Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · AMERIKAI IRODALOM

Bálint György: ELMER RICE DRÁMÁI

Elmer Rice munkásságát Európában eddig alig ismerik. Hazáján és Anglián kívül csak Németországban játszották Rice egyik legmarkánsabb amerikai darabját, a Street Scene-t. Nem volt sikere a német színpadon, éppen azért, mert nagyon amerikai, sőt newyorki. Pedig ez a dráma, amely felépítésében bizonyos fokig Gorkij «Éjjeli menedékhely»-ére emlékeztet, rendkívül értékes, sajátos ízű irodalmi munka. Rice, a szenvedélyes kereső és kísérletező, új formát és új mondanivalót hozott ebben a látszólag még «naturalista» művében is. A szín: egy newyorki külvárosi ház uccai frontja. A ház előtt, a kapuban és az ablakokban jelennek meg a szereplők: minden rendü és rangú yankeek és bevándoroltak, svédek, olaszok, oroszok, keleti zsidók. A newyorki külvárosi ház élete és drámája ez a darab, - különböző fajok, különböző embertípusok egymásra zsúfolt vegetálása a szürke, kemény newyorki falak kérlelhetetlen szorításában. Egy kozmopolita bérkaszárnya, egy kispolgár- és proletár népszövetség, amelyet Amerika még nem tudott teljesen standardizálni, és amelyet valami borzongó, lüktető nyugtalanság próbál szétfeszíteni, - ez a Street Scene miliője és ebben a darabban körülbelül minden a miliő. Itt magában a miliőben van a dráma: az összezsúfolt heterogén elemek magasfeszültségében. A két szomszédos ablakból váltott hétköznapi dialógusokból az élet kavargó sokféleségének ritmusa árad szuggesztiven. Odavetett, pátoszmentes szavakból épül ki a bérkaszárnya és a világváros apró emberporszemeinek zajtalan és nyomasztó tragédiája.

Ennek a mély és szomorú kicsengésű drámának az antipodusa Rice egyik legújabb munkája, a «See Naples and die». A mag ugyanaz, mint a «Street Scene»-ben, de a beállítás, feldolgozás és stílus teljesen ellentétes. Itt is nemzetközi társaság él együtt: Nápoly mellett, egy előkelő tengeri fürdőhely penziójában. Itt is vannak amerikaiak, angolok, oroszok, németek, svédek, románok: de itt minden nemzet képviselője éles, mulatságos karikaturája fajának. Mint ahogyan ez az egész darab, a dekadens és szélhámos orosz herceggel, a cinikus-szentimentális amerikai milliárdos lánnyal, a monomániásan puritán angol agglegénnyel, a bizarr balkáni összeesküvőkkel és a többiekkel: fölényes, groteszk persziflázsa az egyes fajok viccbe jegecesedett extrém típusainak, a világfürdők felületesen nemzetközi, mondén életének - és nem utolsó sorban persziflázsa a divatos «szabályos vígjáték»-nak, amely ezekkel a témákkal szokott foglalkozni. A folyton kereső, sokoldalu Rice a «Street Scene» bensőségesen letompított színei után itt expresszionisztikus, élesen kihangsúlyozott stilizáltsággal, a súlyos, dísztelen szavak tragikus ereje után mesterien szellemes dialógusok csillogó virtuózitásával éri el a művészi és emberi hatások maximumát. És a tragikus elmélyedés és a szatirikus játék egyformán őszinte ennél az írónál.

A két végletet áthidalja a «Close Harmony» című házassági tragikomédia, amelyet Dorothy Parkerrel együtt írt. Ugyanaz a probléma izgatja itt Rice-t, amelynek olyan nagy szerepe van Sinclair Lewis hőseinek életében és amely általában a mai Amerikának egyik folyton akutabbá érő lelki válsága. Ez a probléma: az elnyomott, kizsákmányolt amerikai férfi lázadozása az egyre elviselhetetlenebbé fajuló nőuralom ellen. A «Close Harmony» különleges, makábris humorral rajzolja meg egy newyorki kispolgár apa félszeg lázadását a család nőtagjainak szent-szövetsége ellen. Rice ebben a darabjában is mesteri pszichológus, aki már néhány mondattal tud embereket jellemezni és lelki mélységeket megmutatni.

