Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 10. szám

SZENES PIROSKA: SZERELMI TÖRTÉNET

- Én nem bírom már ki a sógorommal, - mondta az asszonyka. - Tessék megmondani a fiskális úrnak, hogy csináljon velünk valami rendet, mert én már nem tudom, mit teszek!

Lerakta a konyhaasztalra, amit hozott, a tojást-vajat és kendője csücskével megtörülte esőtől nedves arcát. Fényes lett az esővíztől a hervadtkás piros arca, kedves barna szeme meg a könnyeitől fénylett.

- Üljön le, - mondtam neki - várni kell a fiskális úrra.

- Köszönöm, - felelte a kínálásra, de nem ült le mindjárt; a nyugtalanság nem engedte. Emlékeztem kedves arcára, hogy beszéltem már vele; valami baját panaszolta, de már nem emlékszem mit. Óvatosan kérdeztem:

- Hát megint mi a baj?

- Aj, - mondta elkeseredve - a régi. Csak még rosszabb.

Néz maga elé dacosan. A szája is hervadtkás már, de most a dactól megduzzad, kerek és kicsi lesz. - Vajjon mennyi idős lehet? - gondolom. - Látszik vagy harminchatnak, tehát lehet tán harminc.

- A maga ura van kint Amerikában, úgye? - kérdem találomra.

- Kanadában, - feleli.

- És ír? - tapogatódzom.

- Írni csak ír, szegény, - sóhajt egy nehezet.

- És pénzt nem küld?

- Miből küldjön? - kérdi ő kitörve. - Jó, hogy éhen meg nem hal szegény; munka nélkül már egy éve!...

Mit lehet felelni?

- Régen van már kint?

- Három éve.

- És már egy éve van munka nélkül?

- No, - mondja haragos nevetéssel - munkája még csak volt az első két évben, csak éppen keresete nem volt... Mert teccik tudni, úgy ment ő ki nyolcadmagával, hogy nekik ígérték ott Kanadában azt a földet, amit majd megmunkálnak. Amit majd kitisztítanak az erdőtől ott Kanadában... De úgy volt az kikötve kérem, hogy ha három év alatt nem lesz kitisztítva ennyi meg ennyi hold erdő, akkor mehet Isten hírével, semmi sem az övé.

Nézem az asszonykát megdöbbenve, ilyen szerződésbe csak nem mentek belé?... De ő csak áll a konyha közepén, nedves zsebkendőjét gyömöszöli és semmi megütközés nem látszik rajta, csak az előadás heve ragadja el.

- No, ők nyolcan emberek mind erdőírtó jó munkások voltak, vígan felcsaptak. Mert azt megmondták nekik, hogy nem hegyen van ott az erdő, mint nálunk; hanem síksági földön, ahová soha ekét még be nem vágtak, mert kevés ott az ember. - No, - mondták a mieink - ha az erdőt kiírtjuk Isten segítségével, eladjuk a fáját, eladjuk a földjét; mert ki az istencsudája fog olyan messzeségben gazdálkodni?... Mi hazajövünk a sok pénzzel és veszünk magunknak földet itthon.

- No jó... - mondja az asszonyka. - Megérkeznek oda Kanadába hajón. Ott kifuvarozzák őket, viszik még messzire vonaton, meg gyalog is csupa erdő és erdő között; de akkora szálfák között, hogy szinte az égig érnek. Kacsintnak egymásra az emberek - mindenféle falukból való szlovák népek voltak ott - kacsintnak egymásra, itt aztán van mit kivágni-dönteni!... - Csakhogy, - azt mondják - nagy kár, hogy itt még májusban is hó van. Ilyen jó föld, ami itt lesz, buzát kívánna; de hát mikor érik az meg?... No de jó, - mondják - ez nem a mi gondunk. A mi gondunk az erdőt kiirtani... De miért visznek bennünket olyan mélyen az erdőkbe, hogy napokig megyünk és még csak egy falut láttunk messziről?... Közelebb is elkezdhetnénk. - Kérdezik az urat, aki velük van. - Miért kell nekünk olyan messzire menni, hogy belekezdhessünk, mikor nini mennyi irtanivaló van közelébb is? - Nem lehet, - mondja az úr, aki velük volt. - Ez már itt mind ki van osztva más népeknek. - Hát ha nem lehet, nem lehet.

