Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám

GELLÉRI ANDOR ENDRE: A SZAKÁCSNŐ KEGYÉBEN

Nyáron kocsisnak szegődtem el egy fűszereshez. Én hordtam szét kocsin a vevőkhöz a krumplit, a szenet, a lisztet vagy hurcoltam vagonszám a vasútról ugyanezt. Az alacsony Anti szokott velem jönni a házakhoz: ő meg én cipeltük a zsákokat s a fűszeres kosarakat. Lassan komák lettünk vele s megszerettem. A cigarettáimat csak félig szívtam el: a másik fele Antié lett. Később adtam neki egy kis darab szagosszappant is: vasárnaponként ezzel mosdott. Egyszer elvittem őt a dunaparti vendéglőbe: előbb szépen megfésültem s hátul, ollóval, rendbehoztam a haját. Ő meg, ha úntam a kocsisságot, fogta a gyeplőt s helyettem űzte a fehér Mancit. Vagy kijött este az istállóba, megkefélte, megitatta s abrakot adott neki.

Valamelyik este a zabosládán ültünk az istállóban és cigarettáztunk. Csak a széna ropogott a ló fehér fogai között... s Anti megszólalt... vallomást tett... ő szerelmes...

- Kibe, Anti?

- A Mári nénibe.

Mári néni - a szakácsnő volt. Csudálatosan kövér teremtés... hamar dühbe gurult... senki se tudta róla, hogy özvegyasszony-e vagy pedig még aggszűz. S úgy elmerült a sütésbe, főzésbe, nagymosások rendezésébe, hogy el se bírtuk róla képzelni, hogy ő még törődik a férfiakkal.

- Abba vagy szerelmes? - kiáltottam. - Anti, te megbolondultál.

Ijedten nézett rám. Ő nem bolondult meg. Mári néni is szeretne valakit, csak szégyenli magát és félti a tekintélyét a házinép előtt. De azért... ő vele már szóba állt... igaz, a végén mindig nagy pofon lett belőle.

Szomorúan megingatta a fejét. Nem így lenne, ha ő olyan ember volna, mint az apja. Tudom-e, ki volt az ő apja?...

- Káplár volt, első Ferenc József alatt. Akkorát bírt ordítani, hogy egy század katona megreszketett... elcsavarta minden kislány fejét... német érmet kapott a háborúba... és «hősi halált» halt a hazáért... bizony.

Ő meg, Anti, éphogy éldegél irgalomból: - Ki vagyok én, mi vagyok? - tört ki keservesen, - a gyerekek kicsúfolnak, - s a szeme megkönnyesedett.

- Sebaj, Anti, egyszer rád is földerül. Nézd, én nagyobb vagyok, mint te, nehezebb és én mi vagyok? Csak egy kocsis. Pedig látod, szemüvegem is van. Aztán úgy is tudok beszélni, mint egy úr. És voltam már a tengernél. Ültem repülőgépen. És a végén mi vagyok... kocsis.

Közbevágott: - Jó, jó... az mégis más... magának nem kell semmit se csinálni, hogy nagy legyen... de nekem kellene...

Egészen összeroskadt... a cigaretta kiesett a szájából... s mint valami kis törpe, kínosan töprengett a nagy cselekedetről.

Ettől kezdve bizalmasabban néztem a rettegett Mári nénit. Volt egy-két huncut szavam hozzá... s próbaképpen megeresztettem egy csiklandós viccet... puff... azt se tudom, mikép, de arcomon csattant a tenyere... brr... micsoda frász volt ez!

- Anti - mondtam este búsan, - hagyd fenébe azt a Mári nénit. Buta vén tyúk az... apácáktól jött Fürstékhez szakácsnőnek.

Anti fölröhögött:

- Maga is pofont kapott?

Bólintottam.

...Ügetés és lóhajtás közben múltak a napjaim. Nem történt semmi...

De őszkor Fürsték az ebédlőt áttelepítették egy kisebb szobába, ami később épült a házhoz. A hurcolkodás rendben történt... hiába állt fölöttünk árgus szemmel Mári néni. Csak épp egy baj támadt. A régi ebédlőben lógó üvegcsillárnak túlhosszú szára volt, s ha így fölakasztanák az új szobába, az ember még a térdét is beleverné. Mári néni izgatottan hívta Fürstnét... aztán a férjét... tanakodás támadt... végül Fürst papa kitalálta, hogy az üvegcsillár szárából le kell vágni egy fél métert.

A két nő elrémült és tiltakozott, de Fürst bácsi Anti után kiáltott... azonban a kófic eltünt valahol a pincében s így nekem kellett lefutnom az üvegeshez. Az üveges már az úton példálódzott előttem, hogy ez a munka olyan, mint az operáció... művészet! - s fölhúzta dühös, bozontos szemöldökét, - nincs a városban két olyan üveges, aki meg tudja csinálni.

Mentem mellette s bólogattam.

