Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám

Schöpflin Aladár: A Fáklya Amerikában
The Torch by Zsigmond Móricz. Translated from the Hungarian by Emil Lengyel.

Gyönyörű könyv. Nagyon finom papírra van nyomtatva, művészi metszésű betűkkel, melyekkel a végére tett kiadói megjegyzés úgy dicsekszik, hogy Bodoni, az 1740-től 1813-ig élt híres olasz tudós nyomdász rajzolta. A szép rajzú piros-fekete vászonkötés is ízléses és gondos könyvkötői munka. Az egész könyv, ahogy a közönség kezébe adták, kiadójának azt az ambicióját mutatja, hogy luxushoz szokott, jóízlésű emberek mértékeinek akar megfelelni. Egy nagy és gazdag nemzet fokozott életigényeit irigyeljük az ilyen könyvekben.

A sorozat, amelyben megjelent, Alfred A. Knopf newyorki kiadó Borzoi books sorozata, ha az addig megjelent köteteit nézzük, kitünő irodalmi színvonalat mutat. Csupa európai írók művei vannak benne. André Gide két symphoniája, Thomas Mann Mariója, Olav Duun, Sigrid Undset, Italo Svevo egy-egy regénye, olyan társaság, melyben jól érezheti magát a magyar író, még ha Móricz Zsigmond is. Annyit panaszkodunk és joggal, hogy irodalmunk még nem tudott kitörni kis területre szorított, árva nyelvünk börtönéből; most annál inkább örülünk, hogy a mi írónk ilyen világ-nagyságok társaságában kerül az angol nyelven olvasó világ elé.

Amint a könyvet lapozgatni kezdem, lohadni kezd az örömöm. Valahogy úgy érzem, kicsiny. Előveszem a magyar eredetit. Végleg megsoványodik bennem az öröm. Az eredeti magyar könyv formátuma nagyobb, egy oldalára 35 sor esik, míg az amerikainak egy oldala 30 sor. Mégis az amerikai könyv terjedelme 275 oldal, míg a magyaré 350. A különbség alig kevesebb, mint egy harmadrésze a magyar könyvnek. Sokat fordítottam angolból, tudom, az angol szavak rövidebbek, a magyar fordítás mindig valamicskével több az angol szövegnél. Ekkora különbség azonban nem természetes dolog. Itt valami irodalmi bűn történt, amit meg kell vizsgálni. Kezdem a fordítást szembesíteni az eredetivel, mindjárt a kezdetén.
 

A Móricz Zsigmond magyar szövege így kezdődik:

Hatalmas meleg volt. A nap szinte szétcsattant, szikrázott és égetett s oly bőven ontotta az égi tüzet, hogy az emberek, de különösen a papok majdnem szétolvadtak.

Dékány nagytiszteletű úr, a maga rusztikus magyaros kálvinista módján keményen oda is mondogatta:

- A 'stenit ennek a melegnek!

A felesége rápillantott, hogy törülgeti magáról vastag markába szorított kendővel a vizet. Valahányszor egy-egy ilyen nyers szót hallott tőle, mindig végigsajgott az egész lelke, szinte fizikai fájdalmat érzett. Pedig már megszokhatta volna húsz év óta.

- Csak má jönnének, üssön beléjük a szöszmékő, - tréfált kissé szelídebben a pap, - hogy má mehetnék dógomra. Minden perc elveszett, míg ott nem vagyok a bitangok mellett, a zsebemből lopják a pénzt.

- Hová siet apuka? - libbent ki friss, szélesre nyíló szájjal, kicsattanó piros arccal a lánya.

- Ki ebbül a melegbül a mezőre.

- Ott még melegebb van, apuka!

- Dehogy van. Ott mindig ájeres a levegő luftja! - ahogy az a marha Jaksa mondja, - kiáltott kacagósan a pap, rekedtes erős hangján; forró munkalázában, amely minden földmívesnél, így aratáskor a pénz rettenetes mohó kívánásában áll, csupán a lányával bírt tréfálni. Aztán ingerülten állott neki, hogy szakadatlanul gyöngyöző homlokáról ledörzsölje a lucskot.