Kezdi végre osztani az erdőt, minden négy embernek egynapi járót. Szétoszolnak az emberek vígan, kapott mindenki szerszámot, zsák lisztet, szalonnát, sátrat előlegbe a fára, amit majd leszállít. Nekikezdenek az emberek nagy vidáman a munkának, dolgoznak szépen, rendesen. A cserfák kérgét külön lehántották, a fenyőfát szépen megpucolták, az apró fákat tüzelőnek felhasogatták, szépen méterbe rakták.

Elmult a nyár, egyszerre hideg lett, az ennivaló meg elfogyott. A négy ember egymásra nézett, egész nyáron át nem láttak mást, mint egymást. - No, mi lesz itt? - kérdezik egymástól. - Nem jön itt senki átvenni a fát?... Egész télen csak nem lakhatunk az erdőben sátorban, élelem nélkül...

Egy közülök elindult a szomszéd emberekhez, de azok is csak a fejüket vakarták. Aztán elindultak többen megkeresni a falut, amit útjukban messziről láttak. Ott valami vademberek laktak, csak nevettek, mikor a mieink szóltak hozzájuk. Kértek az emberek ennivalót, azok mutatták, hogy fizetni kell. Ami kis pénzük volt, összeadták; no, de mi az annyi embernek a télen át?... Ott kellett hagyni az erdőben munkájukat és vándorolni vissza a városba, ahonnan idehozták őket.

Nézek az asszonyra megdöbbenve.

- Hát azt az urat nem keresték, aki az erdőt kiosztotta nekik?

- Aj dehogy nem, - felelt az asszonyka keserűn. - Persze, hogy keresték, meg is találták, de az csak nevetett, amikor panaszoltak. - Hogy - azt mondja - mért nem építettetek magatoknak házat?... És mért nem fogtatok-lőttetek vadat télire? Tán nincs elég vad az erdőben? A húst megeszitek, a bőrt eladjátok a prémkereskedőnek. - Hát mit tetszik ehhez szólni?... Hát tán vadembereknek nézte ez a mieinket is?... Rókával-farkassal verekedjenek, hogy ki húzza le a másik bőrét?... Tessék mondani?

Én nem tudtam mondani semmit. De az asszonykából már ömlött a keserű szó. - Mondták a mieink: - Nem vagyunk mi kérem vadászok, nincs minekünk kérem fegyverünk sem. Famunkások vagyunk mi, az a mi mesterségünk, tessék megnézni, hogy milyen rendes munkát végeztünk a nyáron. Tessék csak eljönni, átvenni a fát és megfizetni az árát. Megélünk mi akkor tisztességgel. - De az úr csak nevet. - Mit gondolnak maguk? - azt mondja. - Hogy menjünk be az őserdő közepébe a fáért?... Ha összeérnek majd az irtások, akkor megyünk átvenni a fát.

- Magának ezt meg ki mesélte? - szakítom én félbe.

- Egy ember, aki visszajött, nagyságos asszonykám. Az mesélte el nekem az egészet.

- Na és aztán mi lett?

- Hát csak kiteleltek a városban nagy keservesen, a hajók körül találtak valami munkát. Tavaszra megint kaptak a fára előleget ennivalóban, hát a legtöbbje visszament az erdőbe dolgozni. Dolgoztak keservesen, utat törtek egymás felé; őszre szekér járhat be sok napi útra a vaderdőbe. Mennek be ősszel a városba, jelenteni büszkén. De az úr csak a fejét rázza. - Mert - azt mondja - nincsen keletje az idén a fának, az oroszok - azt mondja - ingyen vesztegetik. Nem érdemes kifuvarozni ilyen messziről.

- De hát mi volt abban a szerződésben? - kérdem én kitörve az asszonyt.

- Kérték ám ők is a szerződést megnézni, nagyságos asszonykám kedves - mondja ő bús elégtétellel. - Megnézették a szerződést hozzája értővel, hát abban bizony sehol nem állt megírva, hogy át kellene venni is tőlük a fát... Csak az volt benne megírva szigorúan, hogy ha nincsen az erdő kiirtva három év alatt, mehetnek ahonnan jöttek. A fa, amit kivágtak az övék; vihetik magukkal a szép szálfákat, vihetik az ölbe rakott tüzifát a hátukon. Mert vevőt azt nem találtak...