...A csillár ott feküdt rongyokra fektetve az asztalon: amint a nap átsütött sokágú karjain s csiszolt üveggyümölcsein: gyengéd szivárványszineket szórt szét maga körül és nagyon szép volt. Engem is kezdett izgatni a dolog. Csak sikerüljön a levágás.

Kemény úr, az üveges, megkopogtatta a csillárszárat, kivette gyémántvágóját, kissé megkarcolta... s jelentősen odafordult Fürst úrhoz: - Hoch prima... s mint aki még ráér, megérdeklődte, hogyan megy a seft... mit csinál a sarkon a fűszeres Kohn... ő azt hiszi, rövidesen bedöglik... Ja - s mosolyogni kezdett -, több ilyen ház nincs az egész kerületben, mint a Fürsték... ami pedig ezt a munkát illeti... ez egy olyan komplikált munka, hogy csak minden tizedik évben fordul elő. Ő véletlenül tudja, mert nem mai gyerek a szakmában... és látott már világot is.

Fürstné szemei aggódva fordultak az üvegesre:

- Én nem értem, micsoda komplikáció van ezen... le kell vágni és kész... ha véletlenül itt lenne az üveges tót... levágná egy deci rumért.

- De nagyságos asszony... mit gondol, mit ér ez a csillár... még a mai rossz világban is... - saccolja s meggörnyedt előre - ezer pengőt! - kiáltotta - és ha kivételesen olcsó árat csinálok... akkor csak hetven pengőt kérek.

- Abba was!... - fortyant föl Fürst - mit gondol maga... ezen fogja megkeresni a háromemeletes házát... ugyan kérem... szó se lehet róla...

A másik üvegeshez kellett loholnom. Ez egy szivart adott nekem útközben és bizalmasan megkérdezte, hogy Kemény mennyit kér a munkáért.

- Ötven pengőt - lódítottam, hogy neki is megháláljam a szivart és a gazdámnak is lealkudjak mingyárt.

Hát... a végén hatvan pengőt kért.

Ekkor átvillant rajtam, hogy ez a Steiner biztosan Keménnyel akarja megcsináltatni, mert ő nem tudja. Amint fülelem a nagy alkudozást a csillár körül... Anti kezét érzem a karomon. Rámpislog s vonogatja a homlokát: - Mi az?

Leintem, hallgass s a szóvitát figyelve egészen megfeledkezem róla. Egyszer csak látom, hogy Anti Fürst úr előtt áll s makacsul hajtogatja: - Én elvágom, Fürst úr... én elvágom - s közben büszkén Mári nénire pillant.

- Menj innen, - szól rá Fürst úr, - mert mingyárt...

- De én el tudom vágni - erősködik Anti.

Steiner üveges elkezdi a hasát fogni: - Maga, jaj istenem... maga?

De a kis Anti, mint aki rumot ivott, bátran szembebögyörész Steinerrel. - Igen - s keresztbefonja kihívón a karját - igenis.

Egy pillanatra elnémít mindenkit ezzel a biztos igérgetéssel... de Mári nénit elönti a düh... megkapja Antit a kráglijánál s átrepülteti néhány méteren.

Tovább folyik az alkudozás... Anti eltünik... de egyszer csak... jön... nagy kalapja a fején... kezében egy óriás húsvágó kés... egyenesen Mári néninek tart nyugodt, biztos léptekkel... gondolom, no ez az Anti megőrült... mikép kapjam el, nehogy megszúrjon engem is?

- Mári néni kérem - kezdi Anti - ne féljen, nem bántom... itt van ez a kés... ha én ezt a csillárt nem vágom jól el... maga elvághatja az én nyakam... előre aláírom, hogy elvághatja...

- Honnan tudod te ezt? - kiáltok rá izgatottan.

- Az apámtól tanultam... és víz alatt is tudok ollóval üveget vágni...

- Ugyan kérem, - kiáltja dühösen Steiner - víz alatt ollóval üveget vágni... még mit nem...

Azonban Fürst úr élesen figyeli Antit, amint egyre nyujtogatja a nagy kést Mári néninek. A szakácsnő nem tudja, pofont adjon-e neki vagy mit tegyen vele?

- Nu - mondja ráncos gondolkodás után Fürst úr - kedves Herr Steiner... én fizetek magának öt pengőt... és maga felügyel az én emberemre, míg az vágja... és te Anti... ha te ezt nekem nem tudod megcsinálni... föl foglak akasztatni a Kozarekkel.

Steiner úr széttárja a karját: - Kedves Fürst úr... én nem bánom... adjon maga nekem öt pengőt... de én garanciát nem vállalok érte...

- Akkor meg minek adsz neki öt pengőt? - csap közbe Fürstné.

- Csak bízd rám, fiam... Steiner úr vigyázzon...

