Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM

Gyergyai Albert: OEDIPE
André Gide új drámája

Több, mint hatvan évvel a vállán, Saül, Çandaule s más drámai próbák emlékeivel a háta mögött, mi készthette Gide-et arra, micsoda hangulat vagy becsvágy, miféle mesemotivum vagy rokonérzés, hogy a világirodalom egyik legrégibb, legnehezebb s legkényesebb témájával birokra keljen? Híjján az író útmutatásának, szabad-e, érdemes-e találgatnunk e sajátos tárgyválasztás indítékát - abban a jogos reményben, hogy ez, részben vagy egészben, a sophoklesi tragédia gide-i értelmezésébe is bevilágít? Mert ezuttal nem fordításról van szó, bár Gide kitünő fordító is, aki remek nyelvművészetét nem egyszer állította már idegen művek szolgálatába, - s bizonyos, hogy ha mást nem, a motivumot: Oedipus bűnét és bűnhődését, a görög tragédiából merítette. Éppoly kevéssé gondolhatunk olynemű felfrissítő kisérletre, amely, mint Jean Cocteau tette nemrég Rómeóval és Oedipusszal, fesztelen, bár szellemes rövidítéssel próbál hatni a mai kor sietős és tiszteletlen műélvezőjére, színes sčvres-i figurává módosítva az antik márványt. Nem, André Gide becsvágyóbb és büszkébb, hogysem közvetítőnek csapjon fel akár a legmeredekebb klasszikusok s akár a legfinnyásabb műértők között. Új művében - mint már a legelején, Oedipus prológusából is kiderül - az ősi mag sose-sejtett, újszínű virággá szökken, örvendetes csodájaként a jó mag és a jó kertész találkozásának. Jóllehet itt is meg-megáll egy percre bizonyos kikerülhetetetlen «complex»-eknél s itt is megüti, nem is egyhelyt, a leggyilkosabb szatíra hangját, amely a hős és a kórus kapcsolatát mintegy magát csufolón állítja élre, éppen olyan távol marad a freudi patológiától, mint más, híres kortársak, Shaw, vagy akár Pirandello paródiás hangnemétől. Talán, ha már párhuzamra s megközelítésre szorulunk, leginkább Racine Phaedrájára s Goethe Iphigeniájára támaszkodhatnánk, ezekre az oly merész s mégis oly gyöngéd áthangolásokra, amelyek antik mintájukból látszólag úgyszólván mindent, lényegében semmit sem respektálnak, mivel a minta csak menedék lázítón új viziójuk takargatására. Mint minden nagy Gide-műben, itt is valami egészen önálló kisérlettel van dolgunk, amely mintegy csak kacérságból, eredetisége tudatában, s holmi ugródeszka gyanánt ragaszkodik a hagyományhoz, hogy aztán annál szabadabban s féktelenebbül lendüljön fel a maga külön, borzongva friss és metszőn éles légkörébe.