A lánya hangosan kacagott s csipkés fehér kötényével legyezte magát.

A papné fád csöndességgel nézte őket. Olyan méltóságos, olyan hűvös volt köztük, ő igazán nem érezte a hőséget sem.

A mai nap sok emléket ébresztett benne. A szomszéd Fábiánfalva új papot választott, csak ez bírta rá az urát, hogy itthon maradjon a mezőről, ahová már hajnali három órakor valami vak szenvedély űzte ki, hogy személyesen nézzen utána minden fillér értékű munkának s holminak, de felügyelő lelkésze lévén a szomszéd falunak, különben is assessor, kötelessége volt fogadni az új kollegát, akit most hoznak az állomásról szekerekkel, keresztül az ő falujokon.

Eszébe jutott a mult, az ő bevonulása e parókhiára, a megfélemlítő lármás mulatság, az idegen fajta emberek... a sok kielégítetlen idő, napok s esztendők, míg mindig várt, várt valamit, valami sorsfordulatot...
 

Az angol szövegből magyarra visszafordítva ez így szól:

A levegő égető volt és a nap aszalt, mintha az egész világ el akarna olvadni.

- Pokolba ezzel a meleggel! - kiáltotta Dékány tiszteletes úr, a kálvinista pap; föl-alá járkált a kertben és a homlokát törülgette.

A felesége rosszalón nézett rá. Mindig fizikai fájdalmat érzett, ha az ura durván beszélt, bár megszokhatta volna házaséletük 28 éve alatt.

- Csak ha jönnének már azok az átkozott parasztok - tette hozzá a férfi sokkal csöndesebben, hogy megbékítse, - folytatnom kéne a munkámat. Napszámosok, azok a lusta gazemberek, egyszerűen kilopják a zsebemből a pénzt, ha nem nézek utánok. Körülnézett a kalapjáért.

- Hová mész ilyen sietve, apuka? - kérdezte egy pirosképű fiatal lány, leánya volt, Márta.

- A mezőre, - ki ebből a forróságból.

- De hiszen ott még melegebb van, papa.

- Egyáltalán nem. Ahogy a bolond Jaksa mondaná, ott mindig szellős a széltől.

Hangosan fölnevetett rekedt hangján. Csak a lánya tudta megnevettetni ilyenkor aratáskor, mikor a parasztok vad pénzvágya lepte meg őt is. Abbahagyta a kalapja keresését és tovább törülgette az izzadságot, míg a kislány himzett kötényével legyezgette magát; Dékányné pedig kritikus szemmel nézte.

Sok emléke tért ma vissza. A szomszédos Fábiánfalva új papot választott és a férjének üdvözölnie kellett, mint kerületi fölügyelőnek, amint a falujába megy. A fogadtatás nélkül Dékány tiszteletes úr már három órától fogva kint lenne a mezőn, hogy minden krajcárnak utánanézzen. A papné a saját fogadtatására gondolt, a hangos ünnepségre, az idegen tömegre; a várakozás hosszú hónapjaira és éveire. Még most is várt valamit.
 

