Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: NAGY ENDRE

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: NAGY ENDRE
Karc
VI.

Sok mindenre emlékszem. Emlékszem a Bonbonničre csöpp cukorkadobozára, melybe bele tudta gyömöszölni egész századát, erre a kabaréra, mely úgy hozzá tartozik újabb irodalmunk történetéhez, mint a franciáéhoz a Chat noir. Emlékszem, hogy mikor még - látszólag - minden ép és szép volt körülötte, ő ennek a társadalomnak egyes beteg szerveit - a szívét, a lépét, az izmait - külön-külön behozta ide, akár egy kórbonctani intézetbe s előttünk boncolgatta. Emlékezem megjegyzéseire, melyben az előkelő szellemesség a kedves igénytelenség alakjában mutatkozott meg. Emlékezem mondataira, melyeket akkoriban, amikor írni is úgy írtak, mintha fecsegtek volna, oly gondosan és művészien épített föl, mintha nem is papírra, hanem kőtáblára kellene róni s mégis a semmibe dobta pazarul, a nézőtér dohányfüstös levegőjébe. Emlékszem sok-sok estéjére, többek közt egy régi, nagyváradi hangversenyére, melyen néhányadmagammal én is szerepeltem, aztán hangverseny után egy éjszakai vonatútra a zsúfolt fülkében, amikor a barátjai, de főképp a maga mulatságára kifosztotta írói műhelyét s egymásután vetette elénk az aranyforgácsokat, a finom, értékes, emberi megfigyeléseket és egyik pillanatban duhaj kasznár volt, másik pillanatban «bolyhos» ujságíró, könyvügynök, porosz katonatiszt, dörmögő öregúr, mindaddig, míg ránk nem virradt, míg meg nem érkeztünk s a kacagástól betegen el nem váltunk egymástól. Az ő műsora sohase kezdődik el és sohase végződik be, mert ez maga az élete.