Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Illés Endre: A GÓLYALÁBÚ HÁZIKÓBAN
Vándor Kálmán regénye - Genius

Retour au foręt!

S aki már ott kint van: építsen az erdőszélen egy kis víkend-házikót. De nem csip-csup hétvégi pihenőre, hanem a hátralevő összes évekre. Merítse meg lelkét a csendben. Hallgassa a friss rigófüttyöt, símogassa az odatévedt őzikéket. Esténkint meg nézze a magasba szikrázó csillagokat, nézze órákon át. S megtörténik vele a csoda, - elfelejti a Várost. S elfelejt mindent, ami rossz volt.

Valahogy ilyen módon, ezzel a rousseaui programmal gyógyítgatja lelkét-testét egy fiatalember: Vándor Kálmán regényének hőse. Ez a fiatalember a Városban végére ért minden útnak. Testét összeroppantotta a kapitalista civilizáció. Lelkét át s átjárták a kultúra mérgei. Kegyetlenebbül az olló két száránál: egyidőben s kétfelől két nő is belekapott s belevágott az életébe. Úgy a végére ért már mindennek, hogy talán egy revolvergolyója maradt csak. Vagy az erdő. Vándor Kálmán fiatalembere az erdőt választotta.

Egy hiba azonban valamikép mégis belecsúszott a rousseaui programba. Hősünk az erdőszélre építette kis házikóját. S nem beljebb. Be, az erdő mélyére. S ez nagy hiba volt. Mert itt az erdőszélen megint csak rátaláltak az emberek. Rátalált egy nő is. S ha még olyan nagy csalódások érték is: mikor lobbanjon lángra egy férfiszív, ha nem fiatalon. S lángol is már Vándor Kálmán fiatalemberének szíve, városbeli csalódásai után is lángol. De lángolhat is. Mert ez a harmadik nő - falusi s ártatlan vadvirág már. S ez a szerelem sem idegharc többé, de idill. Idyllium. A «szerelem» szavát ki sem ejtik. A fiatalember verseket ír. De még itt is elkerüli a szerelmet. Mindketten lángolnak egymásért. De szemérmükben nem tudnak eljutni a szavakig. S hónapok mulnak közben. S évek. S amikor merészebb terveiről mit sem szólva s meglepetésül a fiatalember egy nap mégis bemerészkedik a városba s vásárol két karikagyűrűt: a hervadni kezdő szegény kislány - félreértve a fiatalember évekre terjedő hallgatását - éppen akkor, szinte csak néhány órával előbb ígérte másnak a kezét, egy öregembernek, amikor a fiatalember már-már a gyűrűt húzná az ujjára. S késő, minden késő ekkor. Hiába a vágy! Hiába ez a nagy szerelem! Szó sem esik többé róla. Csak egy felcsillanó könnycsepp árulkodik az elfojtott érzelmekre, itt is - ott is. A fiatalember beljebb vonul az erdőn. A rigófüttyhöz, az őzekhez, a csillagokhoz. S a lány? Férjhezmegy. S boldog-e? Ki tudná azt megmondani...

Valahogy így mendegél, ekként folydogál ez a történet... Oldalakon át, fejezeteken át, íveken át. S - beszámolva róla - néhány rövid bekezdésben szinte-szinte lehetetlen feladatnak látszik hozzávetőleg is hűen érzékeltetni, hogy mindez a naivitás, kezdetlegesség, vértelenség, botladozás, papírból tekert pipacs, vászonra festett erdő és kócból formált babák - kötetté szélesülnek végül.

Vissza az erdőbe...

De ha legalább az erdőt írná meg Vándor Kálmán! Ha valóban elénk hozná akár egy irdatlan rengeteg, akár bármilyen szegényes, ritkás szálerdő életét, - elfelejtenénk talán sok mindent. Ha el tudná valóban mondani a hegyeket, a fákat, a felhőket, a rögöket, a hajnalokat s az éjszakákat... De csak elsorolni tudja őket. Érezhetően a Pán egyes fejezeteire gondolt sokszor az író. De hol vannak Hamsun palettájának színei? Egy öreg plébános jut néha-néha szóhoz ebben a regényben. S ahányszor szóhoz jut, mindig ugyanazt a százszor elmondott adomát mondja el százegyedszer s százkettedszer. Ugyanígy Vándor is: ugyanazt a törött, lejátszott adomaszerűen ismert gramofonlemezt játssza le minden egyes alkalommal a természetről. Amikor ez a gramofonlemez forogni kezd: szegényességében először oly valószínűtlen, hogy az olvasó szinte-szinte szatírára kezd gyanakodni. De nem! Ez a regény igazán távol áll a szatirától. S emberei legtöbbjének egyetlen élő jelző sem jut. Elmosódottak, semmitmondók, közhelyek. A jegyző pödört-bajszú, a plébános jóságos, az ács káromló, stb. Főhősünkről pedig minél többet olvasunk: annál kevésbé válik személyes ismerősünkké. Hogyan került városi élete zsákuccába, milyen testi-lelki kínok sodorták majdnem a szakadék szélére: még csak nem is sejtjük.

A regény elmosódottságához, élettelenségéhez talán még az is hozzájárul, hogy Vándor nevet sem adott ennek a fiatalembernek. Még kezdőbetűkkel sem jelölte meg hősét. Név nélkül, általánosságokkal írja körül. Pedig volna egy név, amely eléggé találóan jellemezhetné ezt a múltszázadbeli érzelgősségből formált fiatalembert. S ha az író nem is írhatta le, a kritikusnak talán kissé a kötelességei közé is tartozik leírni ezt a nevet: ifjú Werther.