Anti olyan, mint aki álomban jár. Csak nem azzal a késsel akarja elvágni az üveget? Nem... a kést odanyomja a bámuló Mári néni kezébe, aztán a nadrágzsebébe nyúl s kivesz onnan egy méter hosszú cukorspárgát.

Steiner úr heherészni kezd.

- Egy pohár víz is kellene - mondja Anti.

Én futok el érte... hitetlen vagyok... spárga és egy pohár víz?...

Mire visszaérek, mit látok?... a csillár szárán már át van hurkolva a spárga... az egyik végét Anti, a másikat Mári néni fogja... s amint Anti dirigálja... egy-kettő... úgy húzzák-vonják a spárgát az üvegen...

Steiner úr folyton belesusog Fürst úr fülébe s mutatja neki a gyémántvágóját: - Spagáttal csillárt vágni - mondja - ajvé - s legyint mind a két kezével.

Én a pohár vizet tartom és szinte imádkozom. Istenem, segítsd meg a kis Antit, ne engedd, hogy csak bolondságból ugráljon itt, vagy mert Mári néni előtt nagynak akar látszani egy percre... ne engedd, hogy a vége üleprúgás legyen!...

Még mindig nem hiszek a sikerben... mikor... mintha az üveg kigyulladt volna... vékony füst csap föl a spárga alól... a füstölgő forróság egyre erősebben sugárzik... Anti fölkiált: - A vizet... odanyujtom a teli poharat... Anti közel hajol a spárgához... mintha szimatolna... s most a pohár megbillen a kezében... a víz fényesen kifolyik... az üvegen szétfröccsen... vékony, cikkanó reccsenés hangzik... az üvegszár fölső része megrezdül... Anti könnyen megfogja s elemeli, mint egy varázsló...

Először Fürst úrhoz viszi a félméteres darabot, majd Steiner orra alá csillantja s végül a szakácsnő előtt áll meg büszkén: - Na most szúrja belém a kést, Mári néni.

...Már este van. A villanyszerelő még délután fölszerelte a csillárt... ott ragyog az új ebédlőben, s mi, Anti meg én, az ablakon át nézzük, hogy csillog és sziporkázik. Most Mári néni jön be a gőzölgő leveses tállal és mosolyog. Biztosan Anti kerül szóba, mert mindnyájan ingatják a fejüket, mintha azt mondanák, sohasem hittem volna.

Anti szorosan hozzám bujik... de hirtelen ránkkiált Fürst úr hangja: - Anti... gyere be!

S Anti odabent van az ebédlőben... büszkén szembenéz a csillárral... pislog és mosolyog... nem hallom, mit beszélnek... Fürst úr a vállát veregeti és egy nagy havanna-szivart dug a szájába s sajátkezűleg meggyújtja. Anti vigyorogva füstöl. S ráadásul öt pengőt kap ezüstben... és kimennek együtt Mári nénivel...

Anti komótosan lépdel szivarral a szájában... s mellette a kövér szakácsnő topog... eltünnek együtt a konyhában... s én később, a hecc miatt... gyertyát keresve benyitok... hát Anti ott ül az asztalnál... csupa húsmaradékkal teli a tányérja... rétesek baloldalt... egy narancs... előtte feketekávé gőzöl... az orra fénylik a zsírtól... s kurta ujjai között még füstölög a havanna.

- Király lettél, Anti! - mondom s rákacsintok.

A széke mellől pislogva egy üveg bort emel föl: - Isten éltessen, András! - húz belőle és átnyujtja.

Én is iszom s éltetem a dicső üvegvágót s közben fennhangon elmondom Mári néninek, hogy Anti apja híres káplár volt, akkora ember, mint egy torony és hősi halált halt a hazáért. És kuncogva éltetem Mári nénit, az áldott lelkű szakácsnőt. Szívből, sokáig tartó boldogságot kívánok neki.

Egy pillanatra elönti énjének méltóságos dühe, de aztán megbocsátón elmosolyodik s szép gömbölyűn ő is kacagni kezd.

Anti folyton szopja tovább a bort... s már-már alig látja maga körül a világot... Mári néni nekem is ad egy porció feketét, meg egy szem kockacukrot a Manci lovam részére.

- Anti, - suttogom a fülébe, - ne igyál többet... hallod... mert ész kell ám ahhoz...

- Ühüm - válaszolja s halkan csuklani kezd.

Megyek tőlük s kiülök egy kőre az istálló elé. Köröttem egymásután húnynak ki a ház fényei... először az ebédlőben a csillár... a segédek szobájában a lámpa... s Fürsték hálójában a villany. Csak a konyhában van még világosság. De most megjelenik az ablakban egy behemót árnyék: kutatva kikémlel, aztán behúzza a firhangot. Én végigdűlök a földön, hogy ne lásson meg. S csak akkor állok föl, mikor a konyha is sötét lesz.

Aztán kikotrom zsebemből a kockacukrot, amit Mári néni adott. És beviszem a lovamnak...