Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám

Szigeti József: Keletázsiai levél [+]

Saigon (Cochin-Chine), 1931 júl. 12.

Kedves Barátom, amit akkor oly könnyen megigértem és amit oly természetesnek gondoltam - néha-néha írni, jegyzeteket csinálni stb. - azt a körülmények és az én furcsa belső organizációm teljesen meghiusították. Összefoglalni, mialatt történik valami (és mennyi és mennyire történik) - az már maga hazugság! Hol kezdjem? Hogyan válasszam széjjel azt, ami nekem fontos és azt, amit tőlem egy barátom elvárhat, hírek és benyomások szempontjából? Az én «Flucht»-megoldásom az volt: senkinek sem írni, kivéve feleségemnek, akinek aztán úgy írtam, hogy: Nikko, az öt tokiói műsor lejátszásának intim története, rosszullét, egy elvesztett és nekem aznap nagyon hiányzó radirgumi, egy amerikai ponyvaregény-íróval folytatott beszélgetésem, Hongkong, Yoshiwara, a kínai kulik éneklő nyögése cipelés közben, a pekingi felejthetetlen nap, egy diplomata déjeuner a szabadban, amely úgy folyt le, mintha Proust írta volna meg a konverzációt, mindezt össze-vissza adtam ki magamból abban a tudatban, hogy feleségem ebből majd egy egészet tud magának elgondolni.

Képzelheti, milyen abnormális az ilyen út: ez a rengeteg látni és átélni való és ezzel szemben a Leistung követelése, hogy nem a nap vagy az éjjel fontos, hanem igenis az a régi, százszor játszott repertoire-darab és az a két óra este hét és kilenc között és az a rengeteg látni és átélni való, ami ezekben a darabokban és ezekben a félórákban fekszik!... És emellett a napnak ezer - nekem nem, de másoknak fontos - követelése!

Július tizenharmadikán hajón (közben pakkolni, mert holnap Singaporeban leszállunk).

Hát ez így nem megy tovább! Tegnap nagy négy-öt órás zuhogó eső közben kezdtem el ezt a levelet és az ami tempó tekintetében tegnap lehetséges volt, ma már nem az! Tehát gyorsan egy pár mondatot össze-vissza, hogy ez a levél evvel a hajóval mehessen tovább Marseilleba.

Mivel «experience-gyüjtő» vagyok, úgy rendeztem be a dolgot, hogy Tokióban még földrengésben is volt részem (azon a koncerten, amelyiken a Beethovent játszottam). Az én pánikom úgy nyilvánult meg, hogy egy majdnem ismeretlen, nem is szép nő karját fogtam meg, ajkammal ráestem a karjára és mohón csókoltam és csecsemő módra nyögtem és panaszkodtam, mialatt a kijárat felé húztam...

Sürgönyöket kaptam ismeretlen magyaroktól Mukdenből, Cambodgából stb. A magyarok Tientsinben, Pekingben és Shanghaiban igazán meghatók voltak, Shanghaiban nagy recepcionok, virágcsokor Risztics János repülőkapitánytól, aki ott Junkerst képviseli (különben Magnus Hirschfeld is ott volt). Japánban nem láttam magyart, kivéve... az olasz követség első tolmácsát, aki fiumei fiú és fasiszta tisztelgéssel jött be hozzám és... egy cseh követségi attasét, aki kitünően beszél magyarul!... Tokióban hat koncert közül öt estén megjelent Kuni herceg (a császári családból) feleségével. Legnagyobb benyomásaim közé az osakai bábszinház (Bundaki), azután a No-dráma előadás és a Kabuki színház tartozik. Képzelheti, hogy sok mindent láttam (nem Cook turista műsor szerint): csavarogtam éjjel, jártam olyan bárban, ahol a jól nevelt, finom charme modoru Animierdame Renoirról beszélt és a jó gramofon lemezekben igen járatos volt; olyan bárban is, ahol az Animiermädchenek már éjfél előtt berúgtak, aminek ellenére az ilyen helyeken nem lehet «tovább»-menni, illetve túlmessze menni... t. i. ezek igazán csak a geselliges Trinken-t és az enyhe flörtöt és a nő jelenlétét és sugárzását adják a modernebb japánnak, akinek nincs elég pénze és ideje a rendkívül költséges és hagyományos geischa-Geselligkeit kultiválására. Különben megható, hogy milyen kevéssel elégszik meg a japán férfi az ilyen helyen: elég neki az, ha az a csinos nő a kabátjánál cibálja, macskakíváncsian megnézi, vagy kinyitja a csomagjait, iszik a poharából, egyszóval közel van hozzá. Ez a geisha-tradició modern metamorfózisa; az alacsonyabb nívójú helyeken aztán Chikagóhoz közelebb van ez, mint a geisha-tradicióhoz... Egy «formális» geisha-vacsoránál a tradició: «Conservatoire de Paris», «Comédie Francaise» stb. Ez jutott folyton az eszembe; valami kikristályosodott, személytelen, merev, szimbolikus, nem érzéki nőiesség és grácia és Geziertheit és leánygyermekstilizálás... Egyáltalán a forma a mindennapi életben is: az udvariasság, a háromszor földig meghajlás a bemutatkozásoknál (mialatt a levegőt be kell szívni hangosan, hogy mutassa, «hogy boldog ugyanazt a levegőt beszívni, amit ő kilélegzik.») És a fetisizmus: az örökös fotografálás: érkezéskor, virágcsokor átnyujtáskor, pódiumon, recepcion-kor stb.; egyszer körülbelül ötszáz gramofón-lemezt kellett aláírnom az előttem végtelen processzióban elvonuló diákoknak, üzletembereknek, írógép-kisasszonyoknak, családanyáknak. Ez igazán megható volt: közelről láttam közönségem keresztmetszetét és láttam, mennyit jelent számukra a művész közelsége, rájuk pillantása és az a tény, hogy meghajolnak előtte és «köszönöm»-öt, azaz «arigató»-t rebegnek... (Már megint hosszadalmas vagyok!) A hallatlan pekingi benyomásról nem is írok, inkább a páncélvonatról, amelyen a harcközti aktivitást láttam: tizennégy-tizennyolc éves suhancok, erős vad fiúk sportnadrágban, dresszben, uniformis nélkül tornásztak, főztek, harisnyát mostak, alvóhelyük zászlócskákkal, generálisok arcképeivel dekorálva, a perronon transportable őrházikókban szuronyos őrök. Charbinban útlevélvizsgálat: hét vizsgáló, elől-hátul bajonettes katona. Camonflageozott teherkocsiban (tájkép van rá mázolva) acélhidrom-transzport. (Persze mindennek az okát, történését senki sem tudja nekem megmagyarázni!...)

