Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 16. szám · / · Figyelő · / · Olasz irodalom

Babits Mihály: Egy olvasó kalandjai
Mario Puccini: Avventure di un lettore. I-a serie

Megint olvasó vagyok, bezárkózva könyvek közé, ahogy már régen nem. S bizonyos mohósággal nyúlok a Mario Puccini új könyve felé, mely pár hete a szobámba röpült, s azóta úgy vár itt, mint türelmes vendég elfoglalt barátjára... Egy olvasó kalandjai! Milyen kitünő cím! Az olvasó - ritka emberfajta - nem lehet közömbös egymás iránt: titkos társaságot alkot, a szimpátia jelében, ami közös szenvedélyt és szenvedést jelent. Puccini vallomásszerű s önéletrajzi fejezettel kezdi; mert könyvekről szólni, akár a szerelemről, úgyis egy kicsit mindig annyi, mint magunkról szólni. «Csak egy könyv érdemes az olvasásra» - szokták mondani, s ezt mondta Puccininek is suhanc-korában egy öreg bácsija és pártfogója, akiről ebben az önéletrajzi előszóban beszél: - «egyetlen könyv: az Élet! Dobd le a könyveket, s nézz ki az ablakon!» Ilyesmit sűrűn hallunk manapság íróktól is - akik olykor valóban kevés könyvet érdemesítenek az elolvasásra; annál többet a - megírásra. Puccini nem tartozik ezek közé; ő maga beszéli el, hogyan tér vissza negyvenéves korára az olvasáshoz, a könyvek közé - abba az «irodalmi» levegőbe, abba az élettől látszólag távolibb világba, hol kortársai közül nem a legnemtelenebb szellemekkel találkozik. Korunk irodalma hangos az «életesség» jelszavaitól; valósággal irodalomellenes irodalom ez, s minden kis töltőtollas egy könyvégető Omárt hord magában; s mégis, a mai irodalom nagy vezetői - például a franciáknál a Proustok, Gide-ek és Valéryk - több-kevésbbé valóságos livresque szellemek, tele a legraffináltabb kultúrával. A szellemtörténészek elmélkedhetnek ezen, ha akarnak. Puccini is eltűnődik, mint van az, hogy az essay - saggio - ez a livresque műfaj, amely azelőtt másodlagos és másodrangú volt, manap, bár más néven és elálcázva, úgyszólván legmagasabb és legigazabb kifejezője korunk irodalmi mentálitásának, s legizgatóbb regényeink például gyakran csak álruhás essayk, - míg az igazi s műfajukhoz-hű regényeknek mind nagyobb tömegét kell átutalnunk valami olyfajta irodalomba, melytől szinte sajnáljuk az «irodalom» nevét. Puccini maga sem tisztán tárgyilagos itészi célokkal s irodalmi hors d'oeuvre módjára tér a regénytől az essay és kritika felé, hanem a saját kifejeződését keresi az idegen művekről való elmélkedésben: «könnyű interpretálni, kritizálni» - írja -, «de ebbe a kritikába beletenni magunkat, a magunk jellemét és stílusát», úgyhogy mégse hamisítsuk meg és ne áruljuk el a kritika tárgyát, az objektumot, s ekként kritikánk objektív és szubjektív legyen egyszerre: ez a nagy és ritka művészet! Puccini persze mégis elsősorban objektív szeretne maradni, s elvben többre becsüli a megjelölt s lehetőleg aktuális tárgyhoz, írói egyéniséghez vagy irodalmi műhöz kötött fejtegetést, mint azt, amely általános és elvont problémák kapcsán voltakép csak magáról a kritikusról beszél: mintha az előbbi még mindig közelebb volna az egyedül üdvözítő élethez és konkrétumhoz, melytől a regényíróból lett essayista nem tud és nem mer elszakadni. S mégis, különös módon, könyvének legérdekesebb és leggazdagabb lapjai nem az írói portrék, hanem azok a följegyzések, notesz-fragmentumok, amiket két-két portré közé szétszór; amelyekből mindig ugyanannak az egy írónak portréja néz felénk - magának Mario Puccininak - és több mint portréja: vallomása, küzdelmeinek rajza, vívódásainak a saját művészetével, mely íme odáig jutott, hogy önmaga szolgál magának tárgyul és problémául mint annyi más igen kitűnő mai írónál is... Van-e konkrétabb tárgy és probléma - az író számára? S mi érdekelhetné jobban az író-olvasót?