Már látom, a fordító több szabadságot enged meg magának, mint amennyit hajlandók vagyunk megadni neki. Majd minden mondatból kihagy valamit. Ennél azonban még nagyobb hiba az, hogy majdnem mindig a szineket hagyja ki, a stílusnak azokat a szerves elemeit, amelyekből az ábrázolt jelenetnek az életbe nyúló perspektívája, a jelenet atmoszférája és mozgása formálódik ki. Micsoda éles, pontos nyári tájképet ad Móricz első mondata, - az angol mondat csak éppen megállapítja, hogy nagyon meleg van. Milyen világosan áll az ember előtt a három ember: a pap, a papné és a lányuk! A formájukat, mozdulatukat le tudnám rajzolni, ha tudnék rajzolni, az egymáshoz való viszonyuk, az idegenség a férj és feleség között, az egy tőről fakadtság apa és lánya között elevenen mozog a jelenetben. Az egésznek a varázsa, amivel megkap, magához nyügözi érdeklődésemet, várakozással és bizalommal tölt el az eljövendők iránt, éppen ez a megelevenítettség, a szavakon átfutkározó vérkeringés. Ezt szivta ki belőle a fordító, csaknem egészen. Az angol szöveg, mindenki megállapíthatja, nagyon sokkal laposabb és élettelenebb. Csak azt közli, ami a jelenetben történik, a történés módjából jóformán semmit. Kezdem azt hinni, a fordító szavakat fordít, nem nagyon lelkiismeretesen, a szöveget nem érzi és a dolgokat nem látja.

De jön ez még máskép is. Olvasom tovább. Dékány tiszteletes ezt mondja: «Még most is a számba van az ebéd jó íze.» Angolul ez így hangzik: «jó volt az étel». Aztán így következik:
 

«S felnevetett erősen, döcögve. Csak úgy gőzölgött ebből az emberből az élet. Alacsony, kopasz feje izzott, a nagy, testes ember fújt és lihegett. Messziről látszott rajta, hogy ő az a boldog ember, akinek az ingére oly sok királynak és költőnek szüksége volna. Az az igazi falusi ember, aki nem kíméli magától az ételt, italt, de meg is látszik rajta. S az is meglátszik, hogy nem fájt a feje, mióta zsírosra hízott kurta nyakán viseli. Mitől fájt volna, mikor soha se volt beteg, soha se volt baja s mindig mindent megcsinált, amit akart.»
 
Ez a Móricz szövege.
 

Angolból visszafordítva ez így hangzik:
 

«Nevetett újra semmi másért, csak mert tele volt életkedvvel. Ő volt a tündérmesék boldog embere, akinek ingére királyok sóvárogtak és akinek nem volt soha fejfájása. A falu terméke volt, aki sohase korlátozta életét vagy italát. Sohase volt beteg és mindig megvolt mindene, amit kívánt.»
 

Így lehet menni mondatról mondatra. Alig talál az ember mondatot, amely egészen azt az értelmet adja vissza, ami az eredetiben van.

