mondja annak az örömével, aki hosszú kalandozások után örök ideálok közelében pihenhet meg.

Természetes, hogy az új korízlés jellegét csak az bogozhatta ki, ennyire is, aki könyvben, folyóiratban szinte detektív-buzgalommal kutatja az európai irodalom előőrs-osztagait, érdeklődésével közébük telepszik, hajlamaival hozzájuk idomul. Ezekből a hazájukban is elszigetelt csoportokból Magyarországra visszatérni: Halász számára nem valami épületes dolog. Hozzánk mindig későn, hézagosan, földrengésszerűen értek Európa mozgalmai; európaiságunk nemcsak hogy nem folytonos, de a helyi viszonyok hatása alatt sokszor torzult vagy legalább is erősen módosult. Az európai aktualitás felől nézve: nekünk alig volt korszerű írónk; ez az egyik oka elszigeteltségünknek is. Halász is hiába keresi a magyar előőrsöket. Szellemi lomhaságot, dúvad-tehetségeket, bombasztokat, divatja múlt műfaji ideálokat talál. Különösen a háborúutáni írónemzedékkel szemben kíméletlen. Azoknak az íróknak, akik lépést tartottak az új műfaji igényekkel, a fiatalságban nincs folytatójuk. A hiba persze nemcsak az ifjúságban van, hanem Halászban is, aki mint kritikus túl konok az ígényeiben, ő nemcsak hasonlót, hanem azonost kíván, az egyéni és nemzeti módosulásban nem ismeri fel a rokon-típust, kultúránknak csak magyar, máshová át nem plántálható, máshol föl nem fedezhető elemeit parlaginak, fölöslegesnek tartja. Ítéletei azonban így is értékesek. A megvetés jobb ösztöke, mint a lelkesedés, s az az elfogultság, amely viszonyaink dícsérete helyett kíméletlenül szúrkálja bennünk a bivaly-természetet, akkor is hasznos, ha részben igazságtalan. Szerencsének tartanám, ha ez a keveset termelő, sokat olvasó és gondolkozó kritikus (akinek az írói magatartásában van néhány Osvát Ernőre emlékeztető vonás) íróinkra közvetlenebbül hathatna: bátrabb kísérletek, kevesebb titánkodás, biztosabb eszmei orientálódás lehetne a következménye.

*

Aki Halász tanulmányait, de különösen a Kazinczy-essait, a Nyugatban megjelent cikksorozatommal összehasonlítja, meglepődhet, hogy bár a hang elüt, eredményeink közt mennyi az érintkező. Ez számomra annál megnyugtatóbb, mert kiinduláspontunk az elképzelhető legtávolibb volt. Ő a filozófia felől, inkább történelmi szemlélettel hatolt az irodalomba, én természettudományi műveltséggel, az irodalmi flóra morfológusának a kíváncsiságával. Ő irodalom-filozófus lett, én gyakorló kritikus, ő azon kezdte, hogy választott s olvasmányaival igazolta a választását, én mindent elfogadtam s az olvasás kényszerített választani. Őt, ha bírál, köti az elv, én, ha elméletet akarok konstruálni, köt annak a sokszáz műnek a szépsége, amelyről bírálatot írtam. Ha hozzátesszük, hogy elütőbb, egymás iránt idegenebb vérmérsékletet és írói attitüdöt alig lehet elképzelni: az egyező végeredménynek, legalább számomra, kontrolljellege van.

Ahova Halászt nem követhetem, az a mai társadalmi erők megítélése. Az a mozgalom, melyben ő vele találkoztunk: az irodalmi orthodoxia forradalma: meggyőződés, hogy vannak abszolut szellemi törvények és ideálok, melyekhez kalandozásaiból ízlés és értelem mindig visszatér. Halász ortodoxia helyett konzervativizmust mond. Írói és politikai konzervativizmus azonban lényegesen különböző dolgok s egyikről a másikra amilyen könnyű, olyan kockázatos átugrani. Igaz ugyan, hogy a konzervatív író erényei: az önfegyelem, szellem és anyag törvényeinek a tisztelete, rendnek a szabadság fölé helyezése általános emberi tulajdonságok lehetnek s többnyire (nem mindig) összhangban is vannak jellem és természet egészével. Azonban más a szellem (és a jellem) rendje s más a társadalomé. A szellem rendje: az ideális feltételeké; a társadalom rendje: az erők megalkuvásáé. A művészet rendje valóban rend, a társadalom rendje azonban (s különösen ma) védett rendetlenség. Halász azt feleli, hogy az ő konzervativizmusa nem is maradiság, ő nem a fennálló rendetlenséghez ragaszkodik, az ő konzervativizmusa a demokrácia zűrzavarával szemben küzdelem egy viszonylag ideális rendért. S a forradalom egy ideális rendért, valóban a szellem emberének a dolga s ha van párt, amely ezért harcol, valóban pártemberekké kell lennünk, ahogy azt Halász Babits-sal polemizálva hangoztatta. Azonban Halász is elköveti a hibát, amit egyes jobboldali francia írók, hogy elméleti úton nyert előszeretetével (mert mindenáron támaszkodni akar) rosszkor és rossz helyen ugrik be. Halász visszaél az elit gondolatával s mint igazi elfogult literátor, kedvenc fikciói mellől lefitymálja a történelem mozgásban levő erőit. Amíg a tizenkilencedik század egymást fojtogató ikrei: kapitalizmus és szocializmus el nem végezték számadásukat, az ő «új ízlés»-e aligha talál rést, amelyen át a politikába betörhessen. S hogy azután milyen politikai eszmékben jelentkezik, ki jósolhatná meg? Egy ilyen erős szellemi mozgalomnak, épúgy, mint száz év előtt a romanticizmusnak, bizonyára meglesz a szerepe társadalmi téren is, de nem a ma szemben álló pártok szolgálatában. A romanticizmus is nagy utat tett, amíg nemzetiségi eszme s népek önrendelkezései joga lett belőle s a mi Napoleonunk és a mi Moszkvánk még hadakoznak.