Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám · / · Figyelő · / · Vers

Révész Béla: Tizennyolcévesek
Rónai Mihály András verseskönyvének címe: Első ének.

Jó felírás a tizennyolcéves ifjúság fölé, ami a költőé; szép hangzás a versről, mely ebben a könyvecskében a versek próbálkozásával készülődik, hogy a melódiát majd kibontsa; első ének a történetről is, amit sorsos véletlennel, e füzér körül, mi tudunk és bennünket érint.

Volt úgy, hogy első könyv került elénk és szerzője ugyancsak Rónai Mihály, András nélkül.

A vers: az András, még a misztériumokban merült, de Rónai Mihály körülbelül harminc év előtt írta a prózát, amire Ignotus, Osvát Ernő, Gellért Oszkár is felfigyelt. A fiatalságkutató ódon újság: a «Magyar Géniusz» meg is írta erről a könyvről, hogy bizarr szellemével, ismeretlen ízével megjelöli az írót, az írók között.

Rónai Mihály soha többé nem írt literatúrát, inkább szakmai tudományos könyveket, közben maga mellé keresztelte Andrást és harminc év multán, a fiú tovább mondja a verset, amit az apa elhagyott.

Hogy apadt el Rónai Mihály ömlésre megbuzdult hangja, melynek falánk izgatottsága, vágyas szertelensége, itt csapdos az «Első ének» strófái között?

Az emlékező érzékenységnek másik motívuma az, hogy láttam ennek a ráadásos Andrásnak cseperedését, suhancos növekedését, nyulánk felemelkedését az irodalom kitartó napsütésében, a serkentő verőfényben, sőt bujtogató lobogásban, akit Ady Endrének hívtak. A gyerek, a diák, a mozduló költő, nálam kereste Adyt, aki belepte az eszét, megbabonázta a vérét, mint a többi rigmusos fiatalokét. Szememláttára lett poéta Rónai Mihály András és most meg kellene bírálni a lantost.

Már a versbírálathoz tartozik a furcsaság, amikor a rendőri krónikára gondolunk, mely zordonan figyelmeztet, hogy baj van a mai tizennyolcévesekkel. Sorolják is a furcsaságokat, hol kalapáccsal kalapácsolják széjjel a felebarátok koponyáját, hol pubertas-izgalommal leteperik a leányt a szállodában és megölik, máskor a filmet másolják revolveres megrohanással a bankban, vagyis rohanva élték a mai tizennyolcévesek a háború, forradalmak megsokszorozott éveit és sarjaink hirtelenül értek meg cselekvő, tetterős férfiakká.

A végeteknek e kietlen ágát észrevesszük és nem finnyáskodunk (irodalmi bírálatban) megállapítani: ha a fölöttünk robajló korszak, a lelkeket, idegzeteket fölforgató históriákkal eléhívni tudta a sátánfiakat, ugyanez az élmény-záporozás, irhát kívül-belül rázó időjárás, megnyüzsgette a végletek másik tájékán a rokonszenvesebb tizennyolcéveseket, akik hirtelenebbül elkészültek, merészek, elszántak és talán ölni is tudnának - a versért, tudományért, kultúráért.

Mennyi pompás első könyvet írnak a tizennyolc-huszéves költők és írók! Ilyen produkció Rónai Mihály András könyve is.

Specialista elfogultság a rendőröké.

Impozáns ez az első ének az élet, a mai élet szemléletéről.

A humanitása oly álmodó, mint amikor a szerelemtől mámorosodik. Csendíti a gondolatok, érzések forradalmát, hogy tisztább, erősebb, több legyen az ember, mint amilyen volt.

A szerszám már a kezeügyében van Rónai Mihály Andrásnak. A variáló formákat könnyen, őszintén adja. Képei természetességgel tolulnak fel szavaiból és sokszor oly zsúfoltan, hogy érezni, versek szállnak el, még-majd, a versből. Érdekes talentum írta az «Így volna jó», a «Hiába volt», «Oktogon, este» című poémákat. De fölsorolhatnánk a könyvecske valamennyi versét, mind fűlnek, akár akadozva, az indulattól, svungtól, melynek lesz bejárnivalója.