- No még ilyet nem hallottam! - bámultam el én. - És biztosan igaz ez, gazdasszonyka? - Nézem gyanakodva az asszonyt.

- Úgy segítsen bennünket az Úristen nagyságos asszonykám, hogy így mesélte nekem az ember, aki hazajött - felelte ő. - De az én uram szegény, nagy elkeseredésében nem akart mindjárt hazajönni. Most meg már pénzük sincs a hazautazásra.

- Üljön le! - mondtam az asszonynak, mert még mindig állt. Szép egyenesen állva beszélt, csak egyik keze mozdult néha aláfesteni a szavakat. Fekete szoknyája alul ázott volt, fekete kendőjén már megszáradt a tavaszi eső; piros arca most összeesett, fáradt volt.

Mit mondhattam neki? Ő sóhajtott és leült a hokkerlira. Én elraktam a tojást, mert ajándékot visszaadni nem lehet.

- És mi baja van a sógorával?

- Ki akar bennünket tenni a házból - felelt fáradtan.

- És kié a ház?

- Az uramé és az övé, kettőjüké. Két szoba van benne, az egyikben mi lakunk, a másikban ők.

- Hát akkor hogy teheti ki magát?

- Hát mert nem fizetem az adót, ami rám esik, el akarja adatni az én részemet és megvenni maga. Olcsón... De tessék már mondani, hová menjek akkor én a három gyermekemmel? És mit szólna az uram, ha ki hagynám magamat tenni az apja házából?... Mikor ő az öregebb?

Nézett rám, mint aki feleletet vár, aztán folytatta:

- Mert az egésznek az asszony az oka. Az a gonosz sógornénk. Az nem birta látni, hogy én lakom a nagyszobában, az uccára nézőben. De hát nem én voltam-e az idősebb asszony?... Nem hagyott engem békén! Először csak a gyerekeimmel volt baja, a lánkáimmal. Van neki egy gonosz fia, azt mindig csak uszította rájuk. Egyszer aztán megkaptam a kölykét, megpofoztam; no azóta tüzet okád rám.

- Nem nagy mulatság egy házban a két gazdasszony - szóltam.

- No de hát mit csináljunk? - kérdezte ő harciasan. - Ki menjen el és hová?... Mit gondol, faluhelyen is csak úgy lehet szállást kapni, mint városon? Ott, akinek nincs meg a maga kunyhója, az rosszabb a kivert kutyánál. Meghúzhatja magát valaki kamrájában... Én? - kérdezte tőlem hánytorogva. - Én menjek fedelet keresni a fejem fölé? Gazdalány vagyok én, gazda felesége, ha most pénz nélkül vagyunk is! Csak nem fogok kimenni a házamból egy gonosz asszony miatt.

- No jó - mondtam. Kissé már elegem volt ebből az asszonykából. - Hát csak várja meg itt a fiskális urat, itt jó meleg van.

Azzal bementem a szobába. - Szegények, nem elég a bajuk, - gondoltam - ráadásul még meg sem férnek egymással... No de ez a kanadai história - gondoltam - mégis csak gyalázat. És el is hiszem, mert emlékszem, olvastam egy-két év előtt, hogy angol kivándorlók visszajöttek Kanada belsejéből és nagy botrányt csaptak Quebeckben, mert nem tartották meg velük szemben pontosan a szerződést. De hát azok angolok voltak, csaphattak botrányt. De mit csináljanak szegény szlovákok...

Csendesen undorodtam világunktól.

Aztán mással kezdtem foglalkozni. Aztán eszembe jutott, hogy nincs itthon alma a gyerek részére, hogy le kell küldeni a lányt a boltba almáért. Megyek ki a konyhába; a lány krumplihámozás közben magáról beszél elmerülve, az asszonyka meg szótlanul ül a hokkerlin. Amint meglát, kitör belőle:

- Hát most meg teccik tudni mit csinált a sógornőm?... Azt írta az uramnak, hogy megcsaltam őt. Hát tessék ezt felgondolni! Ilyet írni szegénynek!... Hát van az ilyen asszonyban szív? - kérdi tőlem esengő szemekkel.

- Hát ez igazán gyalázat - mondottam én is.