Előttem Sophokles szövege, Babits hű és sokízű magyarításában, s előttem, hogy a kettőt egybevessem, a gide-i szöveg átlátszó, szinte rajzos anatómiája. Óh, jól tudom, fölmérheti bárki, hogy mi minden sikkadt el e ciklopsi mű fenségéből, félhomályából és erejéből, - a lépcsőzetes tagoltság, a kórus zengő poézise, a dübörgő drámaiság, a perspektíva feneketlen szédülete - de ezt talán Gide még jobban tudja s bizonnyal nem Sophoklesszel akar versenyezni. Aki emlékszik Gide drámáira és egy rövid rögtönzésére a görög mitológiáról, amelynek héroszait és misztériumait emberileg, belülről, lélektanilag próbálja megvilágítani, talán nem a legrosszabb, ha nem is az egyedüli nyomon halad ez új Oedipus értékelésében. A görög mitosz bíboros, sötét, hieratikus királytömbje itt, a Gide üdén elfogulatlan s áthatón értelmes viziójában, az egyedülálló férfi, az emberi mértékű hős megtestesülése, testvére és változata annak a hol heroikus, hol csak hetyke kalandor-típusnak, mely Ménalque, Lafcadio, vagy akár a Tékozló Fiú neve alatt nem egy Gide-könyvben föllelhető. Oedipus, Gide Oedipusa, nem az istenek játékának, nem holmi külső, feje felett függő fátumnak az áldozata, hanem a maga benső fátumának, kalandvágyának, vakmerőségének, mindennek, ami a héroszt a közepes emberlét fölé magasítja. Ifjúsága, szépsége és szabadsága legteljében, - gondoljunk Ingres mosolygó és nyíltszemű atlétájára a Louvre-ban - amikor még fattyúnak, tehát mindentől, szülőtől, multtól, hagyománytól függetlennek hitte magát, minden vágya a kaland, a keresés, a felfedezés felé szökellt, mindent a maga virtusából óhajtott meghódítani vagy kiérdemelni. Ember akart lenni, egész s mindenkor a leghívebb önmagához: ez volt válasza a szfinksznek, ezzel szerzett magának asszonyt, országot, dicsőséget. Ámde, húszévi nyugság után, családdal, tiszttel terhelten s konvenciókkal körülkötve, úgy érzi, hogy elszunnyadt ebben a tétlen boldogságban, holott néki, a szfinksz győztesének, nem a boldogság a célja. S míg környezete szeretné minél kevésbé szabaddá és önbízóvá s minél istenfélőbbé és törvénytisztelőbbé gyúrni s e kegyes célból nem átallja születése titkával is megrettenteni, a negyvenéves Oedipus egyet sajnál csak: szabadságát, - s a felfedett titokban is csak intést lát, minél újabb lendületre. E titkot ő deríti fel, mivel a világosság szerelmese s nem az döbbenti meg benne, mint Jocaste-ot, hogy mindenki tudja; nem is «az érzelmek zürzavara», mint álszentes sógorát, Creont; hanem hogy így, öntudatlan, önnön multjában vetett horgonyt, hogy visszahullt, ahonnan indult, hogy rabja lett önmagának, s ez, főképp ez az istenek tűrhetetlen árulása. Ezért hát, történjék bármi, mégegyszer kitör börtönéből, önmagából, az istenségből, valami több mint emberi és hősi fájdalomra készen, akár önmaga ellenére, hogy átlépjen önmagán. Egyedül, félelmesen egyedül, Creon nélkül és ellenére, aki az örök konvenciók kis ügyese; Jocaste nélkül, aki az ösztönöknek oly ernyedt és hajlékony rabja; Tiresias-szal dacolva, aki, udvari teológus, csak szabványos intelemmel és szabványos viasszal szolgál; két szép fia ellenére, akik, mohó tanítványok, oly sietve majmolják apjuk eltanulható vonásait, elejtve mindazt, ami nehéz, értékes és utánozhatlan: így kelne új útjára, mindenéről lemondva, vakon, névtelen és céltalan, - hogyha nem kísérné önként lánya és testvére, a tiszta Antigone, a dogmátlan szeretet a dogmátlan hősiesség karján... Ez a dráma nagy vonala, - nemes, egyszerű, «dagálytalan», mint ahogy egy hőshöz illik, mint az ingres-i kép kontúrja, mint a gide-i klasszicizmus. S ha még hozzáképzeljük, mintegy a hős árnyékaképpen s a fődallam mellékzöngéiként, az egyes szereplők és kórus hol gyengén, hol erősebben irónikus fiorituráit, amelyek olykor még a hőst, Oedipust is túlzsongják, talán nem lesz kegyetlenség Sophokles Oedipusával szemben, ha mellette s függetlenül tőle szabadon merjük csodálni egy régi mitosz vakmerőn mai s megvesztegetőn egyéni újjáköltését...