Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM

Szávai Nándor: TROIS GRANDS HOMMES DEVANT DIEU
Mauriac új tanulmánykötete

Három új ember jelent meg Mauriac sajátos világában: utólérhetetlen művészetével belevonta őket is abba a kinlódó, tapogatódzó, önmagára hajló és önmagától menekülő körbe, amelyet regényeinek magányos hősei alkotnak. Moličre, Rousseau és Flaubert alakjában a regények térbeli rezonanciáját az időbeli pótolja, amely époly kölcsönhatással van a francia irodalom eme három alakjára, mint Bordeaux környékének fái, madárvijjogásai és hősége a regényhősökre: mindegyik csak alkalom, kirobbantó és határmegvonó, Mauriac lelkének kifejezésére. Oly problémákat vet itt fel, amelyeket mindeddig még nem tudott megszólaltatni beteg, szenvedő, vagy a legjobb esetben unatkozó hőseiben; bennük akarja tudatossá tenni legösztönösebb kérdéseit, amelyekre nem talált még kifejezést regényeiben.

Minden regény csak kísérlet, - mondja a Regényről szóló értekezésében, - az emberi szenvedélyek ismeretében való haladás felé; s vajjon nem épp sajátmagát, lelkének és testének vonzó és kínzó szenvedélyeit akarja-e megismerni, amikor ír? Ugyanígy az olvasó is kifejezhetetlen vágyait, megmagyarázhatatlan remegéseit, be nem vallott gondolatait keresi a művekben, amikor a sorokon túl az író meztelen lelkét kutatja; önmagára kíváncsi az olvasó, a «költő testvére», mint Baudelaire mondja, amikor idegen sorok és idegen sorsok fölé hajlik. Így Moliére, Rousseau és Flaubert is csak új táplálék Mauriac énjének, amelynek korlátait és mélységeit születése és neveltetése szabta meg. A Marianitáknál, mint «Dieu et Mamnon»-ban írja - nem katolikus értelmét, hanem katolikus érzékenységét fejlesztették s ezt legfeljebb felszínében változtathatta csak meg a körülötte tomboló élet, a gyors sikerek s az állandó ünnepeltetés.

Témája itt is az örök téma: a szenvedélyek harca Istennel. Regényalakjainak világa a jó és a rossz harcává tágul; hősei azon a szűk területen, amelyen mozognak, az isteni színjáték nagyszerűségét élik, azonban a halálnak rettenetes árnyékában. Ez a horizont szélesült ki a Vie de Racine-ban, a Dieu et Mamnon-ban; s most Moličret, Rousseaut és Flaubert-t idézi az isteni törvényszék elé és nem talál bennük mást, mint az Istentől eltávolodott ember véghetetlen nyomorúságát. Moličre csak egy ösztönt ismer, amit természetesnek nevez; a «természet» hajtotta abba a szenvedélyes szerelembe, amelyet fiatalkori barátnőjének s színésztársnőjének leánya, Armande Béjart iránt érzett. Az ő etikája szerint csak a világnak felelünk tetteinkért, a világ nevetése büntet és oldoz s ez a világ a vérfertőzés szörnyű vádját kovácsolta ellene. Öregkorának minden célja ez a kielégíthetetlen lobogás - s milyen messze van Moličre a középúttól, a józanságtól, a mértéktől, a humanisták lelki egyensúlyától, amelyet életében és műveiben olyannyira magasztal! S e célt nem látó szomorúsággal Mauriac szembeállítja Pascal örömkönnyeit. A mértékletes Moličre-nél mennyivel józanabb Pascal, aki nem torpan meg az öregség, a betegség, a halál előtt, hanem jelentésüket keresi s ha megtalálja, igyekszik javára fordítani. Pedig humanista ő is, aki indulásában csak az emberit nézte, de felemelkedik abból a sárból, amelyből Moliere műveit alkotta.

Rousseau-ban az önimádás féktelenségét látja Mauriac. Megölte magában a lelkiismeretet, ezt a «felséges törvényszéket, - mint Bossuet mondja, - amely elítél minden bűnt», hogy a saját nagysága minél háborítatlanabbul álljon szemben a romlott társadalommal. De - hozza fel mentségéül az író, - talán csak kifejezője volt egy romlási folyamatnak, rajta keresztül áramlott ki egy korszak minden zavara. Annál nagyobb hévvel tör Rousseau hipokrizise ellen: semmi sem mentheti a katholicizmus eme «karikaturáját», hiába írt ékesszóló szavakat a kereszténységről, mert semmi sem mérheti meg azoknak a fegyvereknek az erősségét, amelyeket az ellenség kezébe adott. Az érvelés ereje, a meggyőződés szilárdsága, a logika élessége Mauriac kevés lapján olyan erős, mint azokban, amelyeket Rousseau-ról írt.

Flaubert a művészet imádásában vétkezett. A szobája magányában töltött esztendőknek az esztétika adta meg a célját. De vajjon, - kérdi Mauriac, - joga van-e az embernek elkülönítenie magát a világtól, joga van-e ily öncsonkítást végeznie, hacsak Isten országát nem tekinti áldozata céljának? Flaubert a szépségben élő embert akarta megteremteni; Mauriac kétségbevonja sikerét: nemcsak azért, mert mániákus formaimádata megakadályozta abban, hogy életet öntsön műveibe, hanem sokkal inkább azért, mert a groteszkben a végtelent látta s nem keresett semmit sem az emberi grimaszok mögött. Talán érezte, hol van az élet, de ő maga a küszöbön maradt és soha senki sem foglalhatta el lelkében azt a helyet, amelyet a művészetnek tartogatott.

Moličre érzéki szerelme, Rousseau önimádata, Flaubert művészetbálványozása megannyi külső formája az Istentől való eltávolodásnak; nem szenvedélyeik sodorják el őket, hanem lelkük hiányait akarják így betölteni; védekeznek támadásukban is. Mauriac egy könyvében sem oly mindentátfogó a hit bátorsága; hite ad neki bátorságot az ítéletre s hite adja tollára a könyörületesség szavait. De nem sajátmaga felett ítélkezik-e hősein át? Nem lelkének három kifejezését, három homályos vágyát ítéli-e el? Milyen messze vagyunk az esztétikától, amely csak a szépséget látja! Ha néha mégis felcsillan Mauriac írói büszkesége, ha mint Rousseau-nál, fel is veti a kérdést; nem a mű halhatatlansága-e a legfontosabb, - mindig a felelősségében remegő lélek szól belőle, aki megdöbbent bűnös hőseinek mindig újra kisértő szépségétől.

Moličre, Rousseau, Flaubert szenvedésének az az oka, hogy nem tudnak újjászületni, nem tudják elszántan kettévágni életük fonalát, hogy ujra kezdjék. Vajjon, amit e hőseiben még hiába keresett, meglelte-e már Mauriac önmagában?