Japánban furcsa babona, elévült egészségsmokkság: katonák, küldöncök, vasutasok, fűszeresinasok stb. stb. szájukon és orrukon valamilyen hülyén kinéző majomálarcfélét viselnek, amelyben «dezinficiált» Billroth-batiszton keresztül lélegzenek. Olyan Krankenschwester nach einem Gasangriff-féle megjelenések! A nagy tánctermekben professzionista táncosnők, akiknek 10-20 sen (5-10 amerikai cent) jár minden rövid táncért; ha ezek záróra után hazamennek, lebélyegzik a cédulájukat, hogy hány órakor hagyták el a tánctermet, hogy ellenőrizhessék, vajjon hazaérkezés előtt nem csinált-e egy Zwischenstationt; ez azonban kevésbé erkölcsi ellenőrzés, mint inkább az államilag engedélyezett prostitució védelme az «unlauterer Wettbewerb» ellen! Shanghaiban utcán kolera elleni oltókocsi állomásozik; éjjel most a melegben, aszfalton és az útmenti kis «szigeteken» százszámra alszanak a kínaiak. A luxus az, ha Liegestuhlokon fekszenek. Egy lebuj ablakán németül: «Halloh! Hamburg in Sicht!»

Hajón idejövet kis tigris ketrecben, a tulajdonosa Amerikába viszi, néha a fedélzeten verekszik vele, mint nagy kutyával. Most három napja delfinek egymást üldözését, játékát, vízből nagy ívben élancement-ját látom. Tokióban az ottani «népliget»-ben jiu-jitsu atléta dominálja krajcáros közönségét (ugy ahogy déd-dédapja tette azt a tizennyolcadik században, csakhogy még kevesebb krajcárért!) felejthetetlen mosollyal, magnetizmussal választja ki a közönségből áldozatait, akiket aztán bájos módon «végez ki» általános röhögés közben.

Kyotóban a templomok, mesekertek, a palota «csicsergő-korirdorpadlója», amely oly módon van összeszögezve, hogy minden lépés madárcsicsergésféle hangot okoz (ugyhogy az ellenség ne osonjon be éjjel). Magaslatról látom az áldott forrással mereven szembenálló hívőket, akiket a vízsugár ostoroz, mialatt a pap énekel és az áldást «biztosítja» nekik (gegen Vorausbezahlung). Egyrészt ez, másrészt egy kyotói boulevardon CAFÉ ÉLAN-VITAL (!!!!). Egyik állomáson kis kosárka epret árulnak, boritékban cukor, kis fapálcika, átlátszó papírral betakarva, olyan gráciával, mintha Gerbeaud vagy Rumpelmeyer vagy Sherry pakkolta volna be: 10 amerikai centért. Egyáltalán étkezésük gráciája és ízlésessége, a prezentálás kultúrája (ajándékot csak bizonyos színű és formájú szalaggal szabad átnyujtani: fehér-vörös a szín és a masni egy bizonyos formájú).