- Már megtettem a békesség kedvéért, behurcolkodtam a kisebbik szobába a három gyerekemmel; őt beengedtem páváskodni a maga eggyével az elsőbe. És mégsem nyugoszik. Mégis ilyen gonoszságot cselekszik. Hogy nem fél Isten büntetésétől?... Jaj, - mondta az asszonyka és ujjait tördelte, - jaj, az én szegény emberem ott messze idegenben! Ilyen szívfájdalmat szerezni neki. Azt hittem meghalok...

Megütötte szívemet a hangja, ez az éneklőn sirató panaszhang, ez az ősi fájdalom hangja. Éreztem a szíve szorongását, ha a végtelen messzire gondol, ami közte és embere közt áll ellenségesen, éreztem a tehetetlen gyászt. És éreztem még valami mást is.

Leküldtem a lányt a boltba és oda sem nézve megkérdeztem:

- És igaz?

Rögtön tudta, hogy mi. Megreszketett köztünk a levegő egy pillanatra, aztán kiáltva felelt:

- Igaz.

Én nekitámaszkodtam az asztalnak és nem nézve feléje kérdeztem:

- Hát ez hogy történt?

Éreztem, hogy milyen sápadt, hogy hervadásnak indult bazsarózsaarcából szívének szaladt a vére.

- A Szűzmáriára esküszöm, - szólt fulladozva, - soha én más emberre nem gondoltam! Csak az én jó uramra gondoltam én, esküszöm, ha bármily forróság fogott is el kérem a három év alatt. Mégis vesztemre mi történt velem!...

- Mondja. - Vártam a vallomását szigorúan és szelíden, mint egy jó gyóntató. Nekem meg kellett ezt hallgatnom és neki el kellett mondania.

- Úgy volt az kérem, hogy én ezen a tavaszon már nagyon egyedül voltam. A sógornőm egész nap kötekedett velem, nem volt aki védelmezzen. Ha panaszkodtam a szomszédoknak, a sógorom fenyegetett; úgy elvadultam, hogy már nem is beszéltem senkivel... A tüzelőfámat, ami a közösből járt nekem, magam fűrészeltem az udvar végén. Mert a legnagyobb lánykámat beadtam a városi iskolába - szép lányka és okos, szeretne már polgári viseletben járni -, hát az már elmegy reggel félhétkor és csak későn délután jön haza. A második a falusi iskolába jár, a harmadikba. De hát még gyönge ahhoz, hogy segítsen. Egyedül húzom a fűrészt, úgy meg nehezen megy a munka.

Egyszer csak átkiált a szomszédból a fiú, Jankó:

- Várjon csak néne, jövök magának segíteni! - azzal átugrik a palánkon.

Én ezzel a Jankóval akkor beszéltem utóljára, mikor a fülét tépáztam csirkekergetés miatt, vagy tíz évvel annakelőtte. Most lehet tizenhét éves.

- No - mondom neki - rendes gyerek vagy Jankó, hát csak segíts, ha akarsz!

Vidám lettem és ő is nevetett, hogy a szája a füléig ért. Estére felfűrészeltünk egy méter fát, mégis frissek és vidámak voltunk.

- No, - mondom Jankónak - gyere, igyál meg velünk egy bögre jó forró kávét! - Mert a lányocskáim már mind otthon voltak.

De ő csak nevetett, fejét rázta és visszaugrott a kertjükbe. Kijön éppen a sógorom, látja ezt és azt mondja: - No, - mondja - hát tehozzád már ilyen taknyos kölykök járnak és rontják a kerítésemet?

- Te... - mondom én elbámulva ily szörnyű gonoszságon, - te utolsó ember, nem szégyenled magad ilyen szavakat ejteni ellenem? Inkább azt restelnéd, hogy a szomszédból jönnek át segíteni nekem, elhagyott asszonynak, mikor az uram öccse a házban van.

Hát akkor elhallgatott. Én meg lelkemre mondom, őszintén háborogtam, hogy lehet mindig csak rosszat gondolni az emberekről? Hogy lehet még csak gondolni is, hogy ilyen legényke akarjon valamit egy idős asszonytól?...

No nem láttam Jankót három napig. Akkor ebédután bekopog az ablakon, hogy - azt mondja: - Jöjjön ki néne, fűrészeljünk, amit tudunk, míg otthon vagyok.

Mert üvegezni szokott járni más vidékre.