Fájdalmas líra és komor szimbolizmus tölti meg a «Subway» című drámát. Talán ez a legkevésbé érett és teljes írása Rice-nek: mert ezen érezni a legtöbb európai hatást, Ibsen, Maeterlinck és Hauptmann különböző árnyalatú szimbolizmusain át a háború utáni német expresszionistákig. A «Subway», (a newyorki földalatti villamos vasút), ez a gigászi méretű, eleven gépezet a főszimbólum, az egész darab kerete. A fiatal, ártatlan proletárlány a mamutgépezet irodájában dolgozik, - onnan indul el, hogy a vágtató, dübörgő gépszörny kerekei alatt végezze elbicsaklott, megtépett életét. A racionalizált, materialista, rideg rém dübörgése adja meg a kísérő zenét a fiatal proletárleány szomorú, mindennapi szerelmi történetéhez. Van néhány szugesztív jelenete ennek a különben nem tökéletes drámának. A proletárlány és a polgári fiatalember együtt ülnek a mozi páholyában: és félénk, flörtölő dialógusukat meg-megszakítják mindkettőjük hangosan kimondott gondolatai. A magyar közönség ezt a módszert a másik kiváló amerikai drámaírónál, O'Neill-nél látta legelőször, - de a «Strange Interlude» szerzőjétől függetlenül Elmer Rice is eljutott ehhez a gazdag perspektívájú drámai kifejezési lehetőséghez. A legmegrázóbb az a jelenet, amikor este együtt ül a proletár-család - és a család minden tagja beszél. Mindenki a maga panaszait és vágyait gondolja (mondja) el, - de senki sem kap választ a többiektől. Senki sem hallja a másikat, - a családi körben mindenki végzetesen egyedül van.

A kisember elhagyott szomorú lelki élete az óriási gépek, az óriási tömegek, az óriási rohanás szédítő kavargásában: ez Rice legfőbb problémája. És erről szól legszebb darabja, - az utóbbi évek egyik legjelentősebb drámai alkotása, az «Adding Machine». A szimbolikus dráma hőse Mr. Zere: Nulla úr, a Kispolgár, a Kishivatalnok, a Kuli, a Jelentéktelen Ember kvintesszenciája. Mr. Nulla huszonöt év óta ugyanannál az íróasztalnál könyvel, - huszonöt év óta ugyanabban a szobában hallgatja esténként borzalmas feleségének, Nullánénak idegörlő, savanyú dohogását. Huszonöt éves szolgálati jubileuma alkalmából főnöke felmond neki, - mert bevezeti a számológépeket. Nulla úr dühében papírvágókéssel leszúrja főnökét, - minden sötét lesz és felhangzik a szférák zenéje, a szférák kakofóniája, amelyben minden bent van, a mennydörgéstől az autótülkölésig. A gyilkosság után Nulla úr hazamegy. Otthon vendégek várják: Egyes úr, Kettes úr, Hármas úr, feleségeikkel. A legszabályosabb, legsívárabb társalgás folyik, - mikor megjelennek a rendőrök és elfogják a példás polgárt, a gyilkos Nulla urat. Az esküdtszék előtt remek tirádában panaszolja el elsikkasztott életét, elsikkasztott vágyait, - de a patetikus szavak között, szörnyű megszokásból, időnként hangosan számolni kezd, összead, mint huszonöt éven át mindig. Halálra ítélik, kivégzik - és lelke elkerül az Eliziumi mezőkre, ahol csupa erkölcstelen ember él, boldog semmittevésben. Mindössze két pap van itt: a rosszhírű Swift és Rabelais. Állandóan gyönyörű zene szól, - de ezt nem hallja mindenki. Nulla például, akárhogy fülel is, képtelen meghallani a mámor, a szépség, az élet dionizoszi zenéjét. Nem is érzi jól magát ezen az erkölcstelen helyen, - máshová kérezkedik. Bekerül hát: a világmosodába. Közlik vele sorsát: kimossák és küldik vissza a földre - újra élni. Megtudja, hogy már nagyon sokszor élt, nagyon sokszor mosták ki - és minden mosás után egy kicsit megkopott, elromlott. Először kitűnő állapotban levő, boldog majom volt, - bár már akkor is csak erősebb, okosabb majmok szolgája. Később gályarab lett, majd jobbágy és aztán lassan-lassan könyvelővé, Nulla úrrá kopott, zsugorodott. Most ismét visszamegy a földre - élete még jelentéktelenebb lesz, mint eddig. Egész életén át mindig egy számológép előtt fog ülni és jobblába hüvelykujjával szabályos időközönként lenyom egy billentyüt. Idáig fejlődött Nulla úr a majomkorszakból - idáig fejlődött az egész fajtája. «Egy csinos hölgy, Miss Remény várja Önt odalent», mondja a mosodás és hasbeszélve utánozza a nemlétező hölgy hangját. Nulla úr elhiszi a hazugságot és boldogan rohan a mosógépbe.

Hátborzongató szatirával és keserű, önkínzó poézissel írta itt meg Rice a kispolgár drámai költeményét. Ez a mű meg nem alkuvóan bátor, kiegyensúlyozottan művészi, emberien igaz és technikailag tökéletes. Örök és talán nem ismeretlen emberi dolgokat mond - szuveréni egyéni módon. Könnyed és mély egyszerre, mint minden nagy szatira. Megrázó és groteszk: az ember tragikomédiája.