Pekingben a «forbidden city» csodáival szemben, ezekkel a hallatlanul nagy koncepciójú és nagyméretű és mégis harmonikus és sohasem «kolosszális» udvarokkal és lépcsőkkel és tróntermekkel szemben eszembe jutottak az eféle klisék: le sens latin de l' equilibre, de l'harmonie, des proportions, de la perspective... és mosolyognom kellett.) Már kíváncsi vagyok, hogy viszontlássam a Place de la Concorde-ot - most! Azt hiszem, még az Akropolist is más szemekkel fogom látni ezután, úgy ahogy minden természeti szépséget is más kritériummal fogok mérni, amióta mult héten Hongkongban voltam, körülnéztem a «Peak»-ről és később megfürödtem lent a Repulse Bayben...

Pekingben a forbidden cityben képeslap-árusok: felül féltucat pekingi képeslap, alatta pedig maroknyi pornografikus kép. Mindenütt, gyönyörű terraszokon, oszlopok közt limonádé, likőr, cukorkabódék, asztalokkal, abroszokkal.

Mukden mellett a mauzoleum: hosszú lélektani megdolgozása a zarándoknak: mialatt lassan megy, kétoldalt hatalmas szobrok, a császár gazdagságának jelei (ló-, teve-, elefánt-kolosszusok) kísérik, azután bástyák, udvarok, kápolnák - és a célnál: hatalmas domb, a tetején fa, alatta a császár csontjai, semmi más. És micsoda madárcsicsergés ezen a késő délutánon! (Apropos fa: Saigonban gyümölcsáruló parasztok útszéli ebédtüze olyan tömjénes gyönyörű illatú, mint egy mozisztár budoárja; valószínűleg szantalfa). És a newyorki milliomosok kedvenc «estélyi» virága, a gardénia, Saigonban minden kocsma asztalán látható közönséges útszéli virág, amelyért Newyorkban 1-11/2 dollárt fizetnek darabonként.

Kínában sajnos alig volt kínai közönségem: csak európaiak. Pekingben a terem diplomatákkal, ottani európaiakkal és a magas turizmus képviselőivel telt meg; mivel nem volt művészszoba - a koncert a Grand Hotelben volt - én a konyhán át az ezüstöt pucoló kínaiak közé menekültem és ott gyakoroltam előttük. Remélem, az élvezet kölcsönös volt, nekem még csak az tetőzte be ezt a kis élményt, hogy egy perccel a hevenyészett kuli-koncert után a monoklis diplomata közönségnek muzsikáltam... Levelem kezdetén már megemlítettem, hogy a teherhordó kulik énekelnek. 12-14 kuli sint cipel és énekel:

vagy pedig két kuli cipelés közben egymásnak ezzel segít:

Sansungban poggyászomat fehér (orosz) «naszilcsik» «kezeli», azaz ő neki fizetek; de a csomagokat sárga kulik hordják.

Már késő van és holnap rengeteg pakkolás vár rám, tehát engedje meg, hogy Abrundung nélkül végezzem be ezt a végtelen levelet. Már örülök hosszú beszélgetéseinknek: az a jó, akkor lehet dadogni. Írásban a dadogás nehéz vagy talán lehetetlen. Pedig...

Szeptember elején végre odahaza leszek, írjon kérem Párizsba. Lenne oly szíves - ha a Nyugatnak még vannak Sammelheftjei, amelyeket a Nemzetközi Vásár könyvhetén árultak - egy jó nagy csomag ilyen füzetet a következő címre küldeni: Miss Balázs c/o Mr. Hartmann-Balázs, Municipal Orchestra, Shanghai (Sz. J. megbízásából). Köszönöm!

Tokióban Columbia-lemezeket csináltam a japán piac részére: t. k. Hubay harmadik csárdajelenetét.

Ravel Bolerójának jazz verziója a legnépszerűbb sláger a japán bárokban!

Saigon felé a hajón hosszú «aufschlussreich» beszélgetés egy rengeteget kereső híres ponyva- («természet», «vadász»-, «adventure»-) regényíróval, aki tigrisvadászatra ment Indokínába (hogy abból ponyvaregényt «gyárthasson»). Milyen gyűlölettel beszél Sinclair Lewisról, Dreiserről, Dos Passosról!! Singaporeban a Rotary-clubban vagyok díszvendég: a szónok egy rengeteget kereső «travel writer» ponyva-magazin-író, aki teveháton, motorkerékpáron stb. explorál és «amerikai humorral» fűszerezett beszéde közben gyűlölettel támadja meg a «nem amerikai», «Amerikát diszkreditáló» Sinclair Lewist, Dreisert stb. Milyen tanulságos ez a konspiráció az igazmondó jó írók ellen!...

Ezer meleg üdvözlet mindkettőjüknek, régi barátja

Szigeti József

 

[+] Szigeti József keletázsiai hangversenykörútjáról levelet írt Mohácsi Jenőnek. A nagy magyar hegedűművész engedélyével a levelet a Nyugatban közreadjuk.