Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Babits Mihály: Szellemtörténet

Babits Mihály: Szellemtörténet
2.

Ezért mondtam: nem ép arról a három könyvről van itt szó, aminek a címét fölírtam. Inkább arról a termékeny elvről ami mögöttük van, aminek gyümölcséül vallják magukat. S egy kicsit mind arról a sok könyvről, arról az egész irodalomról amit ez az elv még igér. A magyar tudománynak új célja, ideálja, vagy tán módszere van. Az az elv vagy módszer mely első jelentkezésével ily gyümölcsözőnek bizonyul, minden figyelmünket megérdemli. S egyszersmind kritikai éberségünket is kihívja. Megszoktuk bizalmatlannak lenni a módszerek iránt. Minden szerszám annyit ér, amilyen tehetséges ember kezébe kerül. Mit kell itt megállapítanunk: a szerzők tehetségét, vagy a módszer kitünőségét? Ezek a szerzők még a régi iskolában nevelkedtek: a régi «pozitivista» módszer iskolájában. Hátha munkájuk erényei nem is függnek össze az új elvvel? talán inkább önkénytelenül dacolnak avval? vagy a módszer mely nekik jól szolgált, aggályossá válhatik kevésbé fegyelmezett nemzedék kezeiben?

Nem szabadítja-e föl e módszer egészen szokatlan mértékben a tudós szubjektivitását? Nem implikál-e filozófikus hipotéziseket? Nem csábít-e fontos dolgok elhanyagolására, s jelentéktelenek túlhangsúlyozására?

Bizonyos hogy a szellemtörténeti módszer első jelentkezésében nagy öröm volt és üdvös reakció. Mi jól emlékszünk erre az időre. A tudomány fulladozott a tények céltalan halmozásában, mint az Anatole France tudósa a cédulái alatt. Akit a szellemtörténészek is elrettentő például szoktak idézni. Nem is létezett már történetírás, csak adatgyüjtés; az exakt kutató perhorreskált minden szubjektiv hozzátételt; legfeljebb Beőthy Zsolt szép mondatai zengtek.

A világ minden évszáma s királya,
Meg a tanító körmönfont irálya,

- csúfolta Arany valamikor a «történelmet». A «körmönfont irály» megnemesedett, vagy egészen kiszáradt; de az évszámok maradtak, fő-fő lényeg gyanánt; s minden amit az évszám jelképez. És a királyok is: mert mit tudott a történet a népről? A nép élete nem fejezhető ki évszámokkal, mint a királyoké. Legfeljebb a statisztika számaival; ami keresztmetszetet adna hosszmetszet helyett. A történelem pedig az Idő hosszmetszetében folyik; a keresztmetszet ott mindig csak kitérés, megállás, külön fejezet, kultúrtörténeti vagy gazdaságtörténeti függelék marad. Ki tudná ezt az egész áramot hömpölygő folytonosságában együtt látni? Meg kell hát elégednünk a folyam-hátán-uszók szemléletével? sohasem ereszkedhetünk szemeinkkel a mélybe?

S kétszeresen kilátástalannak látszott minden az irodalommal szemben. Mert ennek a folyónak a hátán a legoldhatatlanabb valami úszott: csupa egyéniség. Évszámok s királyok: ez az irodalomtörténet nyelvén annyit jelentett mint nagy írók életrajzi monografiáinak gyüjteménye. Esetleg kisebb íróké is. Mindez nem volt igazában sem «irodalom», sem «történet». Csak adatgyüjtés volt: öncélú adatgyüjtés, mely válogató elv hijján a végtelenbe nőtt.

Hogyan vállalkozhatott volna az ilyen tudomány az irodalom, vagy egyáltalán a szellem megértésére? Ez a vállalkozás már maga is irodalom lett volna: azaz beleérzés és fantázia, amit az igazi tudós egykicsit megvetett. Az író, az eleven író, viszont megvetette az ilyen tudományt; irodalom és tudomány így vetették meg egymást kölcsönösen.

Szép dolog a téglahordás is, és mennél több tégla, ha remény van hogy a téglából ház épül. Ehhez azonban terv kell, s minden terv önkényesnek tetszett. Minden építés, minden mesterséges konstrukció, minden ami túlment a téglahordáson, túlment a tudományon is. A régiek «oknyomozó története» naiv regény és fikció volt. Ki hitt már a «sine ira et studio» tárgyilagosságában? Sokkal szkeptikusabbak voltunk a saját szellemünk lehetőségeivel szemben. S nem regényhez méltó ambició volt-e egyáltalán szálakra bontani a történet végtelen bonyolultságát, s azt képzelni vagy hazudni hogy az okok és okozatok kapcsolódásainak titkos erdejében tájékozódhatunk? S mily felszínes, vékony eseményrétegnek kellett lenni, amin akárcsak megkísérelni is lehetett ezt!

De már époly naivaknak tetszettek a pozitivizmus álmai is, mely törvényeket akart e bonyolultságba belemagyarázni. Nem is lehetett más mint belemagyarázás: a tények ilyen rengetegében minden indukciónak csütörtököt kellett mondani. Mi nem hittünk már e «természettudományi» módszerekben, melyek a szellemi világ «törvényeit» fölfedezni és bizonyítani akarták; de hitetlenségünk még ennél is sokkal mélyebbre ment. Nem hittünk maguknak a törvényeknek létében sem. A pozitivizmus szkeptikus irányzatnak vélte magát; de voltakép gyermekes hit volt, mint minden emberi gondolat, s ez a hit alapjában rendült meg. Mi már sok mindenen túl voltunk, túl némelyek például Bergsonon is, és nehezen tudtuk elképzelni hogy a szellem produktumai oly törvényszerűek legyenek, azaz kiszámíthatók, mint a fizikai vagy kémiai produktumok.

Marad a téglahordás, abban a biztos tudatban hogy a téglából sohasem épül, nem is épülhet semmi. Marad egy szaktudomány, poros skatulyák közt, már-már büszkén érdektelenségére, egy szaktudomány mely nem tud eljutni a törvényekig. S marad a tudós sívár rezignációja aki úgy érzi, hogy lassankint le kell mondania mindenről ami tudományát széppé, kedvessé, a saját szemében is értékessé teszi. Történetírás valamikor az volt amit Livius csinált, s még nemrég is az amit Macaulay. Célja szerint: az élet és szellem tudománya. Lassankint mégis nem volt már tudomány, amiben oly kevés, annyira szinte tilos lett volna az élet és szellem... Mi elégíthette itt ki a korok lelkére, az emberi szellem italára szomjas ifjat? S hova menekülhetett? Egyetlen út állt nyitva, egyetlen pótszer kinálkozott: az irodalom; s talán nem véletlen hogy az akkori fiatal tudósnemzedék számos igen tehetséges tagja - olyanok is akikhez már bizonyos tudományos várakozások fűződtek - hamar megcsömörlöttek a lélektelen filologizálástól, s közülük nem egy ma szépirodalmunk emlegetettebb neveihez tartozik.