Ez azonban még mindig nem magyarázza meg, hogy tudta a fordító a regényt egy harmadrészével rövidebbé tenni. Ahogy tovább olvassuk, rájövünk, hogy minduntalan kivonatolva dolgozik, - ahol hosszabbacska leírás, beszéd, vagy elmélkedés (valamely szereplő belső monológja) van, ott siet lerövidíteni, amennyit csak lehet. Egész oldalnyi passzusokat elintéz egy sorral vagy kettővel. Szemmel láthatólag arra törekszik, hogy gyorsítsa a külső események sodrát. A második könyv harmadik fejezete, ahol Matolcsy Miklós felolvassa Dékánynénak a teológiai értekezését, az eredetiben 12 oldal (35 sorral!), a fordításban csak néhány sorral több, mint 7 oldal (30 sorral!). S ugyanilyen, vagy még rosszabb arányban vannak rövidítve mindazok a jelenetek, amelyekben Matolcsy Miklós háborgó gondolatvilága nyilatkozik meg önmagával és másokkal folytatott párbeszédekben, egymásra torlódó, vad, pattanásig feszült és hirtelen magukba omló gondolatok viharzásában. Ezekben van a regény lelke. Az az ember van bennük legtitkosabb intimitásában, mintegy felhasított szívvel és agyvelővel az olvasó elé állítva, akit Móricza a fiatal falusi papban életre akart hívni: a nagy akarással és hozzávaló indulattal induló ember, aki az ideálok világából lezuhan a valóságok földjére, ott nem tud tájékozódni, minden mozdulatával beleüti a fejét a valóságok falaiba. Az az ember, aki nem érti a világot, amelybe került, nem érti önmagát, minden helyzetben félremagyarázza az embereket, önmagát, nem tud a maga világába behelyezkedni, nem tud azokra a józan, okos kompromisszumokra lépni, amelyekkel a józan, okos emberek lehetségessé, sőt kényelmessé teszik az életüket s minden lépésével bajt csinál önmagának és azoknak az embereknek is, akik közelebbi érintkezésbe jutnak vele. A világban eltévedt idealista lelki képe ez a Matolcsy Miklós, a megalkuvásra képtelen ember, aki beletévedt a megalkuvások világába. Az örök naiv, aki komolyan vesz mindent és sohasem tanulja meg, hogy vannak igazságok, melyek hirdetni valók és vannak igazságok, melyek élni valók. Az élhetetlen ember, aki nem tud normális, egészséges viszonyba lépni a többi emberekkel, nem tud okosan, közvetlenül viselkedni semmiféle helyzetben s emiatt mindig meg van hasonolva önmagával. Ez az, amiért Móricznak ezt a regényt meg kellett írni. A többi, a falu élete, a kálvinista pap viszonya a parasztokhoz és urakhoz, a vidéki magyar élet erkölcseinek és társadalmi életének rajza, bármilyen megragadó erejű és merészségű, csak második sorban fontos: ez a levegő, melyben az alak él. A fődolog maga az alak. Ez az alak azonban nem érthető meg a gondolatvilágának elemzése nélkül, bele kell néznünk Matolcsy Miklós gondolatainak furcsa kavargásába, ismernünk kell minden lelki gesztusát, mert különben deformálódik, kiüresedik és közönséges különccé, falusi figurává törpül. Az amerikai fordító itt vétette a legnagyobbat a mű ellen. Olyan dolgokat hagyott ki, amelyek Matolcsy Miklós lényének és az egész regénynek megértésében mellőzhetetlenek. Hogy miért tette, arra könnyen rá lehet jönni. Annak az olvasónak a számára, aki a merész, a fordulatos cselekvést tudja csak élvezni, «érdekesebbé» akarta tenni a könyvet. Szamárhidat akart odanyujtani az amerikai közönségnek. Nem tudom, örülne-e ez az amerikai közönség, ha tudná, ennek a lebecsülésnek. S nem tudom, Gide, Mann, Duun stb. fordítói is így jártak-e el ugyanebben a sorozatban. Vagy csak a magyar író van vogelfrei kiszolgáltatva?

Egyszer, még a kilencvenes évek vége felé, megláttam egy pesti könyvkereskedés kirakatában Oscar Wilde Dorian Grayjének egy nagyon olcsó kiadását. Kis könyv volt, megvettem, elolvastam. Wilderől akkor nálunk alig tudott valaki többet, mint hogy valami csúnya botrányperben elítélték. Nekem az volt róla a véleményem a vásárolt könyv olvasása alapján, hogy ragyogóan tud írni, de rettentő rosszul szerkeszteni, a regénye csupa hézag, indokolatlanság és ezért végeredményben érthetetlen. Csak évek mulva tudtam meg, mikor kezembe került a Dorian Gray párizsi kiadású kötete, hogy az az olcsó amerikai kiadás afféle rabló-kiadás volt, pontosan felényire volt rövidítve. S ekkor láttam, hogy Wilderől mennyire félrevezetett ez az amerikai könyv, hogy a kompoziciónak ép olyan mestere, mint a megírásnak. De Wildenek az a kiadás legalább a mondatait nem bántotta.

A Fáklya amerikai fordítása annak a kiméletlen amerikai szellemnek a műve, amely mindent a maga érdekeihez adaptál, akár színmű, akár film, akár könyv. Ez ellen azonban a mi irodalmi erkölcsünk tiltakozik. A mi felfogásunk szerint a fordítónak lelkiismereti kötelessége az eredeti írót a lehetőség határai közt teljes valójában adni s aki ez ellen vét, az az irodalom erkölcsébe vág bele.