Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM
Több, mint hatvan évvel a vállán,
Előttem Sophokles szövege, Babits hű és sokízű magyarításában, s előttem, hogy a kettőt egybevessem, a gide-i szöveg átlátszó, szinte rajzos anatómiája. Óh, jól tudom, fölmérheti bárki, hogy mi minden sikkadt el e ciklopsi mű fenségéből, félhomályából és erejéből, - a lépcsőzetes tagoltság, a kórus zengő poézise, a dübörgő drámaiság, a perspektíva feneketlen szédülete - de ezt talán Gide még jobban tudja s bizonnyal nem Sophoklesszel akar versenyezni. Aki emlékszik Gide drámáira és egy rövid rögtönzésére a görög mitológiáról, amelynek héroszait és misztériumait emberileg, belülről, lélektanilag próbálja megvilágítani, talán nem a legrosszabb, ha nem is az egyedüli nyomon halad ez új Oedipus értékelésében. A görög mitosz bíboros, sötét, hieratikus királytömbje itt, a Gide üdén elfogulatlan s áthatón értelmes viziójában, az egyedülálló férfi, az emberi mértékű hős megtestesülése, testvére és változata annak a hol heroikus, hol csak hetyke kalandor-típusnak, mely Ménalque, Lafcadio, vagy akár a Tékozló Fiú neve alatt nem egy Gide-könyvben föllelhető. Oedipus, Gide Oedipusa, nem az istenek játékának, nem holmi külső, feje felett függő fátumnak az áldozata, hanem a maga benső fátumának, kalandvágyának, vakmerőségének, mindennek, ami a héroszt a közepes emberlét fölé magasítja. Ifjúsága, szépsége és szabadsága legteljében, - gondoljunk Ingres mosolygó és nyíltszemű atlétájára a Louvre-ban - amikor még fattyúnak, tehát mindentől, szülőtől, multtól, hagyománytól függetlennek hitte magát, minden vágya a kaland, a keresés, a felfedezés felé szökellt, mindent a maga virtusából óhajtott meghódítani vagy kiérdemelni. Ember akart lenni, egész s mindenkor a leghívebb önmagához: ez volt válasza a szfinksznek, ezzel szerzett magának asszonyt, országot, dicsőséget. Ámde, húszévi nyugság után, családdal, tiszttel terhelten s konvenciókkal körülkötve, úgy érzi, hogy elszunnyadt ebben a tétlen boldogságban, holott néki, a szfinksz győztesének, nem a boldogság a célja. S míg környezete szeretné minél kevésbé szabaddá és önbízóvá s minél istenfélőbbé és törvénytisztelőbbé gyúrni s e kegyes célból nem átallja születése titkával is megrettenteni, a negyvenéves Oedipus egyet sajnál csak: szabadságát, - s a felfedett titokban is csak intést lát, minél újabb lendületre. E titkot ő deríti fel, mivel a világosság szerelmese s nem az döbbenti meg benne, mint Jocaste-ot, hogy mindenki tudja; nem is «az érzelmek zürzavara», mint álszentes sógorát, Creont; hanem hogy így, öntudatlan, önnön multjában vetett horgonyt, hogy visszahullt, ahonnan indult, hogy rabja lett önmagának, s ez, főképp ez az istenek tűrhetetlen árulása. Ezért hát, történjék bármi, mégegyszer kitör börtönéből, önmagából, az istenségből, valami több mint emberi és hősi fájdalomra készen, akár önmaga ellenére, hogy átlépjen önmagán. Egyedül, félelmesen egyedül, Creon nélkül és ellenére, aki az örök konvenciók kis ügyese; Jocaste nélkül, aki az ösztönöknek oly ernyedt és hajlékony rabja; Tiresias-szal dacolva, aki, udvari teológus, csak szabványos intelemmel és szabványos viasszal szolgál; két szép fia ellenére, akik, mohó tanítványok, oly sietve majmolják apjuk eltanulható vonásait, elejtve mindazt, ami nehéz, értékes és utánozhatlan: így kelne új útjára, mindenéről lemondva, vakon, névtelen és céltalan, - hogyha nem kísérné önként lánya és testvére, a tiszta Antigone, a dogmátlan szeretet a dogmátlan hősiesség karján... Ez a dráma nagy vonala, - nemes, egyszerű, «dagálytalan», mint ahogy egy hőshöz illik, mint az ingres-i kép kontúrja, mint a gide-i klasszicizmus. S ha még hozzáképzeljük, mintegy a hős árnyékaképpen s a fődallam mellékzöngéiként, az egyes szereplők és kórus hol gyengén, hol erősebben irónikus fiorituráit, amelyek olykor még a hőst, Oedipust is túlzsongják, talán nem lesz kegyetlenség Sophokles Oedipusával szemben, ha mellette s függetlenül tőle szabadon merjük csodálni egy régi mitosz vakmerőn mai s megvesztegetőn egyéni újjáköltését...