Én kendőt kötök, kimegyek. - Te Jankó, - mondom, - megint a kerítésen ugrottál te át?

- Igen - mondja nevetve.

- Hát csak ne ugrálj te át a kerítésen, - mondom, - hanem ha segíteni akarsz nekem, kerülj a kapura. Még kirugnád a kerítést és a sógorom megharagudna. Aztán ha elmégy, majd meghálálom a szívességedet valami jó útravalóval.

- Aj, - mondta szégyenlően, - nem kell. Nem azért csinálom.

No, így jött még vagy kétszer fűrészelni, alig maradt valami fám egészben. Én még azt gondoltam, tán a nagyocska lányom kedvéért olyan szíves hozzám a legényke, mert már tizenegy éves elmult a lányocskám és igen csinos, eszes lánka; nem is szereti már a mi népviseletünket, szeretne polgári ruhában járni. De ha hívtam be a legénykét magunkhoz, nem jött. Hanem egyszer észreveszem, hogy engem néz alattomban. Igyekszik megfogni a kezemet munka közben és ha ránézek, elpirul. Nevetnem kellett, ilyen csacsi legényke! Tessék elhinni, hogy még restelkedtem is.

- Mikor mégy megint útra te Jankó? - kérdeztem tőle.

- Hát már olyan nagyon kívánja, hogy elmenjek? - kérdezte ő. - Olyan nagyon terhére vagyok?

- Nekem? - nevettem én. - Mért lennél te nekem terhemre fiacskám? Éppen is hogy nem. Nagyon derék szomszédgyerek vagy.

Akkor megint elvörösödött, a szája szélét harapdálta és hát ilyen a nőszemély, azt be kell vallanom, hogy én örültem magamban a legényke hevülésének, csiklandozta a szívemet.

- Én nem vagyok már gyerek - morogta a szemét lesütve.

Én nevettem. - No jó, - mondottam, - esztendőre vagy kettőre eljöhetsz hozzánk kérőnek a lányomhoz.

- Maga szebb mint a lánya - felelt ő bátran és még a szeme is piros lett.

Hát én ezt persze nem hittem, nevettem; de mégis nagyon jól esett. Három év óta nem mondott nekem kérem senki egy kedves szót. És hogy egy ilyen legényke melegszik át értem, az még csak jobban esett. Nem volt abban semmi bűnös; azt hittem.

Másnap este bejön a konyhába Jankó, köszön és hív ki az udvarra, hogy mondani akar valamit. Nekem eszemben volt a sógorom beszéde, megharagudtam. - Mért mennék én ki no? - kérdeztem haragosan. - Ha akarsz valamit, itt is megmondhatod!

Arra megfordul és megy ki szó nélkül. Megbántam mindjárt, hogy rákiáltottam.

- Mit akarsz hát, mondd?

- Ha én velem így beszél néne, akkor én nem kérek semmit - feleli és csak megy kifelé.

Nekem mintha a szívemre ütöttek volna, mintha a magam gyerekének bánatát érezném. Utána mentem; az udvaron már sötét volt.

- Mit akarsz Jankó, mondd? Megteszem amit kívánsz.

Nem akart megállni, akkor megfogtam a karját. Erős volt a karja és kemény, megzavarodtam, mikor éreztem, de már akkor nem akartam elengedni. Megállt, de nem szólt egy ideig; arcát sem láttam. Aztán azt mondta: - Akartam, hogy maga varrjon ki nekem egy ünneplő inget; maga olyan szépen tud kivarrni. De most már nem kell.

Megindult a kert felé, meg is rázta magát; de én nem engedtem el a karját. Olyan nehéz, fájó öröm volt a szívemen, hogy sírni szerettem volna. Fogtam a karját, mert ő csak ment, húzott magával. Már a sötétbe értünk, nem jött a házból világosság, akkor megkapott engem és behúzott a kamrába...

Lehajtotta fejét és fekete kendőjét behúzta arcába. Olyan izgalom fogott el, hogy a torkom összeszorult. Egy ideig hallgattunk.

- No ezt jól megcsinálta - mozdultam meg végre. - Most mit fog tenni? Mit mond majd az urának

Akkor felkapta fejét, kedves arca egészen vad volt. - Le fogom tagadni! - kiáltotta. - Le fogom tagadni még az Úristen előtt is!

Patakzottak könnyei.